Kísértetjárás

Nar Shaddaa, Vörös Szektor, Zeknos palotája:

A két őr némán, kősziklaként tornyosult az ajtó előtt. Egyikük sem mutatott félelmet, egyikük sem gondolta volna, hogy hamarosan eljön az életük utolsó napja. Pedig manapság már elég gyakori az egyszerű, feláldozható őrök halála.

- Te, hallottál már arról az újoncról? – mordult fel az egyik.

- Hallottam – böffentette rá a másik. – Legalább nem gemorreai, mint az itteniek úgy négyötöde. Mi is emberek vagyunk, ő is az, jól megleszünk.

- Nem tudom, nekem rossz előérzetem van… nagyon rossz.

- Neked mindig az van. Nyugodj meg, senki sem fog eljönni ide, és senki sem fogja ellopni, amit őrzünk. Tudod, hogy miért: mert senki sem tud róla.

- Mi igen – szögezte le a fájdalmasan nyilvánvalót.

- Ja, csak annak mondják meg a létezését, aki úgyis rájönne egy napon. Tehát, van vagy harminc őr és egy dagadt hutt, aki ellophatná, de Zeknos meg miért akarná ellopni azt, ami az övé? Így maradtunk harmincan, azt mind itt vagyunk.

- Ez nem igaz. Kex eltűnt.

- Hát aztán? Biztos rágcsál valamit…

- Nem, ez nincs rendjén. Érzem – folytatta az aggodalmaskodást.

- Most hagyd abba… de tudod mit, mennyünk bele! Kex az egyetlen, aki ma nem jött be dolgozni, és tud is arról, mi van idebent. Mondd meg, hányféleképpen tudná ellopni innen! – erre nem érkezett felelet.

A jól megtermett férfi nem mondott semmit, aztán megunta a csendet.

- Na látod, egyet sem tudsz mondani – fordult a társa felé, de ő már nem volt ott. – Hé, te meg hova mentél? – tekintett körbe kíváncsian, némi félelemmel a szívében. – Ember, azért megmondhatnád, mikor mész slagolni! A frászt hozod rám…

- És én? – hallatszott egy határozott, női hang a háta mögül.

Az őr azonnal hátrafordult volna, de érezte, hogy sugárvetőt nyomtak a tarkójához.

- Ki vagy te? – kérdezte megrettenten.

- Jó kérdés, sokan feltették már, de csak kevesen kaptak választ – felelte a nő szinte már nevetve. Mindig is szeretett nyerni, holott manapság már csak ritkán kerül a diadal küszöbére. Ennek ellenére, továbbra sem adja fel a hivatását.

- Mi lett a társammal?

- Ő már alulról szagolja az ibolyát – mondta a nő elégedetten.

- Itt mióta nőnek növények?

- Meghalt, te féleszű!

- Ja, az más. Engem is meg fogsz ölni, nemde?

- De – ragadta ki az utolsó szócskát a rejtelmes alak.

- Akkor legalább a nevedet mondjad meg… tudni akarom.

- Nos, régebben én voltam az Árnyvadász, aztán, amikor már veszélyesebb helyekre mentem, a Szellem névvel illettek. Utána Névtelen lettem, és legvégén már Senki-ként végeztem. De ma visszajöttem azért, ami engem illett. Visszatértem azért, hogy visszatérhessek. Kitaláltad már, nagyfiú?

- Nem… nem, ki vagy te? – mordult fel rémültem.

- Kasumi – ekkor fejbe vágta őt a puskatussal, s figyelte, ahogy lerogyik a földre.

Goran erélyesen rátaposott a már ájult őr gégéjére, nehogy véletlenül megússza a szerencsétlen. Most ölnie kell, most fel kell érnie a régi hírnevéhez. Mert ez az ő nagy napja, ez a visszatérése. Ezt akarta, erre várt, amióta csak megtörtént az nap a Denon felhőkarcolói közt. Ha bosszút már nem is állhat, de újra egyenesbe jöhet az élete.

Amúgy boccs, muszáj volt – gondolta magában, miközben az őrre nézett.

A gyilkosság után gondosan leellenőrizte, hogy nincsenek-e további biztonsági rendszerek azon az ötön kívül, amit már korábban hatástalanított. Ez Kex nem túl akart közbenjárásának köszönhető, mi tagadás, a férfi mindent megtett az életben maradása érdekében. Cserébe – csodák csodájára – tényleg megkegyelmezett neki.

Semmi, ahogy sejtettem – gondolta magában a nő, aztán belépett a helyiségbe. Ott egy ágyhoz hasonló fémasztal várta, amely a szoba közepébe volt fektetve. Kasumi tudta, mit lát majd, de mégis magával ragadta a pillanat, amikor testközelből is megpillanthatta a mandalori páncélzatot. A sisaktól kezdve a mellkasi vértig minden ott volt, amit valaha is remélhetett, hogy ott lesz.

Hamar levette a mostani sisakját, aztán vetkőzni kezdett. Amikor már mindent levett magáról az alsóneműjén és egy trikón kívül, közelebb ment az asztalhoz.

Most már az enyém… – simította végig a kezét a mandalori ötvözeten. Nem tudom, hogy egy kívülálló mit szólna ehhez az egészhez, jobb is, ha megállok magyarázni egy csöppet. Ez a páncél, amit most láttok, többet ér, mint az egész palota. Mert ez nemcsak egy üres mandalori vért, ez sokkal, de sokkal több annál: ez a tökéletes páncél. A Phrik, a Tydirium és egy rakás rendkívül, szinte már lehetetlenül erős fém gondos ötvözésével készült. Semmi sem létezik, amivel összeroppanthatná, vagyis, van egy-két dolog, mint például egy kisbolygó, de ezek nem valami gyakoriak, ha fegyveres harcra kerül sor.

A kis nosztalgiáját léptek zavarták meg, de hamar abbamaradtak. Kasumi tovább folytatta a gondolatmenetét, és hamar elért egy bordó vágáshoz a mellkasnál.

Ezt egy fénykard okozta, szép kis nyomot hagyott rajta, de nem tudott áthatolni a felületen. Sejthetitek már, de ha mégsem, akkor megmondom: ez a páncél hozzám tartozott. Ne kérdezzétek, hogy honnan szereztem, nyilván loptam, csak azt nem akarom az orrotokra kötni, hogy kitől. Amint meglett, nagy harcossá emelt, valósággal sebezhetetlen lettem. De fel is út, le is út, nem sokkal a Denon után ezt is elvette tőlem az élet. Zeknoshoz, a világ legkövérebb huttjához került. Eladhatta volna, vagy az egyik harcosára aggathatta volna, de nem… ő inkább kiállította magának, hogy időről-időre nézegethesse. Chh… a bolond – gondolta magában Kasumi.

Hamarosan egy nyakláncot talált a páncél elemei közt. Apró, bájos, ezüstös láncszemekből és egy gyönyörű szép, tündöklő kristályból állt, amelyet ezüstös keret ölelt körül. Már a kék ékkőből is látni lehetett, hogy ez nem egy átlagos nyaklánc.

A Mortis Gyöngye – magyarázta úgy önmagának Kasumi. Ez egy különleges ékkő, ami ez különleges nyaklánc része lett. Másfél méteres körzetben semlegesíti az Erő hatásait, de sajnos a forrása ellen semmit sem tehet. Jól jön, ha egy sith fojtogatni akar, vagy csak ellökni a francba, de nem ér túl sokat, ha neked akar dobni egy tárolót. A hatókörbe érkezve elveszti a tárgy felett az irányítást, de akkor már késő, a konténer szépen neked repül, te meg a falnak, vagy bárhol is legyél… Ideje felöltözni!

Kasumi sietve magára vette a régi páncélját, ami most már az új lett. Egykor egy élő legenda volt, Boba Fettel egy kategóriában emlegették a nevét, s a páncél segítségével ismét visszanyerheti ezt a címet. Helyrekerült a bakancs, a mellkasi és a háti vért, s minden más, ami csak a páncél elemét képezte. Mielőtt magára vette volna a sisakot, Kasumi a nyakába aggatta a Mortis Gyöngyét. Van egy olyan érzése, hogy már soha az életben nem kerül össze erőhasználókkal, de ki tudja… azért jobb, ha ismét egyfajta védelmet élvez ellenük.

A kardom! – pillantotta meg a nő. Már évek óta a felhoz támaszthatták, mert tiszta por volt, de nő tudta, hogy ennek semmi köze sincs az éléhez. Ez is abból az ötvözetből készült, amiből a páncélom… igen, ezt is loptam, és igen, már megint el fogom lopni. Javíthatatlan vagyok, mi? Mindegy, el sem tudnátok képzelni, hányszor mentette meg az életemet, ugyanis megállítja a fénykardot. A legtöbb phrik pengével párosított vibropenge csak egy ideig tarthat ki, de ehhez más elemeket is kevertek, ezért hosszútávon is bírja a strapát.

A biztonság kedvéért, még egy kicsit suhintgatott is vele a levegőben. Aztán már megint azokat a lépteket hallotta, azokat a sejtelmes, gonosz lépéseket. Most, hogy visszalophatta – az egyébként is lopott – páncélját, már nem félt az eljövendőktől. A jobb kezébe vette a kardját, a balba pedig a sugárvetőjét és megindult a kijárta felé.

Itt jövök sértéskéim! – visszhangzott a gondolatai közt, amikor a lesben álló őrök elé lépett. Négy gemorreai, két ember és egy weequay állt vele szemben.

- Add meg magad, és meghalsz! – rivallt rá az egyik őr.

- Akkor miért adnám meg magam? – nevetett fel Goran, s felemelte a fegyverét. Pont a nem túl iskolázott férfi szeme közé mutatott a csöve. Mivel a sisak torzítója egy mély férfihangot kölcsönzött neki, a vért meg elve a másik nem képviselői számára lett kitalálva, ezért nagyságrendekkel fenyegetőbb volt, mint korábban.

Igaz, ez senkit sem hatott meg túlzottan.

- Lőjétek le – mordult fel egy másik férfi.

Nem meglepő módon, máris zengni kezdtek a sugárvetők. A vöröses lézernyalábok jelentős része mellément, de néhány eltalálta a fejvadászt. Úgy leperegtek róla, mint az esőcseppek. Hiába lőtték Gorant, meg sem karcolhatták. Újfent bebizonyosodott, hogy ez a páncél tényleg elpusztíthatatlan. Kasumi két perce sem jutott hozzá az évek óta hiányolt öltözethez, de máris természetesnek vélte a biztonságát.

Hatot lőtt, hat élettelen test borult a hideg talajra.

Az utolsó őr már el akart volna szaladni, ám a fejvadász utána ment. A kardjával végigvágta a férfi lábszárát, aki esetlenül, szörnyű kínok közt borult a talajra.

- Ne, kérem, ne öljön meg!!!! Neee!!! – esedezett a kegyetlenségéről híres gaztevő.

- Akkor mondd meg, hogy mit csináltatok ott! Csak nem engem vártatok?

- Akkor nem… akkor nem ölsz meg? – szorongatta a lábát a férfi. 

- Talán – vágta rá faarccal a nő. A sisak miatt nem volt túl nehéz úgy tennie, mintha az égadta világon semmi empátia sem lenne benne.

- Zeknos… a nagyságos úr csapdát állított neked. Mi… mi voltunk az elterelés, a halálunkba küldött minket! Arra számít, hogy a főbejárat felé mész, mert bízol az új páncélodban. De ne tedd! Csapdát állított…

- Miféle csapdát? – érdeklődött komoran, türelmetlenkedve.

- Áram… valami áramos csapdát csináltatott… nem tudod elkerülni, minden folyosóra raktak egyet, ami a főbejárat felé vezet…

- És mi van a hátsó bejáratokkal?

- Ott nincsenek… nem mindenhol… a keltei szárnyon a 6-os üres…

- Biztos vagy benne? Vigyázz, mert az életeddel játszol!

- Igen… igen… csak kérem… ne öljön meg…

- Tudod, ha most hazudsz, és én nagyon úgy érzem, hogy hazudsz, akkor meg kell, hogy öljelek. De, ha igazat mondasz, akkor elárultad az uradat, sőt ha én élve kijutok innen, akkor tudni fogja, hogy te voltál az.

- Ne… kérem… ne öljön meg… – esedezett a férfi.

Kasumi a fejéhez tartotta a fegyverét.

- Zeknos ezerszer rosszabb sorsot szánna neked. Ha tudnád, hogy mit, akkor most nem esedeznél… akkor megköszönnéd – ekkor meghúzta a ravaszt. Az férfi azonnal meghalt, Kasumi pedig vegyes érzelmekkel állt felette.

Egy kis ideig meg sem moccant, bűntudatot érzett.

- Sokkal rosszabb halála lett volna, ha ezt nem teszed meg – gondolta magában.

- De akkor sem kellett volna megölnöd, ez nem volt helyes… – jött egy ellenérv, s vitává fajult az egész.

- Áh, ne csináld már, neked mióta van lelkiismereted?

- Amióta nem hagytad, hogy a Birodalom megölje azt a sok lázadót. Segítettél nekik, mert rájöttél, hogy ők is emberek. Becsületes, őszinte emberek, akik nem érdemlik meg a sorsukat… még az a Shadree sem.

- De neked nem lehet lelkiismereted! Azóta nem, hogy az a szörnyeteg megölte a családodat… kitagadtak, nem érdekelted őket, de mégis… tiszta szívből szeretted őket. Apa meghalt, anya is, Sharon, a kishúgod pedig elégett a romok közt. Nem maradt utána semmi, amiből azonosítani lehetett volna. Halottnak nyilvánították… tudod, hogy nem élhette túl. Azóta csak ölsz, ölsz és ölsz, lelkiismeret nélkül.

- Attól még van lelkiismereted! Most is itt siránkozol!

***

- Jó reggelt, úrnőm! – köszöntötte a jó öreg Sparky.

- Mi az, hogy reggelt?! – mondta feldúltam, s meggyötörten.

- Reggel kilenc óra van, úgy döntöttem, megemlítem ezt az aprócska részletet. Morcos hangulatban látszol, óh, magasztos úrnőm…

- Fejezd már be! – mondta egy kicsit hangosabban a kelleténél, aztán bezárta a leszállórámpát. – Visszajövök egy hét után, hulla fáradtan, éhesen, szomjasan, és valami iszonyatosan pocsék lelkiismerettel, erre te mit mondasz: „Jó reggelt!”

- Meg kell jegyeznem, hogy én csak egy gép vagyok, úrnőm. Egy gép, ami semmi mást nem akar, csak azt, hogy kielégíthesse az ön vágyait.

- Mert abban aztán remek munkát végzel! – fogta a fejét Kasumi.

- Általában szereti a szolgáltatásaimat... – mondta volna Sparky, de nem jutott a mondat végére. Kasumi szemmel láthatóan dúlt, fúlt dühében.

- Csak akkor nem, amikor sor kerül rájuk! – kezdett kikelni önmagából.

- Óh, most rendkívül feszült állapotban van… eszembe sem jutott, hogy idő van. Ez a néhány napos periódus mindig is ingerlékeny szerepet töltött be az ön életében…

- Te meg miről beszélsz?! – hánytak szikrákat a nő kék szemei.

- Önnek megjött a hav…

- Fogd már be!!! – rivallt rá torka szakattából.

Ezzel egy kis nyugalom lett a fedélzeten. Kasumi evett, ivott, és már fürdeni készült, amikor Sparky úgy döntött, már megint félbeszakítja a pihenését.

- Üzenete érkezett, fontos – mondta a gépies hang.

- Oké, majd később megnézem… – sóhajtott egyet Kasumi.

- Szerintem most kellene megnéznie – erősködött a maga érzelemmentes rendje és módja szerint Sparky. Az ember élőnek titulálná, ha nem tudná, hogy egy gép.

- Miért, ki küldte, csak nem Mon Mothma?

- Sharon Goran – felelt a gép, s a nő úgy érezte, mintha tőrt állítottak volna a szívébe. Megmerevedett, aztán ijedten tekintett a semmibe. Sharon, a kishúga már tíz évvel ezelőtt meghalt, csak úgy tudta magát túltenni a halálán, hogy kizárta magából az érzéseit. Nem lehet életben, meghalt, legalábbis halottnak nyilvánították, holott: sosem találták meg a holttestét. – Szeretné megnézni? – kérdezte ismét Sparky.

Kasumi azonnal megfeledkezett a mosakodásról, még jó, hogy egy csepp vizet sem engedett magára. Azonnal magára kapott valamit, aztán megindult a kis hajó hídja felé. Az egyetlen helyre, ahol le lehet játszani az üzenetet.

- Na, mi lesz már?! – kérdezte, amint odaért. Az AI-nak esélye sem volt rá, hogy ekkorra elkezdhesse, de azért igyekezett, ahogy csak tudott.

Néhány perc elteltével, egy tizenkilenc éves, fiatal lány hologramja jelent meg a nő orra előtt. Tíz éve nem látta őt, de Kasumi mégis felismerte. Nem látta senki, ezért nem is próbált gátat szabni a könnyeinek, igaz, még így is csak egyetlen sós könnycsepp csordult le a szép arcán, majd pottyant a hideg talajra.

- Kasumi, én vagyok az, Sharon! – hallatszott a teljesen egyértelmű kezdés. A nő még jobban meghatódott az édes szavak hallatán, de a józanesze máris észrevett valamit, ami nem stimmelt: a lány úgy tartotta a kezét, mintha hátrakötötték volna őket. Könnyen lehet, hogy ez egy csapda lesz.

Akárhogy is, mindenképpen végig kell hallgatnia az üzenetet. Csak aztán dönthet. 

- Az Alzoc III-on vagyok, segíts rajtam… – ekkor egy izmos kar félrelökte a lányt. A férfi hamar betöltötte a képest, tetőtől-talpig mandalori vértet viselt, egyedül a hangja alapján lehetett felismerni, de még nem szólalt meg.

Ki a fene vagy te? – suhant át Kasumi elméjén.

- Amint láthatod, Sharon él és virul, egyelőre – mondta a mély, kísértetiesen ismerős hang, ám a nő sehogyan sem tudta felismerni a gazdáját. – Amikor ezt az üzenetet megkapod, már csak öt nap lesz az életéből, az út is pont annyi lesz, ezért azt javaslom, hogy hamar vetődj ide.

- Ez az ember gonosznak látszik – szólalt meg Sparky.

- Pofa be! – mordult rá Kasumi.

- Most biztosan azt hiszed, hogy ez egy csapda, és mi akarunk tőled valamit, hát… nem hagytak cserben a megérzéseid. Emlékszel még arra, amikor bementél abba a kantinba és két fájdalmasan részeg félnótás pont elkarattyolta neked, hogy hol őrzik a világ legértékesebb páncélját? Igen, azt a páncélt, ami most birtokodban van. Igen, én rendeztem meg az egészet, csak miattam tudtad elcsenni.

Nyögd már ki, hogy mit akarsz… ja, ez egyértelmű – gondolta a nő.

- A jelenlegi munkaadóm nem akarta összeakasztani a bajszát Zeknossal, ezért úgy döntött, hogy majd veled ellopatja. Én csak a szóvivő vagyok semmi több, na jó, őt is én raboltam el, és én is fogom megvédeni az urat, de semmi személyes. Tudod, hogy megy ez nálunk… mindenki megöl mindenkit, azt senkit sem érdekel.

Sejtettem, hogy az igazi bajkeverő túl gyáva ahhoz, hogy felfedje a kilétét…

- Ami a kis tranzakciónkat illeti: öt nap múlva itt vagy az Alzoc III-on, az üzenethez mellékeltük a pontos koordinátákat, el sem tudod majd téveszteni, hogy hol kell leszállni. Eljössz, ideadod a páncélt, mi pedig nem öljük meg a húgodat, világos? Nem adok valami sok gondolkodási időt, nehogy véletlenül segítséget hozz... de ismered a szabályokat, egyedül gyere, én is egyedül leszek. Ha nem bukkansz fel, nem fogunk teketóriázni, keresek egy éles kést és átvágom a lány torkát.

Ezzel véget ért a felvétel. Kasumi nem hitte el, amit hall. Jól ismerte Bobát, mindig is megértették egymást egy bizonyos szinten, társak sosem voltak, mert ő mindig egyedül akart dolgozni, de mégis úgy hitte, hogy a barátjának nevezheti. Erre itt áll, tudván, hogy az a gazember fogva tartja a húgát, s a szemét amögé bújik, hogy egy még nagyobb gazembernek dolgozik. Ezzel gyakorlatilag lehetetlen helyzetbe hozta őt, biztosan csapdát állítottak neki, nem csak a ruhát akarják, hanem az életét is.

- Feszültnek tűnik úrnőm, ha szabad megjegyeznem – idegesítette egy „kicsit” Sparky. – Lejátsszam a kedvenc zenéjét?

- A halálodról szól? – vágta hozzá a nő.

- Nem… öhm, netán az a gond, hogy választás elé állították?

Mert valóban döntés elé került. Az a páncél nem csak egy páncél, az életét, a dicső jövőjét jelenti. Ha lemond róla, sosem lesz belőle az a nagy fejvadász, aki egykoron volt. Az egész élete szánalmas és jelentéktelen marad, olyan, amit már képtelen elviselni. Ám Sharon az egyetlenélő rokona, már az is könnyre fakasztotta a szemét, hogy láthatta a hologramját… bármi megadna érte, ha újra láthatná.

- Ki beszélt itt választásról? Megyünk és kész…

***

Az Alzoc III mindig is egy hideg, fagyos, alig lakott világ volt. Épeszű ember nem jönne ide, ha csak nem akar valami olyasmit intézni, ami távol esik a világ szeme elől. Valami olyat, ami messze túlmutat a törvényeken. Persze az is lehet, hogy az illető csak el szeretne rejtőzni, de mind tudjuk, hogy a két fejvadász most nem rejtőzni akar, hanem egy törvénytelen üzletet szeretne nyélbe ütni.

- Meg se moccanj! – mordultak rá hárman is, amint lenyílt a Fury rámpája.

- Egyedül lesztek, mi? – vágta hozzájuk Kasumi. A nő talpig szín tiszta, makulátlan mandalori vértben állt előttük. Fett egyből tudta, hogy melyik pácélt vette fel.

Goran körülnézett, öt alakot pillantott meg a hóesésben. Boba Fett középen állt, mindkét oldalán egy-egy zsoldos tornyosult, akik még nála is hatalmasabbak voltak. Szélen egy kövér, alacsony, öregedő ember állt, nyilván ő állhatott az egész mögött – de az is lehet, hogy egy random csatlósról beszélünk. Az ötödik személy Sharon volt, aki egy vékony rongyban fagyoskodott, hátrakötött kezekkel.

- Ide a páncéllal! – követelte az ősz hajú férfi.

- Tessék, vedd csak el! – mutatott magára Kasumi.

- Okos – szögezte le Fenn, aztán közelebb rántotta magához Sharont és fegyvert szegezett a halántékához.

- Add meg nekik… kérlek, csak add oda nekik… – könyörgött a lány reszketve.

Tudta, hogy ez egy csapda, tudta, hogy mi fog történni, de ez az élet, nem valami csodafilm. Ha az ember fél, ha az ember igazán fél, akkor bármire képes. Jelen esetben Sharon úgy vélte, hogy mindenképpen meg fog halni, de akkor is… minél tovább életben akart maradni.

- Ha lősz, a lány meghal – mondta fenyegető hangon Fett.

Mindenképpen meg fogjátok ölni… – gondolta magában Ksaumi. De meg kell tennem, Sharon nem halhat meg, minél tovább életben kell tartanom. Ha elmegyek, akkor az életem végéig kísérteni fog ez a nap… minden nap velem lesz a szégyenem. Magamat fogom okolni a haláláért, és nem azt, aki felelős érte.

- Mi lesz már? – mordult fel az öreg.

- Rajtam van – kezdte a nő. – Visszamegyek a hajóra, és leveszem. Ha bármivel is megpróbálkoztok, a hajó automata fegyverei ízzé-porrá szednek benneteket – ettől kezdve csak gondolatban folytatta. Amúgy a Fury fegyvertelen, de csak beveszik…

- Itt vedd le! – mordult fel Boba.

- Tudod, hogy hány fok van? – utalt a harminc centis hóra Kasumi.

Fett intett egyet a kezével, aztán az egyik zsoldos megindult a két sikló egyikéhez. Előkotort onnan valami vastag, meleg ruhafelélt, és odadobta a nőnek.

- Ha gyorsan öltözködsz, akkor nem lesz bajod – dörmögte Fett, aztán lökött egyet a fiatalon. Sharon tudta, hogy mit kell tennie.

- Csináld… kérlek, csak csináld! – mondta kétségbeesetten.

Miért mindig én? – gondolta magában a nő, aztán csak rászánta magát a dologra. A hidegnek köszönhetően, vagy fél perc alatt sikerült átöltöznie. Amint felvette a vastag, sötétbarna pulóvert, máris egy rakás sugárvető meredt a képébe.

- Na, most már semmi sem fog megvédeni! – kacagott a fejvadász.

Tudtam – visszhangzott a nő tudatában, miközben a tarkóra tette a kezét.

- Kötözzétek meg! – két zsoldos hamar megindult. Kasumi hagyta magát, ezért nem volt valami nehéz dolguk. Közben Fett zavartalanul folytatta. – Azt mondtam, hogy nem öljük meg a húgodat, ezt a részt be is tartom – ekkor elvette a sugárvetőjét Sharon halántékától. Mindenki, még a lány is meglepődött rajta.

Mi tagadás, ha a helyzetnek nem is, de nagyon is örült az életének.

- Mit akartok velünk? – kérdezte Kasumi, amint megkötözték.

- Az legyen az én titkom – dörmögte az öreg, aztán Fett felé fordult. – Szép munka volt, kiérdemelted a fizetséged. A lányokat magunkkal visszük a komplexumba, azt a csotrogányt meg majd csak felhasználjuk valamire. Egyelőre hagyjátok itt, majd később elvisszük az egyik kikötőnkbe.

A parancsot tettek követték, a páncél felpakolása után Kasumit és Sharont felvitték a nagyobbik siklóra, ahol Fett és az öreg kényelmesen helyet a foglalt. A másik siklón a két zsoldos kapott helyet, ők szorosan mögöttük haladtak.

A két testvér egymáshoz bújt, könnyesen nézve a jövőbe.

- Nem hittem volna, hogy eljössz… – suttogta Sharon a hidegben.

- Szeretlek, bármit megtennék érted – felelte őszintén Goran.

- Kuss legyen ott hátul! – mordult fel az öreg.

- Mi lesz velünk? – kérdezte zavartalanul Sharon.

- Nos, nem hinném, hogy meg akarnának ölni. Úgy értem… két szép lány, hát.. nem akarlak ijesztgetni, de szerintem el fognak adni valahol.

- A kisebbet szolgának, téged meg valakinek, aki rengeteget ígér érted – szólt bele a kis párbeszédbe az öreg. – Most pedig hallgassatok, vagy nem kaptok vacsorát!

A kemény szavak ellenére, csak nem maradt abba a beszélgetés.

- Kasumi, emlékszel még rá, hogy mit ígértem neked? – kérdezte Fett.

- Igen, de átvertél… szemétláda – mondta haragosan a nő.

Az elhangzottak váratlan következményekkel jártak, Boba lefékezte a siklót, ami túl gyorsan lassult ahhoz, hogy a mögöttük lévő gép – normálisan – elkerülhesse őket. Mivel mindent megpróbáltak, ezért csak elkerülték az ütközést, de sikerült a gép orrát belevágniuk a hóba. A sikló egyszer csak fordult egyet a havon, aztán így, a hasát mutatva mélyedt bele fehérségbe. Amikor megállt, már nem volt alatta élet, az a két zsoldos minden bizonnyal a hórengetegbe veszett.

- Mit jelentsen ez?! – förmedt rá haragosan az öreg.

- Bocs, de valaha ismertem egy Szellemet, és most megint eljött hozzám – azzal leütötte a kövér kis munkaadóját, igazi pénzeszsáknak kellett lennie ahhoz, hogy eddig is kihúzhassa a fejvadász mellett.

- Na, mi van, másvalakinek akarsz eladni minket? – kérdezte gúnyosan Goran.

Fett előkotort valahonnan egy tőrt, s gyorsan elvágta a köteleket. A két bájos hölgyemény még egy kis ideig masszírozgatta a csuklóját, aztán felmordult a nagy fejvadász. Látszott rajta, hogy nincs valami türelmes, cseverészős kedvében.

- Nekem kellet az a vért. Most mindkettőtöket megölhetnélek, de tudod mit, állom a szavam. Visszamegyünk a hajóhoz, felpakoljuk a siklóra az igazi páncélt, aztán pedig elválnak az útjaink. Mit szóltok hozzá, kell, vagy lőjek?

- Milyen igazi páncélt? – játszotta az értetlent Kasumi.

- Ismerlek, mindig van egy ostoba trükköd, amiről azt hiszed, hogy senki sem veszi észre. Ez a másik vérted, az igazit bent hagytad, mert tudtad, hogy harc esetén Sharonnak mindenképpen befellegzett.

- Nos, ez estben hiba volt eloldoznod minket… – sejtette Kasumi.

***

- Ezt nem hiszem el, most megint megkötözött… – sóhajtott egyet Sharon. A két nő a hidegben ácsorgott, s gondosan hátrakötött kezekkel várta, hogy Fett a maga gyors és hatékony módszerével ellentétben lassan, komótosan összeszedje a nagy páncél darabjait.

Úgy húsz perc elteltével masírozott ki a hajóból.

- Na, most már megvan, amit én akarok.

Nem viszi el a kardomat, ahogyan a nyakláncot sem – gondolta magában Kasumi. Fett odacammogott a silóhoz, lerakta rá a javakat, sőt a becsülete harcos fényében még a másik vértet is hajlandó volt visszapakolászni. Amint végzett a dolgával, távolabb ment tőlük, és gondosan kábelt fektetett a hóba.

- Áh, ez jólesett – mondta megkönnyebbülten.

A lányok csak hitetlenkedve forgatták a szemüket. Végül Fett csak mögéjük sétált, szép lassan elvágta a kötelet, ami összefogta Sharon bájos kezeit. A kés nyelét egyszer csak a kezébe nyomta, megragadta vállát, és magához fordította a lányt.

- Ismerem a Szellemet, mindig forgat valamit a fejében. Eddig csak azért nem esett nekem, mert te itt vagy és félt téged. Ezért nem fogom elvágni az ő kötelét, azt majd te fogod, amint kiértem a látóhatárról. Így mindenki jól jár. Érted?

- Értem – mondta a lány bizonytalanul.

A fejvadász elsétált, beszállt a siklójába, és elment. Sharon precízen figyelte, hogy mikor veszíti el a szeme elől, csak akkor cselekedett. Nem volt valami tapasztalt a késekkel, ezért egy örökkévalóságig tartott, mire elvágta a kötelet, de legalább nem Kasumi karjával együtt – sőt, egyszer sem vágta meg a nővérét!

- Azért le is szórhattad volna… – sóhajtott egyet Goran. – Na mindegy, gyerünk!

***

A Fury sebesen suhant a csillagok közt. Minden néma volt, nyugodt és csendes, még Sparky sem zargatta a fedélzeten lévőket. Kasumi egyszer csak odament a kis Sharonhoz, helyet foglalt mellette az egyik konténeren, s így szólt hozzá:

- Tudom, nem ezt a találkozást vártad, de…

- Semmi gond – csitította el a lány. – Legalább együtt vagyunk.

- Igen együtt – sisteregte Goran, s átölelte a kishúgát. – Mi történt veled?

- Veled mi történt? – kérdezte vissza kedvesen Sharon.

- Később elmondom, de tudni akarom, hogy te min mentél keresztül…

- Csak utánad. Én is ugyanúgy kíváncsi vagyok rá, mint te – felelte a fiatal.

Kasumi nem szólt semmit, csak nevetni kezdett. Kiskorukban, amikor még együtt voltak, akkor is mindig ezt csinálták. Sharon érezte a szeretett nővére szabálytalan lélegzetvételeit. Eleinte csak sejtette, de aztán teljesen biztos lett benne: Kasumi sírni kezdett, s az örömében teszi ezt. Visszakapott valaki a régmúltból.

Visszakapott valakit, akit szeretett.

- Most… most nem nekem kéne sírni? – mondta a lány örömtele.

- Pofa be – felelte szeretően a nővére. – Tudod te, hány évig gyászoltalak?

- Tíz évig? – kérdezte vissza szelíden.

- Tíz évig… addig hordtam virágokat a sírodra…

***

Ez még így ment néhány percig, aztán csak megnyugodott a két testvér – Sharon is sírni kezdett egy idő után. Nem azért, mert illetlennek érezte, hanem azért, mert rájött az örömkönnyezhetnék. Pár perc múlva már el is engedték egymást.

- Nos, akkor, mi történt veled? – kérdezte megint Kasumi.

- Előtt te… na jó, mondom én – sóhajtott egyet. – Okos enged, szamár szenved. Szóval, mire vagy kínácsi? Kezdjem onnan, amikor eljött az a fejvadász?

- Megteszi – mondta nő vegyes érzelmekkel. Aznap komoly veszteség érte.

- Az a manusz bejött, lelőtte aput és anyut, én pedig elbújtam a szekrényben. Nem akart bizonyítékokat, ezért valami szagos löttyöt öntött végig a szobákon és meggyújtotta, amikor elment. Emlékszem a fullasztó füstre, a forróságra, meg mindenre. Asszem, az utolsó pillanatban ugrottam ki az ablakon, aztán menekülni kezdtem. Biztos voltam benne, hogy téged is elkaptak, ezért nem kerestelek…  

Még szerencse, hogy kitagadtak… nem éltem volna túl – gondolta magában a nő.

- És azután, hogy kerültél az Alzoc III-ra?

- Kalandoztam, vagyis… eleinte utcagyerek voltam, aztán csak felvettek egy koszos kis helyre, takarítónak. Nem kerestem vele sokat, de több volt, mint a semmi, még egy kisebb albérletem is lehetett. Egy idő után mégis meguntam azt az életet, és néhány kalandor mellett utazgattam a galaxisban. Aztán kezdődött a baj, mert olyat láttunk, amit nem lett volna szabad…

- Micsodát? – hangzott el a már nyilvánvaló kérdés.

- A Peremvidéken barangoltunk, és úgy döntöttünk, felkeresünk egy kisebb roncstemetőt, hátha maradt ott valami értékes. De az a hely már minden volt, csak roncstemető nem. A lestrapált hajók nagy részét szétbontották, elvontatták, vagy valamilyen más módon vitték el onnan, a helyükbe pedig építeni kezdtek valamit.

- De mit? – faggatta tovább Kasumi.

- Nem… nem mondhatom el – ingatta a fejét rémülten. Kasumi a lány szép arcára tette a kezét, s közelebb hajolt hozzá.

- Nekem bármit elmondhatsz – szögezte le a nyilvánvalót.

- Olyan volt, mint… nem is tudom, mihez hasonlíthatnám. Egy háromszög alakú, fekete hajót láttunk, már nem hiányzott belőle valami sok, de így is olyan volt, mint a megtestesült halál és pusztítás. A többi romboló messze eltörpült mellette, olyanok voltak, mint a jelentéktelen kis bogarak… még sosem féltem ennyire semmitől, ami élettelen. Amint megláttuk, vadászgépeke küldtek, mi azonnal elhúztuk a csíkot. Azt hittük, minden rendben lesz, de nem is tévedhettünk volna nagyobbat. Egyesével levadászták a legénység tagjait, aztán csak én maradtam, nem értettem, hogy miért, de Fett megkímélte az életemet. Azt mondta, még hasznos lehetek.

Csalinak használta, hogy megszerezhesse a páncélomat… hát ezért nem ment el érte. Elferdítette az igazságot, úgy fogalmazott, mintha a páncélért kapta volna el őt, de valójában már a kezében volt az élete. Nem csoda, hogy már nem indult el egy újabb kockázatos akcióra… minek, amikor már a kezében tartotta őt, s ezzel a kezében tartott engem is? – suhant át Kasumi éles elméjén.

- Elmondta, hogy még élsz, és feketére festetted a hajadat. Tudtam, hogy te vagy az, hiába voltál abban a randa mandalori páncélban. Na, most te jössz!

Erre egy pillanatnyi csend következett. Kasumi hirtelen elgondolkodott rajta, hogyan is kezdhetné el a történetét. Kitagadták, fejvadásznak állt, s a szülei halálát követően kegyetlen gyilkoló gép lett belőle. Nem kímélt meg senkit, nem riadt vissza semmitől, és a kegyelem szót is csak a legritkább esetekben ismerte. Ezt mégis hogy mondhatná el neki? Mit szólna hozzá, ha most megtudná, hogy a szerető nővére már nem több, mint egy önző, gyilkos szörnyeteg? De szörnyeteg még egyáltalán? Hiszen láttuk, hogy mit tett a mai napon, s az azt megelőző kalandján is. Egyszer talán gyilkos volt, de most… mostanra már kezd megjavulni a lelke.

Kasumi mély levegőt vett, hogy belekezdhessen az egészbe.

- Úrnőm! – törte meg a pillanatot Sparky, akit ezért alighanem a mélységes utálat kútjába vetnek. – Elnézést, de jelentenem kell, hogy megérkeztünk.

- Megérkeztünk? Miért, hová mentünk? – érdeklődött Sharon. – Miét nem éreztük? – elvégre, ha az ember kilép a hipertérből, az egy nagyon is észrevehető valami. Elég nehéz figyelmen kívül hagyni, vagy nem észrevenni.

Ekkor éktelen rákódás hasított a hajótestbe… most érkeztek meg.

- Sparky, te tudod, hogy mi az a múlt idő? – morgott rá Kasumi.

- A múlt idő a humanoid közlési forma egyik alapv…

- Ne kezd már megint! – mordult fel egy kicsit élesebben a kelleténél.

- Oké, inkább megnézem, hogy hol vagyunk – mondta a lány, s a híd felé sietett.

A Corellian Wind kecsesen suhant a csillag fényében, hosszas, fenséges árnyékot vetett a holdra, amely mellett már majdnem sikerült elhaladnia. Sharon ámultan figyelte a hatalmas hajót – legalábbis neki ez nagynak számított.

- Ez, ez… – hebegte a lány döbbenten.

- Ez a Lázadás egyik legkiválóbb hajója, nyomkövetőt raktam rá, ezért tudtam, hogy a közelben van. Mondjuk, ha most tényleg ellopták volna a Furyt, akkor a Windnek is harangoztak volna. Tudod, a Birodalom sokat fizet egy ilyen fogásért.

- Azt értem, de minek jöttünk ide?

- Fajvadász vagyok, mellettem nem lennél biztonságban.

- Akkor most ki akarsz rakni? – kérdezte a lány immár tüzesen.

- Nos, én is veled tarthatok, ha akarod. Amúgy is unom ezt az életet…

- És, öhm… be is fogadnának?

- Hát… mindjárt megtudjuk!

Írta:

Darth Raven