Csak egy újabb rutin bevetésnek indult a lázadó söpredék ellen. A feladat egyszerűnek tűnt. Felderíteni egy külső perem vidéki bolygót, s egy rajtaütéssel a fővárosban előkészíteni a terepet a megszálló csapatoknak.
Tiberius Naex mindig is ilyen életről álmodott. Egész kicsi korától fogva a csillagokat bámulta esténként, s arra gondolt milyen jó lenne bejárni a végtelen űrt. Valahogy mindig is úgy érezte, hogy nem idevaló. Nehéz gyermekkora volt. Egy névtelen kis porfészken élt, távol a magvilágoktól, távol mindentől, ami az életet jelentette a galaxisban. Békés planéta volt ez, változatos tájakkal. A buja erdők, széles síkságok és magas hegyek egymást váltották, bármerre utazott is az ember, szemet gyönyörködtető látvány fogadta. Műszakilag mindig is le voltak maradva. A hangsúlyt a mezőgazdaságra helyezték, s főleg önellátóak voltak. Az űrutazás csak az igazán tehetősek kiváltsága volt, de Tiberius családja nem tartozott ezek közé. Jól éltek, de nem elég jól ahhoz, hogy a fiú beteljesíthesse nagyszabású álmait. Elvágyódásának oka bagatel dolognak tűnhetett, ám a fiú számára az egész világot jelentette. Volt ugyanis egy nagy szenvedélye, a nők. Ám ő más volt, mint a legtöbb fiú. Nem a szerszáma, hanem a szíve után ment. Kapcsolatot akart, nem pedig ágyast. Ám egy romlott erkölcsű világban ez nem ment olyan könnyen, mint szerette volna. Sajnos Tiberius nem volt sem jóképű, sem izmos, sem kirívóan gazdag. Átlagos volt, a szó legszorosabb értelmében. Csúnyácska, alacsony önbecsüléssel, de hatalmas szívvel. Olyan hatalmas szívvel, mely csordultig volt szeretettel, ám ezt a szeretetet nem tudta megosztani senkivel, s emiatt gyakran szorongott. Nem volt szerencséje a lányokkal. Sokan szerették, de mindenki csak barátként tekintett rá, ő azonban többet akart. Hátra szerette volna simítani a hajukat, megérinteni az arcukat, megfogni a kezüket, ám ide sosem jutott el. A való világ kudarcai elől képzeletébe menekült. Mindig arról álmodozott, hogy híres pilóta lesz, aki mint egy holoképregényekből előlépett eleven akcióhős ereszkedik le az égből, meghódítva ezzel az összes lány szívét. Ugyanakkor énjének egy másik része azt mondogatta, hogy ha egyszer teljesülnek a vágyai, s űrutazó lehet, nem fog többé a nőügyekkel törődni. Egy fickó, aki bejárta a galaxist, bizonyára népszerű lenne a hölgyek körében, függetlenül a külsejétől, ám ő arra gondolt, hogy ha így lenne, otthagyná őket a porban, mintegy megbosszulva ezzel az egész női nemnek a szívén ejtett mély és maradandó sebeit.
A Köztársaság és a szakadárok közötti háború híréről csak szóbeszédekben hallott, sosem ért el hozzájuk. Úgy képzelte mindkét oldalon vannak hősök, kiknek hírneve örökké fennmarad, s arra vágyott, hogy ő is közéjük kerüljön, s akár az élete árán is, de valami maradandót vigyen véghez. Ellentmondásos érzelmei miatt rengeteg feszültség halmozódott fel benne, mely kitörni vágyott. A lehetőséget évekkel a háború vége után kapta meg. Felröppentek kósza hírek, hogy a megromlott Köztársaság helyét egy új és erős államszerkezet, az Első Galaktikus Birodalom vette át, ám nem tartotta lényegesnek. Annyira kívül estek minden fontos űrútvonaltól, hogy még a menekülésben lévő bűnözők sem látogatták a bolygót. Egy napon azonban különös fordulattal állt elő a sors. A főiskolán egy unalmas gazdaságról szóló előadáson ülve arra lett figyelmes, hogy elsötétül a terem. Az ablakon kinézve egy hatalmas, háromszög formájú sziluettet látott meg az égen. Mindenki kirohant az épületből, s az utcák hamarosan megteltek tanácstalan lakosokkal. Szinte az egész élet megállt a városban, hiszen ez volt a leghatalmasabb űrhajó, melyet valaha láttak. Hamarosan egy háromszárnyú komp ereszkedett le a megdöbbent tömegek közé. A rámpa lenyílt, s fényes, fehér páncélt viselő katonák masíroztak ki belőle. Tiberius a nyakát nyújtogatva, irigykedő pillantásokkal figyelte őket. Pont olyanok voltak, mint amilyennek a háborút megvívó dicső harcosokat képzelte. Az űrhajóból időközben még valaki előtűnt. Zöldes uniformist viselt, csillogó fekete csizmával. Szigorú tekintetével végigmérte a tömeget, majd hangosan, hogy ne csak a közelben állók hallják, megszólalt.
-Önök mától a Galaktikus Birodalom közigazgatási szférájába tartoznak. Érezzék magukat megtisztelve. Élvezhetik erős birodalmunk védelmét, s ehhez mindössze némi természetbeli hozzájárulást kérünk csak cserébe. A kiszabott adó a termés hatvan százaléka!
Elégedetlen morgás tört elő a tömegből. Mindenféléket kiáltoztak, néhányan az öklüket rázták, valaki egy üres palackot is a birodalmiak közé hajított. A testpáncélt viselő katonák szó nélkül a tömegbe lőttek, s nők és gyerekek is holtan estek össze. Mindenki elhallgatott, s kővé dermedten figyelték az elégedetten mosolygó tisztet.
-Mint mondtam, a kiszabott adómennyiség az össztermés hatvan százaléka. Ha meghúzzák magukat, ígérem, nem kell számítani a gyakori látogatásunkra.
Tiberiust megdöbbentette a tiszt és a katonák hideg higgadtsága. Az imént mészároltak le több tucat ártatlant, s mégsem tükröződött a hangjában semmiféle érzelem. Egyszerre volt hátborzongató, és mégis tiszteletre méltó. A tiszt megfordult, s indulni készült, de Tiberius előbbre furakodott.
-Várjanak! –kiáltotta.
Az egyenruhás férfi szemöldökét felvonva megfordult, miközben a fiú kilépett a tömegből.
-Mit akarsz kölyök? –kérdezte ellenszenves hangon a parancsnok.
-Magukkal akarok menni.
-Te? –hangjából érződött a megvetés.
-Vigyenek magukkal, ez nem az én világom!
-Nem lehet akárki rohamosztagos, fiú. Már a kiképzésen meghalnál.
-Nem érdekel, csak vigyenek magukkal!
-Én is menni akarok! –kiáltotta egy másik fiatal.
-Mi a fene? –a tiszt nem leplezte döbbenetét. –A végén még toborzóirodát kell nyitnunk? Na ne bohóckodjanak. Mégis miért gondolja bárki is, hogy csak úgy bevesszük rohamosztagosnak? Parasztok vagytok csak, forgassátok a kapát, ne a puskát. Komolyan azt hiszitek, hogy megállnátok a helyeteket a seregben? Ez itt a valóság, s az mindig kegyetlen!
Tiberius közelebb lépett, s mielőtt a marcona fickó bármit tehetett volna, elvette tőle szolgálati fegyverét, s mellbe lőtte a másik jelentkezőt.
-Nos? –nézett a tisztre, miközben markolattal előre odanyújtotta neki a pisztolyt. A katona elvette, majd úgy felpofozta az ifjút, hogy az a földre zuhant.
-Ne szórakozz velem, öcsi. Nem bánom jöhetsz!
Tiberius még utoljára körbepillantott, szülei arcát keresve, de nem látta őket, így hát beszállt a kompba. A rohamosztagosok között kuporgott, kényelmetlenül, miközben arra gondolt, hogy talán soha nem tér vissza ide. Nem is bánta, végre úton volt, hogy felfedezze a világűrt, végre elszakíthatta béklyóit. Egyedül azt bánta, hogy családjától nem búcsúzhatott el.
A hangárban nagy volt a nyüzsgés, pedig csak egyetlen csapatszállító készült indulásra. Tiberius az egyik ládán ülve figyelte, ahogy a munkások betolják a robogókat a raktérbe. Két éve volt már, hogy felderítőként a Birodalom 719-es légiójának kötelékében szolgált. Még mindig úgy pillantott az ölében heverő sisakra, mintha az valami újdonság lenne. Két év után sem bírt betelni könnyű testpáncéljával, s fürge motorjával. Mikor megjelent a szakaszvezető, felvette sisakját, de a rostélyt felhajtva hagyta.
Az öt fős osztag körbeállta a parancsnokot.
-Jól van lányok. A Sebiris dzsungelbolygó, nekünk való terep. A lakosság javarészt a bennszülött sebiri népből áll, és néhány csőcseléből. Remek rejtekhely ez a lázadóknak, de most rajtuk ütünk. Hogy megőrizzük a meglepetés erejét, a Fekete Rózsa egy paarsecnyire marad a rendszertől, amíg kész nem lesz a terep. Gyors és tiszta munkát várok! Ne feledjétek a szabályt. Nincsenek túlélők, a könyörület a gyengék erénye!
Szar lelkesítő beszéd volt, de már megszokta. Az osztag parancsnoka egy valódi seggfej volt, de még mindig jobb, mint a rohamosztagosok. Azok a nyaking páncélos barbárok igazi barmok voltak. Tiberius örült, hogy most mellőzniük kell a társaságukat. Vödörfejű rohamharcosok voltak csupán, akik nem értettek máshoz, csak a zúzáshoz. Hiányzott belőlük az elegancia és a megfontoltság. Az ész nem volt előfeltétel a toborzáskor. A rohamosztagok csupa izom gorillákból álltak, akik puskát is kaptak, meg engedélyt, hogy szabadon gyilkoljanak. Nem csináltak mást, csak mentek és lőttek, amíg őket is le nem lőtték. Na persze félelmetes haderőt alkottak, hisz kemény kiképzés kellett ahhoz, hogy valaki a jellegzetes vértet magára ölthesse, de pontosságban és hatékonyságban messze elmaradtak a felderítőktől. Mindezek ellenére, ugyanolyan beképzeltek voltak, mint Tiberius. Mert kár is lett volna tagadni, a fiú a páncél mögé bújva túlzott önbizalomra tett szert, túlságosan el volt telve önmagától. Ennyit tett az új környezet. Persze a rivalizálás a rohamosztagosok és a felderítők között már jóval azelőtt is dúlt, hogy ő csatlakozott a hadsereghez, s talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy ilyenné formálódott.
A szállító elhagyta a Fekete Rózsa, azaz az anyahajóként szolgáló csillagromboló hangárját, s megkezdte a felkészülést a hiperűrugrásra. Hallotta, ahogy a pilóták a csatahajó irányítóival egyeztetnek, s elképzelte, vajon milyen lehet odafent a hídon. Sosem jár még ott, a közlegénynek lent volt a helye, de számtalan alkalommal képzelte magát a hatalmas panoráma ablakok mögé, ahogy messzire tekint az űrhajó hegyes orra fölött.
Enyhe rándulás jelezte, hogy már a hipertérben járnak, s ez visszazökkentette a valóságba. Csak egy katona volt, egy a sok közül, fogyóeszköz, semmi több. Talán az segítette ilyen sokáig életben maradni, hogy tisztában volt ezzel, s végig szem előtt tartotta. Lelkiekben a küldetésre hangolta magát, s felkészült a halálra is. Nem volt veszíteni valója, ahogy legtöbb bajtársának sem. Nem volt családjuk, nem voltak barátaik, s sokuknak már otthona sem, ahová hazamehettek volna. A birodalmi hadseregben mindenki árva volt. Azt sem lehetett mondani, hogy az egy csapatban szolgáló bakák családtagként tekintenek a többiekre, de még azt sem, hogy barátként. Az effajta érzelmeket, s kötődést már a kiképzésből kiölték belőlük.
Emlékezett az első napjára a seregben. Az alapkiképzésen mindenki őt gúnyolta. Bizony vézna testével tényleg kilógott a sorból. A kiképző tisztek nem titkoltan fogadást kötöttek, hogy meddig húzza. A legoptimistább tét egy hét volt. A feltételezések sem voltak alaptalanok, hiszen Tiberius megtapasztalta mi az igazi szenvedés. Úgy képzelte, az erőnléti felkészítés után jön a tényleges katonai képzés, de egyáltalán nem így volt. Egyből a sűrűjébe dobták, s menet közben erősödött meg, úgy fizikailag, mint mentálisan. Az első hetekben gyakran hányt, de idővel megszokta a vér látványát, s a halál szagát. Az Uralkodó fajgyűlölő ideológiája táptalajra talált érzelmektől túlfűtött lelkében, s a benne lakó szeretet helyét hamarosan átvette annak ikertestvére, a gyűlölet. Ez adott neki erőt, s megtanulta azokat az alapvető jelmondatokat, melyek az átélt, s elkövetendő borzalmak feldolgozásához szükségesek voltak. Ilyen volt például parancsnoka kedvenc mondása, miszerint a könyörület a gyengék erénye, vagy az, hogy a lelkiismeret olyan, mint kavics a cipőben, hatalmas megkönnyebbülés, ha megszabadulsz tőle. Mindezek tükrében idővel alkalmazkodott a körülményekhez, s nem izommal, sokkal inkább ésszel, sikerült túlélnie. Olyannyira magával ragadta a kemény élet, hogy szemrebbenés nélkül lőtte le azt a fickót, akivel előző este együtt játszott paazaakot. De hát ez volt az éleslőszeres gyakorlatok célja. Az alapkiképzést végül tizenhárman fejezték be, az ötvenből. A „szerencsés tizenhárom”, ahogy mondogatták. Felettesei látták, hogy testalkata miatt nem való rohamosztagosnak, de nem akarták veszni hagyni dühös elszántságát. Így került a felderítők közé. Úgy hitte, már megjárta a pokol összes bugyrát, de tévedett. Mielőtt motorra ültették, még meg kellett tanulnia pontosan lőni. Halálos mesterlövésszé kellett válnia, s ehhez tanulótársain keresztül vezetett az út. Miután megtanulta a türelmet, s az alkalmazkodó kitartást, megannyi jeges vízben, fagyos éjszakában töltött mozdulatlan órák után, ideje volt kamatoztatni tudását. A legjobbakat egyszerűen választották ki. Ötös csoportokban eresztették be őket egy erdős, sziklás gyakorló pályára, közepén egy leégett város romjaival, s hagyták, hogy lelőjék egymást. Inkább az idegek harca volt ez, semmint a pontosságé. Tiberius azonban más szabályok, a sajátjai szerint játszott. Elrejtőzött, s napokig csak az erdőből figyelte társait, s amíg ők lassan felőrlődtek a stresszben, s a nélkülözésben, addig ő vadászatra használta fegyverét, így végül mikor már csak ketten maradtak, jelentősen megnövelte esélyeit elcsigázott, s kimerült társával szemben. A fickó jó rejtekhelyet választott, remekül belátta a környéket, így tudta leszedni többi ellenfeleit. A fiú nem is próbálkozott párharcba bocsátkozni vele, jól tudta, hogy a másik jobb nála. Inkább kivárt, figyelte mikor lankad az ellenség figyelme. Mikor aztán a csaliként felmutatott sisakjára nem lőttek, futásnak eredt a lőállás felé. A jó kilátással bíró helynek volt egy hátránya is. Azt tanították, hogy egy mesterlövésznek mindig legalább két menekülési útja legyen, innen azonban vagy öt vezetett, amiket a fáradt katona már nem tudott szemmel tartani. Tiberius, s a közvetlen közelről leadott lövése meglepetésként érte, s bele is halt. Tisztjei nem foglalkoztak vele, hogy csak csellel tudott győzni, őket egyedül az érdekelte, hogy az ifjú nyert. Tovább küldték, s végre felülhetett az Aratech 74-Z-re, a legendásan fürge motorra. Kezdetben félt kicsit a járműtől, de lassacskán megszerette. Itt már nem volt más dolga, mit gyakorolni. Gyakorlás kellett az irányításhoz, gyakorlás kellet a motor karban tartásához, gyakorolni kellett, hogy menet közben is pontosan tüzelhessen a fedélzeti fegyverrel. Nem volt elég megtanulni a működését és a felépítését, tudnia kellett szétszerelni, majd összerakni az alapvető alkatrészeket. Monoton feladat volt, de élvezte, különösen azért, mert gyakran került sor halálos futamokra az akadálypályákon. Rengetegen életüket vesztették, vagy megnyomorodtak a balesetekben. Hiába volt a sisakba épített navigációs rendszer, az őrült száguldásban a számítógépnél sokkal többet segített a tapasztalat, s a jó reflexek. Érezni kellett a gépet, s az éles kanyarokban, a hirtelen előtűnő akadályok kikerüléséhez ösztönösen kellett cselekedni. Az összes mozdulat beleivódott izmaiba, s végül szinte eggyé vált motorjával. A kiképzés végén szokás volt egy nő után elnevezni a motort, ez egyfajta katonás macsó dolog volt, ő azonban a Tövis nevet adta a saját 74-Z-jének, a női nemnél elszenvedett kudarcokat megtestesítő, mélyen a szívébe fúródott keserű tüske után.
A Sentinel osztályú leszállóegység a hiperűr kék örvényében haladt. Tiberiusnak volt ideje átgondolni az akciót. A Sebiris bolygó a Kathol szektorban volt, ahol egykoron több kereskedelmi út is találkozott, ám ezek évszázadokkal ezelőtt eltolódtak, így a planéta jelentéktelen kis koszfészekké vált, ahol a kalózok, s fűszercsempészek is csak néhanapján fordultak meg. Ideális búvóhely lehetett a lázadó söpredék számára, ám a felkelők nem emiatt érkeztek a bolygóra. A buja esőerdőkben számtalan növényfaj volt, köztük megannyi gyógyszer alapanyag, melyeket az őslakók, a hüllőszerű sebirik mesterien tudtak felhasználni. Ezeket akarták a lázadók, míg a Birodalom célja a megszállással pont az ellentéte volt, megszerezni a rengeteg mérgező organizmust, melyet a jóságos Palpatine császár akart felhasználni a galaxist beszennyező nonhumán fajok ellen.
Hajójuk kitört a hiperűrből, s egyből hátra is kiáltott.
-Rázós utunk lesz. Itt egy Nebulon-B fregatt. Hogy az a… Kössétek be magatokat, X szárnyúak közelednek.
A lázadók nagyobb erőkkel voltak jelen, mint arra számítani lehetett volna. Fürge vadászgépeik sajnos még a TIE-oknál is jobbak voltak, s jelenlétük egyáltalán nem volt bíztató. A gép törzse megrázkódott, ahogy egyre több találat érte. Az elhárító ütegek egyet sem szedtek le, s a motorokkal megrakott szállító túl lomha volt, hogy megfelelően manőverezhessen. A fregatt egyik lézere súrolta a burkolatot.
-Nincs pajzs!- kiáltotta a pilóta, miközben idegesen nyomkodta a kezelőpanel gombjait.
A jármű időközben beért a légkörbe, de a veszély nem múlt el, a vadászgépek követték őket. Robbanás zaja hallatszott, s a Sentinel megremegett.
-Kilőtték a hajtóművet, zuhanunk!
A hajó gyorsan ereszkedett, szárnyait sem volt ideje felhajtani, ám végül szerencsésen ez akadályozta meg, hogy a fáknak csapódó törzs darabokra szakadjon. Tiberius elveszítette az eszméletét, ahogy a szállító föltúrva maga előtt a földet, egy erőteljes rándulással megállt.
Először a hallását nyerte vissza. Hallotta, ahogy a parancsnok előre kiált.
-Kárjelentést!
A pilótafülkéből nem érkezett válasz.
-Meghaltak. –hallatszott egyik bajtársa hangja.
A következő amit érzett, a mellbevágó hőség volt. „Talán tűz van?” –gondolta, de nem látott semmit. Aztán rájött, hogy csak a szeme van csukva. Kinyitotta. Meglátta a romos űrhajót, s a parancsnoka arcát.
-Patkány!- ez volt Tiberius hívójele. –Szállj ki, és ellenőrizd a terepet!
Bár minden porcikája sajgott, nem törődött a fájdalommal. Parancsot kapott, amit teljesítenie kellett. Magához vette puskáját, majd a rámpa helyén tátongó lyukon át leugrott. Azt hitte, hogy csak a túlhevült hajótestben van ilyen hőség, de csalódnia kellett. A fák között ugyanolyan meleg volt, ráadásul a sisak kijelzőjének adatai szerint szinte száz százalékos volt a páratartalom. A tikkasztó forróságot még elviselhetetlenebbé tette, hogy egy árva szellőt sem lehetett érezni. Kívülről alaposabban szemügyre vehette a Sentinelt. Mindhárom szárnya letört, a pilótafülke teljesen szétroncsolódott, de a széles törzs viszonylag ép maradt. Elsőként valami jó leshely kellett neki, így hát felmászott a tetejére, s a törött szárnydarabot használta fedezékként. Puskáját a karjára fektette, majd távcsövével pásztázta a környéket. Egyelőre nem látott mozgást, de tudta, hogy a lázadók, vagy az őslakók bármikor itt lehetnek. Bár a sebirik nem voltak technológiailag fejlett nép, remekül használták az íjaikat, s jól lőttek a tűzfegyverekkel is, igaz, azokat csak nagyon ritkán használták, s csak primitív, puskapor alapút, szilárd lőszerrel. A fiú mindent tudott róluk, még indulás előtt kikereste az adatbázisból. Nem voltak túl magasak, hüllőszerű testük volt, de szájuk leginkább madárcsőrre hasonlított. Hosszú hajukba tollakat fűztek, s családokból álló törzsekben éltek, melyek élén egy- egy idős hím állt. Vallásosan tiszteltek egy az egyenlítőnél álló hatalmas kőlapot, közepén domború címerrel, melyet egy ősi, mára már eltűnt űrutazó faj, akik talán szektor névadói, a katholok lehettek, vittek oda, a kétezer kilométerrel távolabbi lelőhelyéről. Az elbeszélések szerint fényes gömböket használtak a gigászi monolit mozgatásához. Az őslakók úgy nevezték őket: „azok, akik előbb érkeztek”. Az alkotmány mellett élő sebirik szentként védték azt, de a távolabbi falvak is a kevés bevándorlótól elkülönülten éltek. A távolságtartás ellenére barátságos nép hírében álltak, s ha valaki a településeikre tévedt, szívesen látták. A békés fajnak senki nem volt ellensége, s Tiberius biztosra vette, hogy a lázadók jelenléte ellenére a sebirik barátságosak lennének az osztagával is.
Amíg ő őrködött, a túlélők kitolták a motorokat. Szerencsére az osztagból mindenki megúszta könnyebb sérülésekkel, s a robogók is épen maradtak. A parancsnok idejét látta egy újabb lehangoló lelkesítő beszédnek.
-Rendben csibéim, a helyzet egyértelmű. A hírszerzés ezúttal pocsék munkát végzett, a vártnál jóval nagyobb erővel állunk szemben. De ez nem ok arra, hogy meghátráljunk. A feladat továbbra is ugyan az. Kettesével szóródunk szét. Sánta, Kopasz, ti induljatok el keletnek, és egy jókora körév után forduljatok csak irányba. Kocka a te párod a motorod, de ugyanígy mész a másik irányba. Patkány, te velem jössz, egyenesen. Vágta!
Tiberius meglepődött, kivételesen csak egy közepesen szar monológot adott elő a szakaszvezető. Felült Tövisre, s kövér gázfröccsel követte felettesét. Bár határozottan kerülgette a vaskos fákat, tudta, hogy küldetésük kudarcra ítéltetett. A meglepetés ereje odalett, ráadásul a szokásosnál is nagyobb túlerővel néztek szembe. Mentőakcióra nem számított, tudta, hogy ha a Fekete Rózsa megérkezik, a lázadókkal együtt nekik is végük. A nebulont egyetlen sortűzzel elsöpörik, talán egyszer lesz ideje visszalőni, mielőtt űrszemétté válik. Talán a lázadó vadászok kihúzzák egy darabig a TIE-ok ellen, de csapást aligha mérhetnek a csillagrombolóra. Az űrbéli győzelem után valószínűleg nem fáradnak szárazföldi csapatok leküldésével. Túlságosan időigényes lenne a lépegetőket és a rohamosztagosokat lejuttatni. Pajzsról nem érkezett jelentést, így a kapitányt ismerve egy rövid orbitális bombázással felszámolják a lázadók itteni csoportját, s már mennek is tovább. Így megy ez a Birodalomnál. Egy öt, a pilótákkal együtt hét fős veszteség nem számít. Ők csak fogyóeszközök, s ha egy elhullik, száz lép a helyébe. Tiberius azon gondolkodott, hogy ha most hirtelen irányt váltana, elrejtőzhetne, s talán túlélné. De ugyan mit csinálhatna itt? Kiverte a fejéből a dezertálás gondolatát. A bombázás után úgysem maradna használható jármű, s a bolygó túlságosan unalmas ahhoz, hogy itt élje le hátralevő életét. Mindig is izgalmakról ábrándozott, s tessék, most megkapta.
Az előtte száguldó parancsnokra nézett és azon gondolkodott, hogy vajon ő is ilyen hülyén néz-e ki a kormányra hajolva. Ám a szakaszvezető hirtelen eltűnt. Egy villanás, s motorja darabokra szakadt. Megtámadták őket. Tiberius azonnal félrerántotta a kormányt, de egy lövés így is súrolta a járművét, ami miatt elvesztette felette az irányítást. A kiképzés mentette meg életét. Ide- oda rángatta a motort a fákat kerülgetve, mígnem végre „biztonságosan” le tudott fékezni. Bár nem ütközött, olyan erővel húzta meg a lassító kart, hogy lerepült a robogóról, s több métert gurult. Hála a sűrű aljnövényzetnek, na meg a vértjének, csak kicsit ütötte meg magát, s pár kék-zöld folttal megúszta. Azonnal fél térdre ereszkedett, kezében szolgálati pisztolyával, de nem látta a támadókat. Legalább egy mérföldre eltávolodhatott tőlük, így hát előnyét kihasználva újra motorra pattant, s ezúttal óvatosabban, hogy végig ura maradjon a járműnek, tovább ment. Legalább egy óra hosszáig meg sem állt, de végül muszáj volt lefékeznie, hogy kiagyaljon valami tervet. A csillagromboló három helyi nap múlva érkezik. Ennek a bolygónak a keringési ideje huszonkét óra, szóval van durván hatvanhat órája. Arra gondolt, hogy esetleg egy szabotázs akcióval megbéníthatná a felkelőket, s ellophatná az egyik űrhajójukat. Vagy keresse meg társait? Azzal nem sokra menne. Végül az ember legyőzte benne a katonát, s a túlélésre koncentrált. Meg akart menekülni, hogy visszatérhessen a flottához. Most, hogy elhatározta mit fog tenni, úgy döntött megenged magának egy kis pihenőt. Levette sisakját, beletúrt izzadt hajába, majd az aratech oldaltáskájából kivett egy energia szeletet s elrágcsálta.
Az egész helyzet az első éles bevetésére emlékeztette. Bár akkorra már sok halált látott, azok egész mások voltak egy éles csatához képest. Akkor tudta meg, miért is kellett kiölni mindenfajta kötődést a bajtársak iránt. A csatában nincsenek barátok, nincsenek bajtársak. Csak te vagy, és a többi katona. A húsdarálóban mindenki magáért felel. Mindenki egyenlő. Az őrmestert a szeme láttára lőtték agyon, s felismerhetetlenségig összeroncsolódott arccal rogyott a sárba. Persze később győztek. A Birodalom mindig győz. Lehet, hogy az ellenség néha csatát nyer, de a seregben megtapasztalta, hogy a császár keze bármeddig elér, s végül mindenkit utolér kegyetlen a végzet. A végzet, melyet a fehér testpáncélok, vagy az óriási háromszög alakú űrhajók hoznak el. A Birodalom elől nincs menekvés. A Birodalom nem kegyelmez. A Birodalomban megbűnhődnek a bűnösök. És azok is, akik nem azok.
Jól tudta, hogy itt sem lesz másképpen. Nem most látott először X-szárnyúakat, ismerte már az erejüket, de még sosem látta győzni őket. Sok űrcsatát figyelhetett a Fekete Rózsa biztonságot nyújtó fedélzetéről, s tudta, milyen remek vadászgépei vannak a lázadóknak, ám a túlerő ez idáig mindig legyőzte őket. Sok TIE-t kilőttek, de végül mindig visszavonultak, vagy megsemmisültek. Ez volt az első alkalom, amióta Tiberius szolgált, hogy a felkelők nyertek. Persze ez nem csata volt, még csak nem is rajtaütés. Szerencséjük volt, semmi több. De a szerencse nem tart örökké, ezt mindenki tudja. A csillagromboló hamarosan megérkezik, és akkor itt mindennek vége. A Fekete Rózsa nem közönséges romboló volt, hanem Birodalmi II osztályú csillagromboló, nem nagyobb, de jobban felszerelt elődjénél. Hangárjaiban a legmodernebb elfogó vadászok lapultak. Nem olyan gyengék, mint a közönséges harci gépek. Hasított, hajlított szárnyaik megfélelmítették az ellenséget, s hajtóművei gyorsabban repítették őket szinte az összes vadásznál. A közönséges TIE-okkal ellentétben ezeknek már hatékonyabb pajzsuk volt, bár még mindig nem olyan erős, mint a lázadók keresztszárnyú gépeié. Ennek ellenére valódi pusztítók voltak, a Birodalom csúcsgépei, és sokan voltak, sokkal többen, mint a lázadók. Tiberius szinte már sajnálta a felkelőket, akikre csúnya és megalázó vereség várt. Bár… legalább gyors haláluk lesz. A Birodalom határozott, elsöprő s hatékony támadásainak csak egy előnye volt az áldozatok számára. Gyors és fájdalommentes halálban lehetett részük.
Megtörölte sisakja szemlencséjét, majd felnevetett. Sokféle halált kitalált már magának, de egyikben sem szerepelt, hogy a saját anyahajója turbólézerei párologtatják majd el. „Hát legalább pár mocskos rebellis banditát magammal viszek a túlvilágra, mielőtt minden felperzselődne.” –gondolta. „Hadd féljenek.”
Tiberius észrevétlenül haladt, s már majdnem elérte a lázadók rejtekhelyét, mikor hirtelen meghallotta társai hangját. Majdnem nekirepült egy fának, olyan váratlanul érte az adás. Azt hitte nem működik a komlinkje, ám most mégis bekapcsolt. Egyenesbe hozta a motort, majd lassított, hogy jobban odafigyelhessen az adásra.
~Kereszttűzben vagyok! –még a torzított géphangból is felismerte Sántát.
~Térj ki balra! –felelte Kopasz.
~Eltaláltak! –ordítás hallatszott.
~Sánta! Jelentkezz! –újabb kiáltás, majd statikus zörej.
Végük volt, jól tudta. Társai halálát nem bánta, azonban a meglepetés ereje ugrott. Így nem csak rajtuk ütni nem tud, hogy elköthessen egy hajót, de még csak kamikaze akciót sem hajtatott végre, hiszen minden bizonnyal megerősítik majd az őrséget. De nem volt választása, tovább kellett mennie. A halál angyala már kitárta sötét szárnyait, s a férfi érezte hideg leheletét a tarkóján. Az utolsó vágtája volt.
Azonban nem érte el a bázist. Ugyanolyan villanás vakította el, mint amikor a vezetőjét lőtték le, csak most ő volt a célpont. Ezúttal nem tudott kitérni. Tövis füstölögve forogni kezdett, s a Tiberius leesett róla. A jármű pár száz méter után a földbe csapódott, de nem robbant szét. A férfi a pisztolyáért nyúlt, ám kezei nem engedelmeskedtek neki. Feje a földre bicsaklott, s lassan minden elsötétült.
Jorka napja felemásan indult. A reggeli őrjárat során sikerült leszednie egy Birodalmi kompot, ám a járműn így is sikeres kényszerleszállást kivitelezet. Azonban nem a túlélők jelentették a legnagyobb gondot, hanem az űrhajó puszta jelenléte. Mit keresnek itt a Birodalmiak? A válasz lényegtelen. Ami számít, hogy hamarosan többen is érkezni fognak. Vagy az osztag tesz jelentést, vagy pont annak hiánya miatt, de csak idő kérdése, hogy mikor ütnek rajtuk. A bothan meg is osztotta az aggodalmát Draverrel.
-Hiba volt idejönni, én megmondtam. Az a fejvadász, idecsalt minket, és most hamarosan megtámadnak.
-Ugyan ne izgulj már. Ez csak véletlen. A gyógynövényekkel pedig igaza volt. Van fogalmad hány embernek segíthetünk ezekkel?
-Na és rajtunk kisegít? Oké, elintéztük az osztagot, de te is tudod, hogy ahol egy van, ott hamarosan több is megjelenik. Olyanok ezek, mint a sáskák…
-Nyugodj meg! –a kapitány hangja higgadt volt, pedig Jorka jól tudta, őt is aggasztja a helyzet. –Egyelőre más dolgom van.
-Na persze, a sebesült… Minek hoztátok ide? Hiszen mi lőttük le…
- Ardana lőtte le. Egyébként pedig a jó ügyért harcolunk, ne feledd! Nem vagyunk gyilkosok. Mindenkinek segítünk.
-De ő egy birodalmi.
-Szerintem meg egy ember. –kapcsolódott be a beszélgetésbe Shadree, miközben sebes léptekkel haladt, hóna alatt egy elsősegély ládával.
-Ismeritek a mondást, miszerint… -folytatta a bothan.
-Nem ismerjük. –vágott közbe Draver. –Túl sokat aggódsz Jorka. Mire a Birodalom ideér, már hűlt helyünk lesz. Még pár növényt begyűjtünk, és feldolgozni ráérünk máskor is.
-Csak aztán nehogy minket dolgozzanak fel. –puffogott a szőrös teremtmény, majd elindult a tábor étkezőjébe, hogy kerítsen valami ennivalót. Az aggodalomtól mindig megéhezett. Az egyik asztalnál meglátta Ardanát. Vetett egy szúrós pillantást a nőre, majd a lehető legtávolabb tőle, hátat fordítva neki leült. Egyáltalán nem bízott meg a fejvadászban. Az árulása még mindig élénken élt benne, s nem érdekelte, hogy a nő is csak a munkáját végezte. Vajon most is azt teszi? Ő ajánlotta ezt a félreeső planétát, tele értékes alapanyagokkal, s bár valóban számtalan csodálatos képességekkel bíró növényt szedtek itt össze, s az őslakóktól is sokat tanultak, a kutyaszerű pilótát nem hagyta nyugodni az a baljós érzés, hogy legújabb bajtársuk csapdába csalta őket. Érezte, ahogy bundája felborzolódik a hátán. Megrázta magát, majd belekóstolt a raguba.
Tiberius arra ébredt, hogy valaki fölé hajol. Résnyire nyitott szemekkel látta, hogy az ismeretlen egy kendővel a kezében nyúl az arca felé. Ösztönösen elkapta a csuklóját. Igazán vékony kéz volt, s ahogy teljesen kinyitotta a szemét, látta, hogy egy fiatal nő az. Kedvesen mosolygott rá, nem úgy tűnt, mint aki bántani akarná.
-Ne félj! –szólt barátságos hangon. –Csak segíteni akarok.
-Segíteni? –elengedte a nő karját, majd megpróbált felülni, de az gyengéden visszanyomta.
-Igen. Megsérültél.
-Nem mondod… Ti lőttetek le.
-De ti támadtatok ránk.
-Akkor meg minek segítesz?
-Mert megsérültél.
-Ezt már mondtad.
A nő nem szólt semmit, csak megtörölte a férfi arcát, majd a mellkasára pillantott. Amaz követte a szemét, s ekkor vette csak észre, hogy páncélja nem volt rajta, sőt még a fekete alsó öltözéket is levették róla. Egy szál alsónadrágban feküdt. Mellkasán keresztben jókora kötés fehérlett, ezt vizsgálgatta a nő.
-Szerencséd volt. Ardana telibe talált. Ha kicsit közelebb lettél volna, most keresztül lehetne rajtad nézni.
A férfi teljesen tanácstalan volt. Itt feküdt a lázadó táborban, egy sátorban, mely talán a tábori kórház lehetett. Mellette két fickó aludt összecsukható ágyakon, szintén lőtt sebekkel. Talán pont a társai szedték le őket, s mégis ellátást kapott ő is.
-Pihenned kell. –meglepte a nő halk, de megnyugtató. A birodalmi orvosdroidok csak ritkán szóltak, akkor is csak a diagnózisról, s hangjuk hideg volt és gépies. –Maradj fekve, hozok neked valami ennivalót.
-Őőő… Köszönöm! –bökte ki nehezen. Régen használta már ezt a szót.
Hamarosan visszatért a nő egy tálcával a kezében, melyen gőzölgő tányér volt. Segített felülni a sérültnek, s még a párnát is megigazgatta a háta mögött, majd az ölébe helyezte az ennivalót.
-Jó étvágyat! –mondta, majd továbbállt, hogy megnézze a többi beteget.
Evés közben Tiberius alaposabban megnézte őt. Hosszú barna haja és finom arcvonásokkal ékesített arca volt. Vékony testalkatúnak tűnt, de látszott rajta, hogy harcedzett. A tartásában volt valami ismerős. Egyenes háttal állt, s peckesen lépkedett.
-Nem vagy orvos igaz? –szólította meg.
-Nem. Csak most önkénteskedem itt. Egyébként pilóta vagyok. A nevem Shadree. Jut eszemben, téged hogy hívnak? Nem a jelzésed érdekel, hanem a neved.
-Khm… Tiberius. Nem voltál mindig lázadó, igaz? –folytatta a témát, melyet a nő szemmel láthatóan igyekezett kerülni.
-Mire gondolsz?
-Tiszt voltál.
-Igen. Egy dreadnaughton, még régen.
-Miért hagytad ott a Birodalmat? Mostanra már csillagrombolón szolgálhatnál.
-Phja, gépek… Mit ér a technika, ha rosszra használják? Nem akarok részt venni benne.
Ezért is jöttem el.
-Pedig meg lehet szokni.
-Te már csak tudod mi? –hangjából kiérződött némi él. Már nem tűnt olyan kedvesnek. Az arcvonásai is megkeményedtek.
-Engem erre képeztek ki.
-Remek hivatás…- zárta le a beszélgetést Shadree.
Tiberius félrerakta a tálcát, s visszafeküdt. Össze volt zavarodva. Néhány napja, néhány órája még a felkelők ellen harcolt, most pedig itt volt közöttük. Nem elég, hogy életben hagyták, még ápolták is. Furcsán érezte magát, de nem a sérülés miatt.
Draver belépett a sátorba. A bejárattal szemben ott feküdt az elfogott felderítő. A férfi valahogy másnak képzelte el. Látott már rohamosztagost a páncélja nélkül, de azok mind csupa izom, szörnyetegek voltak. Ám ez a fickó itt kifejezetten törékenynek tűnt. Egyáltalán nem olyan volt, mint aki a Birodalom elit katonái közé tartozna. Az addig alvó idegen felriadt, s a kapitányt meglátva ösztönösen a pisztolyához kapott, de az persze nem volt nála.
-Nyugalom. A nevem Draver Margae, a Corelian Wind kapitánya.
-A fregatté?
-Igen.
-Szép hajó. De hamarosan megsemmisül.
-Az erősítésre céloz?
-Figyelj haver. –előredőlt az ágyon. –Hagyjuk az udvariaskodást. Te is tudod, hogy ha a Birodalom megérkezik, meghalunk. Mind a ketten, és mindenki más, aki a táborban tartózkodik.
-Azért még ne temess minket. –hasonló kötetlen hangnemben válaszolt, mint a katona. –Úgy látom jobban vagy.
-Igen. És…ő… köszönöm az ellátást. Mi a szándékuk… velem?
-Igazából nem tudom. De reménykedem benne, hogy csatlakozol hozzánk.
-A felkeléshez?
-Igen.
Tiberius megvakargatta az állát. Bár csak alig pár órája volt itt, mégis sok minden megváltozott benne. A lázadók nem tűntek olyan ágrólszakadt, barbár csőcseléknek, mint amilyennek a Birodalmi propagandák lefestették őket, sőt, bizonyos tekintetben sokkal emberségesebbek voltak, mint a sajátjai.
-Csatlakozol? –kérdezte Draver.
-Nem tudom. Be kell valljam, másmilyennek képzeltem a band…szövetségeteket.
-Tényleg, milyen a hírünk a Birodalomban? Régen jártam Coruscanton. –szólt vidáman az ősz férfi.
-Hát ott én is. De amúgy, nem a legjobb. Viszont kezdem azt hinni, hogy nem a valóságot mutatják.
-Ki hitte volna… Gondolom miként mutatnak be. De amint látod, mások vagyunk.
-Csakugyan.
-Azt mondom gondold meg a csatlakozást. Ha meg nem akarsz, kiteszünk egy semleges rendszerben. Nem ejtünk hadifoglyokat, és nincsenek kivégzések.
Egy darabig várt a válaszra, ám az nem érkezett meg, így hát biccentett, majd elhagyta a sátrat. Nem állítatott őrséget, ez a fickó valahogy nem tűnt alattomosnak. Más volt, mint a többi Birodalmi. Csapatában többen is voltak, akik a császár szolgálatából szöktek meg, igaz ők önként, így hát hű maradt a mondáshoz, miszerint mindenkinek jár egy újabb esély.
Tiberius rosszul aludt, de nem a hőség miatt. Folyamatosan gondolatok cikáztak a fejében. Világnézete, addigi élete kezdett felborulni. Minden, amiben hitt, egyszeriben megkérdőjeleződött. Eddig is tudta, hogy a Birodalom kegyetlen, de egyetértett az alapvető nézetekkel. A császár egy erős, jól működő rendszert alkotott, a galaxis soha nem volt még ilyen biztonságos, ám ennek a fenntartásához szükség volt a társadalom homogenizálására, s a züllesztő, nem kívánatos fajok szervezett megsemmisítésére. Ugyanakkor a lázadók sem azok a galaxis rendjét megbontani kívánó anarchisták voltak. Erkölcsi szemmel nézve tán még jobbak is voltak, mint a Birodalom, ám gyakorlati szempontból valóban egy stabil szerveződést fenyegettek. Vajon mérlegelték, hogy mi történne azután, ha megdöntenék a császár hatalmát? Vajon tudnák-e kezelni az azt követő káoszt? Vajon az általuk létrehozni kívánt új rend jobban működne? Súlyos kérdések voltak, s nem érezte, hogy tudnák rá a választ.
Reggel ismét Shadree arca fogadta.
-Jó reggelt! –köszöntötte a nő.
-Szia!
-Na, gondolkodtál Draver ajánlatán?
-Igen, nagyon sokat.
-És, mire jutottál:
-Hogy nem tudom.
-Hogy- hogy nem tudod?
-Majd elmesélem.
-Délután ráérek.
-Rendben.
-Egyébként, a kapitány megengedte, hogy szabadon közlekedhess a bázison. Fegyvert nem viselhetsz, de hoztam ruhát.
-Jaj de kedves. Ennyire megbíztok bennem?
-Te is csak ember vagy.
-Végülis…
A nő kedvesen elmosolyodott, majd elindult kifelé, de a sátor ajtajából még visszaszólt.
-Akkor délután találkozunk!
-Komolyan megengedte, hogy szabadon mászkáljon? –kérdezte elhűlve Jorka.
-Persze. –válaszolt Shadree. – Nincs vele semmi gond.
-Na ja. Először a fejvadász, most egy rohamosztagos.
-Nem adott okot rá, hogy ne bízzunk benne.
-Komolyan? Na és az, hogy azért jött ide, hogy megöljön minket? Különben is, egy napja van csak itt. Ideje sem volt trükközni, de lefogadom, hogy most is rosszban sántikál.
-Miért tenné? Láttam a szemében, hogy komolyan gondolkozik Draver ajánlatán.
-Komolyan nem vagytok normálisak.
-Nézd, ő is csak egy katona. Csak a dolgát tette. Oké, a rossz oldalon áll, de sosem késő változtatni, és ő fogékony a változásra.
-Bejön neked mi?
-Kicsoda?
-Hát ő. A katona.
-Hogy jön ez most ide?
-Különben nem védenéd ennyire.
-Ugyan…
-Na jó, mindenesetre én beszélek Draverrel. Akkor sem bízhatunk meg ebben a fickóban.
Draver az irányító központban állt, s Cane kék hologramjával társalgott.
-A Wind harcra kész?
-Többé kevésbé az. Biztos igazat mondott a katona? Lehet csak blöffölt.
-Nem tudom. Akár hazudott, akár nem, készen kell állnunk. Hány X- szárnyúnk van?
-A Bíbor köteléken kívül még három. Kevés egy csillagromboló ellen.
-Nem legyőzni akarjuk.
-Ilyen kevés géppel még a transzportokat sem lehet rendesen fedezni. Inkább tűnjünk el, amíg lehet.
-Sietünk. De ezek a gyógyfüvek tényleg csodálatosak. Áttörést jelenthetnek a gyógyításban. Felére csökkenthetik a bacta…
-Elhiszem. De nem érnek sokat, ha velünk együtt azokat is megsemmisítik.
-Álljon készen, parancsnok! –szakította félbe a beszélgetést Draver. –Nem sokára indulhatunk. Ígérem.
-Igenis!
A kapitány megszakította az adást, majd leült, s homlokát a tenyerével támasztotta meg. Cane-nek igaza volt, minél előbb el kellett tűnniük. Felelősséggel tartozott emberei, de egy nagyobb ügy, a szövetség iránt is. Gondterhelt arccal nézett ki az ablakon. Pont a leszállóhelyre látott, ahol öt transzport és néhány vadászgép pihent. Merengésében Jorka zavarta meg.
-Megőrültél? –a bothan úgy beszélt, mintha nem is a felettese előtt állna. –Hagyod, hogy az… az a szörnyeteg szabadon mászkáljon?
-Nem ő az igazi fenyegetés.
-Hát persze, hogy nem. Hanem a flottája, amit a nyakunkba hozott. Ami bármelyik percben megérkezhet.
-Készen állunk a fogadásukra.
-Igen, de nem most akarok hősi halált halni.
-Nem is kell. –mosolygott a kapitány, miközben kiterelte a farkas fejű teremtményt az ajtón.
Tiberius felderítette a bázist. A meleget kezdte megszokni, ebben sokat segített a nőtől kapott könnyű ruházat. Maga a tábor nem volt nagy, mindössze néhány kőépület állt itt, s pár tucat sátor, körülötte pedig erdő. Végtelennek tűnő rengeteg, óriási trópusi fákkal. A közelben lehetett egy bennszülött falu, mert a sebirik mindig egy irányból jöttek. Kezdetben ódzkodott ezektől a hüllőszerű lényektől, ám azok nagyon barátságosak voltak. Ízletes kenőcsökkel kínálták, s úgy viselkedtek, mintha csak ő is a törzsükhöz tartozna. Egy ősz hajú gyíklénytől még egy főzetet is kapott, melytől néhány óra alatt elmúlt a mellkasát szorongató fájdalom.
Kicsivel alkony előtt találkozott Shadreevel. A nő mosolyogva köszöntötte, mint mindig.
-Na, mi nyomja a lelkedet? –kérdezte a férfit.
-Tudod, ez az egész tényleg olyan szépnek tűnik. De valóban tudjátok, hogy mit csináltok?
-Felszabadítjuk a galaxist.
-Mitől?
-Az elnyomástól.
-Miféle elnyomástól?
-A Birodalomtól.
-Miért nyomna el?
-Sanyargatják a népet. A magas adók, a terror. A moffok korrupciója.
-Valóban vannak hibák, de maga a rendszer jól működik. Bevált. Ha annyira változtatást akartok, miért nem kezdeményeztek tárgyalásokat?
-Érdekes ezt pont egy katona szájából hallani.
-Csak a hazámat védem.
-Én is. Figyelj, a szabadság már régen megszűnt. A szenátust feloszlatták, nem lehet tárgyalni.
-A szabadság csak illúzió. A stabil fejlődés és a biztonság viszont valóság.
-A szabadság mindenkinek jár. Minden értelmes létforma egyenlő a galaxisban.
-S vajon a polgárháború segít? Vajon nem többet ártotok-e vele, mint segítetek?
-Csak remélni merem, hogy nem.
-De gondolj bele, mi ellen harcoltok… Ezt a háborút nem nyerhetitek meg.
-Na és ha a császár meghal, vagy Vader?
-A Birodalom túl nagy. Még ha pár vezető oda is veszne, az egység ugyan felbomlana, de a Birodalom több részre szakadna.
-De szabad részekre!
-Ugyan már… Szabadság… Mennyivel lenne jobb az embereknek egy olyan világban, ahol a széthúzás az úr? A harcok nem szűnnének meg, sőt sokkal rosszabb lenne. Csak a rivalizálás menne, s még több háború a területekért. És… nem lenne Birodalom, ami biztosítja az egységed, ami megvéd.
-De most milyen áron véd meg?
-Mindennek ára van.
-De nem mindet éri meg kifizetni.
-Nehéz ügy.
-Az élet sosem könnyű.
Tiberius hallgatott. Nem igazán tudott már mit mondani. Régen beszélgetett ilyen komoly dolgokról, és ennyit. Kötetlen társalgás volt, a szavak könnyen jöttek, de nem ezt szokta meg, így el is fáradt tőle. Végül Shadree törte meg a csöndet.
-Nézd csak, itt jön Tövis.
-A motorom? –kapta fel a fejét a férfi.
-Milyen motor? A droidról beszéltem- -mutatott a közelgő asztoszer drodira.
-Tövisnek hívják a droidod?
-Neked meg a motorod?
Mindketten felnevettek. Tiberius most nevetett először azóta, hogy elhagyta szülőbolygóját. Azonban hirtelen abbahagyta a kacagást. A dolgok kezdtek összefolyni. Olyan volt, mintha mindig is a lázadók közé tartozott volna, ám valódi helye a Birodalomnál volt. Az szakította ki a monotóniából, élelmet, szállást adott neki, és ami a legfontosabb, életcélt. Túl sokkal tartozott az uralkodónak ahhoz, hogy mindent hátrahagyjon. A nő megérezte, hogy nyomasztja valami.
-Kétségek gyötörnek, igaz? Azon gondolkozol, hogy vajon helyes-e, hogy eláruld a Birodalmat.
-Igen. Mindent annak köszönhetek, minden odaköt. Túl erős ez a kötelék. A Birodalom a múltam, a jelenem, és a jövőm. Nem dobhatom el a sorsomat.
-De, a sorsodat te irányítod. Draver, a kapitányunk megbízik benned és én is. A szövetség szívesen lát téged. Hátrahagyhatod a múltad és új jövőt írhatsz, ahogy én is tettem. Persze az élet itt sem könnyű, de a jó ügyért szenvedünk. Nézd csak. –elővette a férfi pisztolyát és odanyújtotta neki. –Megbízunk benned. Nálunk igazi barátokra lelhetsz.
-Köszönöm. –elvette a fegyvert, majd szembefordult a nővel. Furcsa volt, pár napja még gondolkodás nélkül lelőtte volna, ám most nem így tett. –Tűnjetek el innen, amilyen gyorsan csak lehet! A Fekete Rózsa holnap érkezik és nem lesz semmi esélyetek.
-Már holnap? –kérdezte sápadtan a nő.
-Igen. Teljes harckészültségben. Amint meglátják, hogy a csapatom nem járt sikerrel, megölnek mindenkit. Talán még a sebiriket is kiirtják. Hagyjátok a gyógyszereket, és mentsétek magatokat.
-Na és te?
-Velem nem tudom, mi legyen. De gyerünk, szólj a parancsnokodnak. Nem késlekedhettek.
-Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Sietek vissza! –kiáltotta, s már szaladt is.
Tiberius felnézett a csillagos égre. Más képet mutattak, mint amikor gyerek korában vágyakozva figyelte őket. Mostanra számtalant közülük bejárt, hála a birodalmi flottának. Tekintete a táborra vándorolt. A lázadók is hasonló kalandokat kínáltak, és még valamit. Barátságot. Olyan dolgot, mely sosem adatott meg neki. Ismét a csillagokra pillantott. Úgy érezte mentem ketté szakad. Válaszút elé ért, de nem tudta merre induljon. A lázadókat megismerve már nem volt szíve visszatérni a Birodalomhoz, ám túl sokat köszönhetett neki ahhoz, hogy otthagyja, s ellene forduljon. Az érvek és ellenérvek sebesen váltogatták egymást gondolataiban. Szíve hevesen vert, gyomra görcsberándult és zilált. Egy csapásra minden összetört benne, túl nagy terelés nehezedett rá. Túlélte a kiképzést, részt vett számtalan halálos ütközetben, miközben könyörtelen dolgokat hajtott végre, látszólag érzelmek nélkül. Megjárta a poklot, s visszatért, élve. Túlélt egy kényszerleszállást és egy mell lövést is, de csak most, a választás kényszere alatt roppant össze. Shadree annyira csinos volt, a felkelők annyira barátságosak, a Birodalom pedig annyi mindent adott neki. Ez az egész már túl sok volt… Remegő kézzel a halántékához emelte a pisztolyt. A táborra nézett, majd újra az égre, végül lehunyta a szemét s meghúzta a ravaszt.
Shadree lélekszakadva szaladt a parancsnoki központba. Szinte berúgta az ajtót, Draver nem kicsi meglepetésére.
-Azonnal indulnunk kell! –szólt a férfinak.
-Mi történt?
-A Birodalom már holnap itt lesz. Tiberius mondta.
-Ilyen hamar… -morogta maga elé, majd határozottan a nőre nézett.- Akkor nem késlekedhetünk! Ő hol van?
-A kórház sátorná…
Lövés dörrent.
-Mi volt ez? –kérdezte Draver.
-Nem tudom.
Mindketten futásnak eredtek a hang irányába. Menet közben összefutottak Jorkával.
-Látjátok? Megmondtam. –szólt hidegen. –Miben, hogy a rohamosztagos keze van a dologban?
Hamarosan odaértek a sátor mellé, s meglátták Tiberius élettelen testét, kezében a pisztollyal, fején füstölgő sebbel.
-Igazad volt, az ő keze van a dologban. –Shadree hangja olyan volt, mint a gyermekét szidó anyukának.
-Legalább egy gonddal keve… -a nő gyilkos pillantását látva inkább nem fejezte be a mondatot.
-Lehet, hogy megmentette az éketünket. A Birodalom holnap érkezik. Ha most elkezdünk készülődni, még azelőtt elindulhatunk, hogy megérkeznének.
-Késő! –szólt a kapitány, s felmutatott.
A sötét éjszakai égbolton egy óriási sziluett jelent meg, eltakarva a csillagokat.
-Birodalmiak! –kiáltották egyszerre.
Folytatása következik...
Írta
Szűcs Attila
