Exodus

Az Obsidian a maga nyugodt tempójában szelte a Hiperűr kékes csillagáradatát. Tao kapitány alighanem az egyetlen mon cala a Lázadó Flottában, aki olyan türelmesen tudja kezelni az ellenséges területen való áthaladást, hogy még el is szenderül a székében. Ritka az, hogy a birodalmiak rajtaüssenek egy konvojon, ám ha ez megtörténik, akkor is csak egy magányos Interdictor romboló karjaiba mennek. Ebben a konvojban két tekintélyes fegyverzetű hajó is van – ha gond adódna, bőven el tudnának szórakozni vele a generátorok semlegesítéséig.

A negyven éves férfit éktelen ricsaj s hatalmas rázkódás költötte fel az álmából.

- Rajtaütés! – mennydörögte rezes hangon Hohn. – Birodalmiak!

Nagyjából ekkorra már Tao is észhez tért.

- Jelentést! – ordította türelmetlen.

Az ösztönei azt súgták neki, hogy felesleges megvárnia a választ: a saját szemével is láthatja majd, hogy mi a helyzet. Azon nyomban a híd elülső ablakára szegezte a tekintetét, mire egy hatalmas, fekete csillaghajót látott meg kitűnni a világoszöld csillagködből áradó fények mögül.

Ő csak egy mezei interdictorra számított, ám ehelyett sokkal rosszabbat kapott.

- Élesítsék a fegyverzetet! Fel kell tartanunk, amíg… – kezdett utasítgatni a kapitány, ám kénytelen volt belátni, hogy a többiek már egy kicsit előrébb jártak.

A nem sokkal mellettük úszó, Bestion névre keresztelt Nebulon-B2-es cirkáló minden lövegével tüzet nyitott az ellenséges hajóra. A vörösesen izzó lézernyalábok zápora meg sem kottyant a hétezer-ötszáz méter hosszú szörnyetegnek. Ennek ellenére, a (csak) B1-es kategóriába tartozó Obsidian is csatlakozott.

- Indítsák a vadászokat! – adta ki a parancsot Tao.

Az már nagy mértékben elvárható volt, hogy a birodalmi hajónak is legyen egy bizonyos mértékű vadászkísérete. A főhangárából tucatjával rajzottak ki a közönséges TIE vadászgépek, azonban elfogó vadászok is akadtak köztük. Ezekben az időkben a Birodalom csak a legritkább esetekben szokta bevetni a fejlettebb vadászgépeit – mert sokba kerültek. Úgy tűnik, ez a hajó roppant fontos a szemükben.

Amikor a roppant, sőt már egyenesen felháborító létszámhátrányban lévő lázadó gépek szembekerültek az ellenfeleikkel, már javában tartott a Hammer of God névre keresztelt, fekete titán válasza – a korábban beleeresztett lövésekre. Tao nagyot nézett, amikor vörös lövedékek hagyták el a hajó főlövegeit, majd hosszúkás, sötétszürke rakéták kezdtek záporozni az oldalaiból.

Két másodpercbe sem telt bele, amikor a két cirkáló közt evickélő CR90-est darabokra szedte a sugárözön. Tao kénytelen volt eltakarni a szemét a heves robbanás fénye miatt, ami ahhoz vezetett, hogy nem láthatta az élete egyik legrosszabb pillanatát – az Obsidiant most érték el az első lövések. Első hallásra, olyan volt az egész, mintha kalapáccsal püfölnék a cirkáló orrát, ám a vészjelzők, a különféle kiáltások és a tény, hogy Tao szemét módon lefordult a székéről (padlóra esett), már egy jóval drámaiabb végkifejletről árulkodtak.

Amikor a mon calának már elég lélekjelenléte lett ahhoz, hogy felnézzen, már az első rakéták is közel voltak a céljukhoz. Tao most a saját szemével láthatta, ahogyan a rakéták egyszerűen darabokra szaggatják a Bastiont; a férfi előre félt, hogy velük mi fog történni. Több tucat, ha nem több száz ilyen rakétát látott feléjük közeledni, amikor a romboló felé irányozta a tekintetét.

- Vissza! Vonuljunk vissza! – ordította esztelenül és kétségbeesetten.

- Nem tudunk elmenni a gravitációs generátorok miatt! – magyarázta kétségbeesetten Hohn. Elvégre, pont azoknak köszönhetik az ittlétüket.

Mielőtt még Tao kimondhatta volna (sablonosan), hogy „Végünk van!”, célba értek a rakéták, alaposan felszaggatva az Obsidian orrát és az oldalait. Ugyan a hajó túlélte a heves becsapódásokat, ám túl nagy károkat szenvedett ahhoz, hogy néhány pillanatnál tovább egyben tudjon maradni.

A főreaktor robbanása egy szempillantás alatt szétvette a hajót. Az Obsidian semmivé lett a Birodalom legújabb szörnyetegének a keze által.

- Pompás – törte meg a szomorú pillanatot Higgs. Őt a legtöbben csak Alexander admirálisként ismerik. Sosem szokott személyeskedni a tisztjeivel.

- Mindkét ellenséges cirkáló megsemmisült, a szállítóhajók közel kétharmada semlegesítve; az ellenséges vadászgépek több mint háromnegyede eliminálva – jelentette az állást Johnson. – Folytassuk a támadást?

- A parancs szerint mindenki meg kellene ölnünk, nemde? – tett fel egy nem túl költői kérdést a férfi. – Hagyjunk meg egyet. Hadd mondják el mindenkinek…

***

Másnap reggel, a Corellian Wind fedélzetén:

A kihallgató szobák sosem tartoztak a csillaghajó legkényelmesebb helyiségei közé. Kasumi nem győzte áldani a szerencséjét, amiért már három és fél órája itt váratják – hajnalban felkeltették, aztán néhány goromba sugárvető kíséretében idetessékelték. Legalább annyi pozitívum van a dologban, hogy nincs rajta karperec.

Meg is őrülne, ha már megint órákon át odabilincselnék valamihez.

Egyszer csak kinyílt az ajtó, majd egy lázadó harcos lépett be a helyiségbe. Az elején még puhány, de mostanra már szépen lassan megedződő Moron Andrus arca a kék, a zöld és a lila minden létező árnyalatát magában hordozta.

- Áh, szóval a parancsnokod téged küldött, mert már hozzászoktál, hogy szinte minden nap reménytelenül megvernek – kacagott fel Kasumi.

- Azzal csak még rosszabbá tenné a dolgokat – szólalt meg a férfi.

- Várjunk… Moron, te vagy az? – vonta össze a szemöldökét Goran. Automatikusan felröhögött, amikor a pilóta bólintott egyet. – Bocsi, nem ismertelek fel!

- Szívből remélem, hogy egyszer önt is valami olyan érje, ami után nem lehet majd felismerni – felelte nem túl rokonszenves (hagyma)arccal Andrus. – Sajnálatos módon, azért jöttem, hogy alkut kössek magával. Visszakaphatja a szabadságát.

- A Lázadásnál nem szokták alapból kirakni a nem kívánatos személyeket? – fordította komolyra a szót Kasumi. – Ahhoz valami roppant tehetségesnek kell lenni, hogy egy hozzám hasonló fogdába rakassa magát egy lázadó hajón. De ha már előállt a helyzet, akkor a bizalmatlanság is általánossá válik. Egy szót mondj, ami garantálhatná, hogy a kérésed után én szabad ember leszek!

- Sigil – vágta rá Andrus.

- Hallgatlak – kezdett kíváncsi lenni Kasumi.

- A Birodalomnak van egy prototípusa, ami nagyon nagy veszélyt jelent ránk nézve. Tegnap például majdnem teljesen felőrölt egy komoly őrséggel ellátott konvojt. Csupán egyetlen túlélő maradt… de megkímélem a részletektől. Mon Mothma minél hamarabb darabokban akarja látni azt a hajót, Ackbar lett a megbízott. Ő már kiötölt egy tervet. Ha minden jól megy, az a hajó a megfelelő helyen lesz a megfelelő időben. És ekkor teljes erőből le fogunk csapni rá.

- És ehhez mi köze van annak a baromnak?  

- Megmentett. Cserébe azt akarja, hogy ösztönözzem arra, hogy az a hajó még azelőtt megsemmisüljön, hogy az egész Lázadást magával ragadná.

- Hogy? – kérdezte vissza Kasumi. – Az a félnótás önzetlen volt? Neeem… kiárt, biztos, hogy neki is lesz valami haszna az egészből – kezdett töprengni ezen a bizonyos dolgon a bekasznizott fejvadász. – Mindegy. Mi lesz a fizetséggel?

- Szabad lesz – ismételte az előbb is mondottat Andrus.

- Na igen, mindig is öröm észrevenni, hogy a Lázadásnak egy fia garasa sincs. Tőlem már sikerült átmenetileg elvennetek mindent… de ha tényleg visszakapom, akkor benne vagyok. De mi is lenne a meló pontosan?

- Önnek fel kell mennie a rombolóra, és amikor szólunk, hatástalanítania kell a hajtóműveit. Nem lenne szerencsés, ha elszökne a csata kellős közepén. Mi minden szükséges eszközt és embererőt a rendelkezésére fogunk bocsájtani.

- Felesleges – vágta rá a nő magabiztosan. – Nekem csak a hajóm kell és a húgom, a bejutást, a szabotálást és a távozást már rám bízhatják.

- Attól tartok, ez lehetetlen. Csak akkor mehet el, ha…

- És hogy menjek át a másik hajóra úgy, hogy közben itt maradok, okostojás? – kezdte felemelni a hangját Kasumi. – Nekem nem kellenek a ti embereitek, pontosan tudom, hogy kit, mikor és hol kell kérdeznem. De ehhez muszáj lesz elengedni.

- Honnan tudjuk, hogy utána segíteni fog nekünk? Már nem lesz értelme.

- Igen, erre találták ki a pénzjutalmat – taglalta az egyértelműt a nő. – De ha már itt tartunk: akkor én honnan tudjam, hogy utána tényleg elengedtek?

- Mi vagyunk a Lázadás, állni szoktuk a szavunkat – felelte Moron.

- Én meg Kasumi Goran vagyok, egy lelketlennek titulált profi fejvadász, aki mindig minden melót teljesít, amit elvállal. Én is állni szoktam a szavamat – szögezte le Goran. – Kivéve azokat a dolgokat, amikor akkor mondok, ha sugárvetőt nyomnak a fejemhez, vagy ha összeakaszkodok egy másik fejvadásszal, vagy, esetleg… de a lényeg az, hogy most tényleg segíteni fogok. A Windet se robbantottam fel.

- Csak telerakta robbanóanyaggal – vágta hozzá a férfi.

- Jah, képzeld: tudok róla. Azért ülök itt… na, szóval, mi legyen?

Andrus ekkor elgondolkodott egy pillanatra, aztán rájött, hogy nincs választása.

- Rendben, megkapja, amit kért – nyújtott kezet illedelmesen.

- Nem bízok benne – jelentette ki a speciális ablak mögül Draver.

- Egyikünk sem, de ő az egyetlen reményünk…

***

Néhány macerás óra elteltével Kasumi és Sharon végre valahára felszállhatott a Fury nem túl gusztusos illatkánaánokat árasztó fedélzetére. Örökre elhagyhatták volna a Windet, de nem… mert ezúttal soha nem látott falakat emelt Goran lelkiismerete. Segíteni akart a lázadóknak, még ha ez az életébe kerül is.

Azért lehetőleg nem akarta felesleges veszélyeknek kitenni a húgát, azonban azt be kellett látnia, hogy ez nem egyemberes meló. Szüksége lesz egy társra. Na már most, Kasumi eddigi társait két kategóriába lehet sorolni:

1. Már rég elpatkolt.

2. Ott helyben megölné Gorant, ahol csak meglátja.

Ebből kiindulva, hősnőnk azonnal tudta, hogy kihez forduljon. Tudni illik, nem minden halottnak emlegetett személy került ténylegesen a másvilágra. Vannak bizonyos emberek, akik így köszöntek le a színpadról. Az egyik ilyen delikvens Sigil, ám vele soha az életben nem akar már összefutni… de szerencsére ott van Selene is.

A két nő hosszú ideig dolgozott együtt, igazi partnerek voltak – bár ez inkább csak abból állt, hogy az akkor már tapasztalt Kasumi mindenfélét tanítgatott a fiatal twi’leknek. Az ő viszonyuk hideget és meleget is megélt már, ám viszonylag jóban voltak, amikor a legutóbb találkoztak. Két hónapja értesült arról, hogy életben van, de akkor a körülmények miatt inkább nem akart kapcsolatba lépni vele.

Azonban most már eljött az újraegyesülés ideje.

***

Természetesen, üzenetben szólt neki, hogy jönni fog. Selene azt mondta, hogy minden lépését figyelik, ezért egyen narancsot. Ami másoknak röhejesnek hatna, az náluk egy jól átgondolt, még régebben kidolgozott, kódszavas rendszer. A twi’lek nagyjából annyit akart kifejezni vele, hogy Goran legyen a hozzá legközelebbi űrkikötőben, és várja meg, amíg sikerül odavergődnie valahogy.

Kasumi elfogadta a dolgot. Már korábban is megtudta, hol dolgozik Selene, ezért nem volt nehéz megtalálnia azt a bizonyos űrkikötőt. Aztán jött a várakozás… az a sok-sok véget nem érő perc és óra, mire az egykori társa végre megmutatta magát.

A zöld twi’lek rövid bárnadrágban, és egy meglehetősen feszes mellényben járult a fejvadász elé – mindig is arról volt híres, hogy egy kicsit többet mutat magából a kelleténél. Érdekes módon, Gorannak először az tűnt fel, hogy Selene mellei egy kissé nagyobbak és kerekebbek, mint a múltkor… az ijedt, sietséget sejtető tekintet csak később tűnt fel neki. Selene gyors iramban tartott felé.

- Húzzunk innen a francba… Majd később elmondom! – viharzott el Kasumi mellett. Bár Goran még mindig nem tudta túltenni magát a fentebb írtakon, testvériesen tette a kötelességét: visszasietett a hajóba, és bezárta maga mögött a leszállórámpát.

A gyors engedélykérés, emelkedés, majd a hiperűrbe való belépés után végre eljött a kérdések ideje. Selene eddig idegesen járkált fel-alá, ám most kifújta magát, leült egy félreeső székre, aztán kíváncsi, távolodó léptekre lett figyelmes.

- Nem csak ketten lennénk? – érdeklődött a twi’lek.

- Ő Sharon, a húgom. Kiderült, hogy életben van – magyarázta Kasumi. – Bocsájtsd meg, hogy nem mutatja magát. Egy kicsit szégyellős a múltkori miatt.

- Túlélte? – csodálkozott el örömtelien Selene. – Már most irigyellek.

- Na, igen… ami a másik témát illeti. Miért is kellett sietni? – tért rá Kasumi.

- Hosszú… – próbálta ne elmondani a dolgot a twi’lek.

- Ráérünk – tette keresztbe a karját a fejvadász. Az ezt követő, mélységesen mély csendből már tudta, hogy ez így nem fog menni. – Oké, kezdjük azzal, hogy kerültél egy oszlop mögé, táncosnő? – kérdezte egy kissé gúnyos hangnemben.

- Nem volt választásom – vágta rá szűkszavúan.

- Mindig van választás. Ugyan, csak azt ne mondd, hogy pénz kellett!

- Kényszerítettek – nyögte ki nagy nehezen Selene.

- Akkor miért nem szóltál? Tudod, hogy segítettem volna… de nem, te hagytad, hadd higgyelek halottnak, egészen addig, amíg be nem…

- Mert te sem tudtál volna segíteni – szakította félbe őt Selene. – Nyakig benne vagyok… ez még így is túl kockázatos – próbálta tények ismertetése nélkül elmagyarázni neki. Igen kínosnak érezte az esetet.

- Miért? Mit csináltál már megint, kezdőkém? – próbálta viccesen kezelni a dolgot.

- Elvállaltam egy melót, amit nem kellett volna. Ennyi – felelte a nő.

- Jó, most már tényleg kezdem elveszteni a türelmemet. Ha baj van, mondd meg, mert a barátaid csak akkor tudnak segíteni rajtad. Évek óta ezt hajtogatom neked… ki tudja, lehet, hogy bele sem kerültél volna, ha hallgatsz rám.

- Nem fogod abbahagyni, amíg el nem mondom. Igaz? – villant fel egy kis fény a sötétségben. Kasumi (magától értetődő módon) bólintott egyet.

Selene az időhúzás kedvéért, még vett egy mély levegőt, s csak aztán kezdett bele.

- Amikor az egyik nap bementem Torak bárjába, egy bothan nyolcezret ígért azért, ha valaki eltesz láb alól egy bizonyos Floyd-ot. Részletes infói voltak, mindent elmondott volna, ha eleget kérdezek… de én csak a pénzre hallgattam. Egy átlagos testalkatú twi’lek férfi volt, nem okozott nagy gondot a megölése, bár elég nehéz volt elfelejteni az utolsó szavait – kezdte magyarázni Selene.

- Miért, mit mondott? – kérdezett bele Kasumi.

- Azért sikerült elfelejteni – rántott vállat a nő. – Akárhogy is, mint kiderült, hiba volt betörni a házába és ott kést állítani a mellkasába: hazajött az asszony.

Kasumi erre akaratlanul is elnevette magát.

- Csak nem megugrasztott egy kétbalkezes némber felesége?

- Nyugi, én is így voltam vele… amíg fénykard nem gyúlt a csaj kezében. Én olyan gyorsan szaladni kezdtem, ahogy csak tudtam, de mindössze azért tudtam meglógni, mert az asszony megállt siratni a férjét. Elmentem, harmincadszor is megesküdtem arra, hogy soha többé nem vállalok ilyen melókat, aztán valaki megfogta a nyakamat, belevágta a fejemet a bárpultba… és másnap megkötözve ébredtem egy hajón.

- Hajh… sose hagyj magadról nyomokat, sosem! – ismételte a megszokottat a nő.

- De várj, itt kezd érdekes lenni a dolog: mert pont Sigil volt az a manusz, akiről annyi gyűlöletes történetet mondtál, amikor még társak voltunk. Ő elmondta, hogy az a pali, akit megöltem, Ann, az egyetlen tanítványának a férje volt…

- Istenem… – sütötte le a szemét Kasumi.

- Azt mondta, ha Ann megtalál, akkor megöl, sőt neki is azt kéne tennie. De mégsem tette meg, szerintem nem volt gyomra hozzá. Bezzeg az már nem okozott problémát neki, hogy olyannak adjon, akinek már tényleg nem lesz probléma egy fiatal nő brutális meggyilkolása. Ahogy megtudtam, van ez a Pendergast ezredes a birodalmiaktól, aki pont arról híres, hogy mit művel az áldozataival. Sigil úgy gondolta, majd ő szépen elvégzi a piszkos munkát, és ezzel egy életre megszabadul tőlem. De… ő úgy döntött, inkább meghagyja az életemet, sőt egészen kíméletes volt egy szadista elmebeteghez képest. Nem tudom, miért, de beállított táncolni abba a kantinba. Azt mondta, amíg ott dolgozom, addig nem lesz bajom… persze az volt az első dolgom, hogy szökni próbáljak. Hamar rájöttem, hogy ezek minden egyes léptemet nyomon követik, és minden hívásomat lehallgatják; ezért kellett titkolózni. Már vagy ezerszer megpróbáltam elfutni, de valahogy mindig visszakerültem az oszlop mögé.

- Idióta – sóhajtott egyet fájdalmasan Goran.

- Miért, szerinted mit kellett volna tennem?! – kérdezte enyhén felháborodva.

- Ha keresztbe teszel Sigilnek: vagy elviseled a büntetését, vagy meghalsz, már ha nem esik egybe a kettő. Nem igazán akarom megítélni a döntéseidet, de te sikeresen keresztbetettél az egyetlen személynek, aki fontos az öregnek. Csoda, hogy megelégedett azzal, amit az ezredestől kaptál, és nem tett rá még egy lapáttal.

- Honnan tudod, hogy egyáltalán szemmel tart még? – kérdezte Selene.

- Ő mindig szemmel tart mindenkit, tudod… van ez az Erő, amivel mindig előnyben vannak velünk, a közönséges halandókkal szemben. Az lehet, hogy nálam biztonságban leszel a birodalmiaktól, de arra készüljél fel, hogy ezek után vagy Sigil, vagy Ann fogja kitekerni a nyakadat. Bárhol, bármikor, amikor csak megtalálnak.

- Nagy ez a galaxis, biztos el lehet rejtőzni előlük valahova.

- Reméljük – nyugtázta a nő. – A baj már megtörtént: itt vagy. Most pedig a hős kiszabadításodért cserébe muszáj leszel segíteni nekem.

- Számíthatsz rám – mondta a megszokottat. – De mit is kell csinálnunk?

- Van egy böhömnagy birodalmi romboló, aminek le kellene állítani a hajtóműveit, hogy a Lázadók szét tudják lőni. Egyedül nem fog menni, szükségem van rád.

- Ejha, ezt is rég hallottuk már tőled – vette észre Selene. – De hogy akarsz két fővel szabotálni egy birodalmi hajót? Nem lehetetlen az egy kicsit?

- Profik vagyunk, meg elég vékonyak ahhoz, hogy beférjünk a szellőzőkbe.

- Tehát, elkúszunk a hajtóművekig, aztán meg megölünk mindenkit?

- Utána túlterheljük őket valahogy, majd szépen elhúzunk a hajóról, mielőtt még bárki is felrobbantaná azt a nagy haszontalan ócskavasat.

- És hogy jövök én a képbe? – bújt elő az egyik kabinból Sharon.

- Te majd őrizni fogod a hajót. Tudod, ha esetleg valaki bemerészkedne – osztott neki egy tökéletes megbízatást Kasumi.

- Egyáltalán hogy fogunk feljutni rá? – érdeklődött Selene.

Erre Goran nem szólt semmit, hanem felemelkedett a székéből, majd lenyomott néhány gombot a műszerfalon.

- Útirányt váltunk. Meglátogatjuk az egyetlen személyt, aki ebben segíthet és még fog is.

***

Nem sok ember tud róla, hogy a Fekete Nap egy hatalmas űrállomást rakott a Jabiim fölé – még kevesebben élik túl ezt a titkot –, de Kasumi pont közéjük tartozik. Amint meggyőződött róla, hogy nem lő rájuk senki, hívást intézett a tábor felé.

- Húzzon innét, mielőtt felhasználjuk a ma délutáni lőgyakorlatunkra! – förmedt rá egy mély hang erélyesen. A nő már tudta, hogy jó helyen járnak

- A nagyfőnökkel szeretnék beszélni – kezdte nyugodt, kedves hangnemben.

- Azt akkor meg hova tojjak?! – dörmögte erőteljesen a férfi.

- Csak annyit súgjon neki, hogy Kasumi. Tudom, hogy ő is hallgatja az adást.

Ekkor egy pillanatra csönd lett, majd egy másik, fiatalosabb hang vette át a kommunikációs tiszt helyét.

- Kasumi? Mi az ördögöt keresel itt? – kérdezte Lochus, a helyi zsoldossereg vezére.

- Helló, édes! Emlékszel még rá, amikor még egy senki voltál és épp ki akar nyírni egy trandoshi? Aznap én előbb húztam meg a ravaszt, mint ő, cserébe még élsz. Most pedig eljöttem behajtani a tartozást…

***

Pár nappal később:

A Hammer of God a következő célpontja után evickélt a hiperűrben. Alexander admirális természetesen alig várta már az újabb fertelmesen könnyű győzelmet. Ma reggel egy lázadó hajó valamiféle problémába keveredett, aminek az lett a vége, hogy bármiféle meghajtás nélkül a nagy semmi közepén ragadt. Mint az már természetes, segélyhívást kezdtek sugározni, amit sajnos a Birodalom előbb fogott, mint a Lázadás. Most pedig, annak a rendje és a módja szerint, legyilkolják a bajba jutott felkelőket – a jelentésbe majd azt írják, hogy ők lőttek először.

- Megérkeztünk – jelentette ki az egyértelműt Johnson, amikor a csillagok sebesen cikázó áradata egyszer csak abbamaradt a hajó körül.

Az admirális úr már most látta, hogy minden a legnagyobb rendben lesz. Egy apró CR90 FarStar ücsörgött mozgásképtelenül a semmi közepén. Ennek a hajónak az az egyik „különleges” tulajdonsága, hogy vadászgépek szállítására lett átalakítva.

- Hány gépük van? – kérdezte nyugodtan Higgs.

- Egy sem – felelte az első tiszt. – Csak ez az egy fregatt van.

Ekkor egy pillanatra megfagyott a vér Alex ereiben. A lázadók biztosan szétküldenének néhány gépet, hogy meggyorsítsák a megsegítést, de sosem válnának meg az összestől. Ha az a hajó tényleg bajba került volna, akkor legalább 3-4 X-szárnyúnak kellene körözni körülötte.

A legenda sejtése hamar beigazolódott; még szóhoz sem jutott, amikor az állítólag mozgásképtelen hajó aktiválta a hajtóműveit, majd belépett a hiperűrbe.

- Csapda – futott végig a hideg Higgs hátán.

A Lázadók jól összerakott tervének megfelelően, még reagálni sem volt ideje, amikor elérkezett a kelepce probléma része. Az admirális tekintete gyakorlatilag megfagyott, amikor ellenséges hajók teremtek elő a semmiből. Elsőként a Home One robosztus törzse tűnt fel neki a hajósereglet közt, majd három másik mon calamari cirkáló látványával is képtelen volt szembesülni – ezek közül kettő a Liberty egy pedig a Home One osztályt képviselte. A nagyobb hajók körül Mark I-es, és Nebulon-B cirkálók sorakoztak, melyek közt százával rajzottak a vadászgépek.

Alexander Higgs admirálist a legváratlanabb felismerés érte.

- Ennyivel még elbírunk – dünnyögte immár eggyel nyugodtabb színben.

- Minden esetre, talán jó lenne, ha hívnánk némi erősítést – vetette fel a tiszt.

- Nem – ingatta a fejét Higgs. – Ez a csata ékes bizonyítéka a Birodalom felsőbbrendű katonai erejének. Mi is el tudjuk pusztítani őket… hát akkor miért is ne?

A csatamező másik oldalán, Ackbar admirális már a maradék idegszálait is emésztgetni kezdte. Mon Mothma majdnem a fél Lázadást egy zászló alá parancsolta mindössze egyetlen hajó elpusztítása miatt. Ha a Hammer of God visszavonul, vagy netalántán erősítést kapna, akkor évek munkája fog semmivé válni egy perc alatt.

A mon cala még egyszer végignézett a flottáján, a Home One, a Liberty, az Ark of Freedom és a szintén home one besorolású Justicar közül egyik mon calamari cirkálót sem szerette volna elveszíteni. Azonban a kisebb, jelentéktelenebb hajók iránt is különös aggodalmat támasztott. Ott van például a Corellian Wind, valószínűleg észre sem vennék, ha ebben a csatában szerte-széjjel lőnék, ám már annyi jót hallott erről a kis hajóról s legénységéről, hogy a szíve is beleszakadna az elvesztésébe.

- Lőtávolságba értünk – törte meg az admirális gondolkodását az egyik tiszt.

- Össztűz! – kezdte a parancsolgatást Ackbar. – Minden vadászgépet eresszenek ki a hangárokból, ami csak repül. Lehetőleg az összes pilótánkat mozgósítsák, újoncoktól kezdve a tartalékosokon át a legjobbakig! Elbírunk azzal a hajóval, de lehetőleg minél kevesebbe kerüljön – ekkor eszébe jutott még valami. – Szóljanak az embereinknek, hogy deaktiválják a Hammer of God térmeghajtását!

- Már szóltunk nekik…

***

Selene és Kasumi már legalább negyed órája préselte magát össze-vissza a szellőzőjáratokban, amikor egyszer csak csipogni kezdett valami.

- Ez ugye nem a sütőben rekedt pulykádra akart emlékeztetni? – kérdezte a twi’lek.

- Nem, ez a jel arra, hogy robbantsuk fel a töltetet – taglalta az egyértelműt Goran.

- De még el se helyeztük – vetette fel ezt az apró problémát Selene.

A gondokat csak tovább fokozta a becsapódó turbólézer lövedékek utánozhatatlan hangja, valamint a már ilyenkor megszokott rázkódás. Ha ez nem súgja az ember fülébe, hogy már elkezdődött a csata, akkor alighanem már semmi sem.

- Jobb lesz sietni…

A nagy sietség további ötpercnyi kúszást-mászást jelentett, amit a két nő folytonos csacsogása egészen elviselhetővé tett – számukra. Végül csak elérték a céljukat, azoknak a kevés helyeknek az egyikét, ahonnan (egy kisebb atombomba segítségével) közvetlenül működésképtelenné lehet tenni a fény feletti meghajtást.

- Egyébként, már nem azért mondom… de valószínűleg több tízezren harcolnak odakint. Nem hiszem, hogy túlságosan tekintettel lennének két fejvadászra, ha esetleg úgy adódna… hogy velünk együtt kell szétlőni a hajót – folytatta a szövegelést Selene. Csak a mondat végén vette észre, hogy már ott vannak.

- Nyugi, a lelketlenek mindig túlélik – válaszolta Kasumi, amikor egy erőteljes rúgással kiverte a helyéről a szellőzőrács fedelét [a szőrszálhasogatók kedvéért: előbb perceket töltött el vele, hogy a világ legfejlettebb eszközeivel… kicsavarozza].

- Nem vagyok lelketlen – tiltakozott a twi’lek. Eközben Kasumi nagy nehezen kibújt a járatból, és beleszagolt a friss (még csupán háromszáztizennégyezer alkalommal újraforgatott) levegőbe. Nincs annál jobb, mint ellenséges területen levegőzni.

Amikkor végre Selene is előkerült, Goran válaszolt a korábban elhangzottakra.

- Lelkiismeret furdalás nélkül megölted egy szerető asszony férjét… de nem, te erkölcsileg tökéletesen rendben vagy – próbálta viccesen felvázolni a helyzetet.

- Óh, mert te sosem özvegyítettél meg senkit? – vádaskodott Selene.

- Egy félistenkét még valahogy sosem sikerült – felelte a nő.

- De attól még te is megérted, hogy megy ez – folytatta a dolgot a twi’lek.

Abba még véletlenül sem gondoltak bele, hogy esetleg megláthatja, meghallhatja, vagy éppen lelőheti őket a hajón lévő rohamosztagospopuláció bármelyik tagja is. A régi barátok csak álltak és szövegeltek – nem igazán érdekelte őket más.

- Ölsz, azt kifizetnek – rántott vállat Kasumi.

- Igen, mi így egyszerűsítjük le magunknak, de valójában sokkal bonyolultabb az egész. A komplett életfelfogásodat meg kell változtatnod ahhoz, hogy ne roppanj bele lelkileg ebbe az egészbe – folytatta a kialakulófélben lévő vitát. – Én csak a fegyver vagyok, aki végrehajtja az ítéletet, de attól még nem miattam hal meg az az ipse. Ha nem ölöm meg Ann férjét, akkor más teszi meg.

- A bérgyilkos a megbízójára, a megbízója pedig rá keni a dolog lelkiismeret részét, ez már csak így megy, amióta fejvadászat a fejvadászat – összegezte a dolgot Goran. – De attól még mi is felelősek vagyunk egy bizonyos szinten, legalábbis élnünk kell a következményekkel. Például, ha más öli meg Ann férjét, akkor valaki más táncikált volna évekig félmeztelenül egy kantinban. Ha te húzod meg a ravaszt, akkor már a te sarad is lesz a dolog. S egyszer eljön az idő, amikor fizetned kell a tetteidért.

- Attól még… – folytatta volna a nő, aztán egy lövés szakította félbe a párbeszédet.

A világegyetem eme két díszpintyének sikerült addig szövegelnie, amíg fel nem figyeltek rájuk a birodalmiak. Mint azt elvárhattuk tőlük, a rohamosztagosok nem kérdeztek, hanem azon nyomban lövöldözni kezdtek.

Selene csak a szeme sarkából látta a lövést, de már ez is elég volt ahhoz, hogy lebukjon előle. Gorannal ellentétben, ő nem kedveli túlzottan a fedezékeke oltalmát, ehelyett szemtől-szemben áll ki az ellenségeivel, és addig hajolgat a lövések elől, amíg mindegy szálig meg nem ölte őket. Amennyivel jobbak Selene reflexei, Kasumi annyival szemfülesebb nála. A nő már le is lőtte az egyik rohamosztagost, amikor a twi’lek kihajolt a férfi lövése elől. Szerencsére, még maradt négy élő céltábla.

Amíg Kasumi gyorsan fedezékbe húzódott, Selene elővette mindkét – a társától kölcsönvett – sugárvetőjét, majd szépen osztani kezdte az áldást az ellenfelei irányába. Kettővel már végzett is mire Kasumi ismét lőhetett.

Ő hamar fejbe lőtte a birodalmit, csakhogy mindketten ugyanannyit öljenek.

- Utoljára mondom: ne hagyj mindent a reflexeidre, mert úgy szétlövik a picsádat, hogy attól koldulsz – mondta bosszúsan Kasumi.

- Négy ellen meg minek fedezékbe menni? Ha vagy húszan jönnek, akkor oké, muszáj… de most minek? – értetlenkedett Selene.

- Hajh… már elfelejtettem, hogy milyen nehéz veled. Mindegy, haladjunk…

***

- Találatot kaptunk! – jelentette ki az egyértelműt egy bizonyos személy.

A Wind hajóteste már nem győzte állni a sorozatos becsapódásokat, a Hammer of God szép lassan az egész flottát kicsinálja. Draver tudta, hogy ha így mennek tovább a dolgok, akkor alig fogják megkarcolni a bestiát, mielőtt kénytelenek lesznek visszavonulni… sőt, a gravitációs generátorok miatt el sem tudják húzni a csíkot.

- Balforduló! Menjünk minél távolabb ettől a… – adta ki a parancsot a kapitány, amikor néhány rakéta sikeresen megtalálta a kicsiny hajójukat. A pajzsok azonnal leváltak, a burkolat több helyen is átszakadt, Draver pedig kirepült a székéből, és meg sem állt egy termetesebb műszerfalig. Ott aztán jó volt feleszmélnie.

- Újabb sorozatokat indítanak! – kiáltotta másvalaki kétségbeesetten.

A vörösesen izzó lézernyalábok hada újabb szögeket vert a Nebulon-B cirkáló koporsójába. Roppant lángfellegek csaptak ki a sokat látott hajó törzséből, kisebb-nagyobb alkatrészek, páncéllemezek, sőt egész lövegek szakadtak le a hajóról. Azonban, még mielőtt a Hammer of God megadhatta volna a kegyelemdöfést, egy másik hajó manőverezett a roppant lézerrengeteg elé.

Az Ark of Freedom – talán a rajta lévők tudtán kívül – megmentette a hajót, bár ez nekik csak egy újabb szükséges megállót jelentett az elkeseredett útjuk során. Sajnos nem minden hajó járhatott akkora szerencsével, mint a Corellian Wind, a mostanra már súlyos sérüléseket szenvedett mon calamari cirkálót már semmi sem menthette meg a pusztulástól. A Hammer of God rövidesen új sorozatot indított felé, a vörösesen izzó lézernyalábok sorra csapódtak be a hajó délceg oldalába, darabokra szaggatva a(z egyébként sem túl erőteljes) páncélzatát.

Egyszer csak a lövések egyike keresztülszáguldott a hajón, amelyet fényes villanások, haragos lángfellegek egész sora követett. Az ezerkétszáz méter hosszú hajón veszedelmes láncreakció vette kezdetét. Végül, az Ark of Freedom másodpercek alatt darabokra szaggatta magát, majd egy újabb, fényes villanás a roncsok jelentős részét is félresöpörte. „Szerencsére” már elég messze ért Draver hajójától ahhoz, hogy a pusztulása ne okozzon komoly kárt benne.

Nem csak Corellian Wind került kétségbeejtő helyzetbe, a Home One pajzsai már az utolsókat rúgták, s Ackbar majdnem kiesett a székéből, amikor a Hammer of God ismét őket választotta célpontnak. Őrületes, mekkora pusztítást tud véghezvinni egyetlen hajó – amely ellen eddig a vadászgépek sem értek valami sokat.

Ez minden bizonnyal a Hammer of God elfogó vadászainak köszönhető.

- Már elvesztettük a flotta egyharmadát! – jelentette az egyik tiszt.

- Mi van az embereinkkel? Nem igaz, hogy semmi hír sincs róluk! – bosszankodott Ackbar. Valahogy másra számított két közismert bűnözőtől (de hogy miért?).

- Vissza kell vonulnunk! – hangzott a világ legértelmesebb javaslata.

Az admirális inkább nem szólt semmit. Tudta, hogy nem mehetnek el.

***

Minél tovább húzódott az ütközet, a helyzet annál rosszabbul nézett ki a lázadókra nézve. Már a viharosan legendás Bíbor osztag is fogyatkozásnak indult, amikor egy újabb kegyetlen sorscsapás érkezett. A Justicar pajzsai megadták magukat, amikor elérte a Hammer of God legújabb rakétasorozata. A továbbiakat már jócskán előre lehetett látni, a fekete bestiáról érkező sorozatok felperzselték a hajó burkolatát, s rohamos gyorsasággal sodorták a biztos pusztulás előkertjébe.

Egy ponton már biztos volt, hogy ez a hajó sem fogja túlélni a csatát – ami egy váratlan dologgal járt. A Justicar energiát adott a hajtóműveibe, amelyek kékesen izzottak fel, ahogyan a végzete felé tolták. A Hammer of God Alexander admirálisa minden lehetséges eszközt bevetett ahhoz, hogy még idejében megállítsa. A silók szinte már szúrták a rakétákat, a lövegek úgy okádták a halál vörösesen izzó nyalábjait, mintha magából a pokolból erednének. Azonban (rendkívül sajnálatos módon) a home onet már az égadta világon semmi sem állíthatta meg.

Az erősen megtépázott, szinte már lángokból és sérült burkolatrészekből álló hajó szélsebesen száguldott bele a monstrumba. Általában nem szokott túl sok jó kisülni abból, ha egy ezernégyszáz méter hosszú test egyszer csak szembekerül egy hétezer-ötszázas hosszal büszkélkedő, gigantikus háromszöggel – és hát most sem nagyon lett. Eleinte a Justicar úgy kezdett semmivé zúzódni a Hammer of God burkolatán, mintha a birodalmi hajó sebezhetetlen lenne. Aztán, amikor már legalább háromszáz méter eltűnt a mon calamari cirkálóból, lemerültek a romboló generátorai, s immár szabad útja volt a pusztításnak. A Justicar – már ami megmaradt belőle – mélyen belefúrta magát az ellenséges hajóba, majd a főreaktora is felrobbant.

Az iszonyatos forrósággal és rettenetes lökéshullámmal járó folyamat egy fényes, narancssárga lánggolyóbishoz vezetett, ami elnyelte a lázadó hajót, aztán a Hammer of Godot is kettétörte – jobban mondva, leszakított egy darabot az orrából. Ez már mindenkinek elég lett volna ahhoz, hogy azt feltételezze: most már az a hajó is fel fog robbanni…. erre nem történt semmi. A súlyosan sérült romboló még mindig egyben maradt – bár már rövidebb volt úgy négyszázharminckét méterrel.

Ackbar tudta, hogy most vagy elmennek, vagy tényleg segített nekik a két fejvadász. A választ egy apró, fényes villanássor formájában tudta meg, amely valahonnan a Hammer of God hátsó részéből érkezett.

- Az ellenséges hajó fény feletti meghajtása működésképtelen – mondta valaki.

- Megsemmisíteni! – utasította az admirális.

A Home One megmaradt lövegei, valamint a még harcképes lázadó hajók újult erővel rontottak neki a sérült fenevadnak. A történtek után már épp ideje volt, hogy jó erősen fenékbe penderítsék Alexander admirálist. Szegény valószínűleg őrjöngve, sakálként ordítozott, amikor az egyik lázadó hajó lövedéke belecsapódott a Hídba, egy szempillantás alatt megsemmisítve azt.

A hajó agyának is nevezett rész pusztulása után már igazán nem volt nehéz dolguk – igaz, még így is legalább két percbe telt, mire sikerült tökéletesen eltakarítani az útból a roppant monstrumot. Amikor már végre meghasadt a (kettő közül az egyik) reaktormagja, és felrobbant, egy már rég tapasztalt érzés fogta el az admirálist: keserűség. Nem csak azzal volt tisztában, hogy győzelmet arattak, ám azt is tudta, hogy mibe került ez nekik. Két mon calamari cirkálót vesztettek, megannyi kisebb cirkálóval, fregattal és vadászgéppel egyetemben. Az egyetlen apró, talán már nem is jelentős vigasz az volt, hogy amikor balra fordult, tisztán látta a Windet. A hajó csodával határos módon túlélte a csatát, ám az már elülső részét átszelő lyukon is látszott, hogy nagyon sokan haltak meg a fedélzetén… talán túl sokan is.

Ami a két fejvadászt illeti… ha a töltetek lerakása után a lehető leghamarabb robbantottak, akkor nem juthattak ki időben. A halálra ítélésük nem volt éppen a világ legbecsületesebb dolga… de az sem, ha ezreket hagy meghalni a saját emberei közül, hogy ők ketten élhessenek. Háborúban kemény döntéseket kell hozni, s gyakran az egyik lehetőség sem helyes.

Nem sokkal az események után a Bíbor osztag is sorra került, hogy jelentse a veszteségeit. A túlélők gépei kész roncsok voltak, azonban most még ők is a szerencsésnek mondhatóak. A Lázadás kedvenc kék-zöld-lila pilótája szomorúan látta be, hogy Tannoshika (és az asztrodroidja, Vakarcs) többé már nem lehet köztük… ahogyan Kasumi és Sharon sem. Többet érdemeltek volna ennél a szomorú végkifejletnél.

***

Nem sokkal a Hammer of God pusztulása előtt:

- Siess már, te szatyor! – sürgette az egykori mentorát Selene.

Kasumi úgy rohant, ahogy csak a lába bírta, miközben a twi’lek hátrafordult, hogy leszedhesse mögüle a rohamosztagosokat.

Még néhány ilyen és további (kisebb-nagyobb) nehézségek árán a jól összeszokott páros elérte a Furyt.

A hajó ittlétét Lochusnak köszönhetik, aki készséggel bocsátott a rendelkezésükre azonosítókódokat, meg egyéb apróságokat – mint például egy-két különleges kütyüt, amivel rejtve maradhatnak a hajó érzékelői elől. Ennek a kis előnynek hála, a hangárban lévő egy szál birodalmi katona igencsak meglepődött volna a páros láttán… ha még ott lett volna. Úgy tűnik, nem elég, hogy a közelgő csata és a legénység viszonylag csekély létszáma miatt csak egy őr maradt a hajóra, még annak is nyoma veszett. De sebaj, kevesebb embert kell megölniük!

Ez a kis öröm addig tartott, amíg fel nem mentek a hajóra. Lövésnyomokat láttak a falakon, valaki Sharon életére tört. Azonnal szétváltak, hogy a lehető leghamarabb átfésülhessék a fedélzetet. A világegyetem különös törvényeinek köszönhetően, Selene talált rá utoljára a lányra. Egy rohamosztagos holttestét vélte felfedezni a padlón, Sharon egy nemrég elsütött sugárvetővel a kezében sírdogált a sarokban – Kasumi nem győzte nyugtatgatni őt. Kemény dolog az, amikor először kell elvenni egy életet, a fiatalabbik Gorannak ezzel most kellett szembesülnie.

A keserédes pillanat bizonyára egy percig is elhúzódott volna, ha nem történik valami rendkívüli odakint. Hirtelen akkorát rázkódott a hajótest, mintha a kapitány úr sikeresen belemanőverezett volna egy kisbolygóba. A lányok egy szempillantás alatt belerepültek a helyiség másik végébe. Kasumi csak ekkor eszmélt fel. 

- Ideje lenne felrobbantani azt a töltetet – jutott eszébe.

- Meg elhúzni a csíkot – tette hozzá Selene.

Mire a mondat végére ért, még nagyobb megrázkódtatás érte a hajót, szegények azt sem tudták, hogy mi történik körülöttük. Beletelt néhány pillanatba, mire az idősebbik Goran megint tudatában volt a külvilágnak, ám ekkor már egy percet sem várt tovább. Előszedte a detonátort, majd felrobbantotta a töltetet.

Mintha csak egy kabaréban lennének… újabb éktelen rázkódás, megint össze-visszarepültek a helyiségben. De legalább egyben maradtak.

- És ha csak elmennénk? – szólalt meg könnyes szemmel Sharon.

Történetesen, minden úgy adódott, hogy a Fury pont a Hammer of God pusztulásakor suhant ki a hangárok egyikéből. Még azelőtt belépett a Hiperűrbe, hogy bárki is megleshette volna a nyomát, de a mögötte tornyosuló lángoszlopoknak hála, még így is komoly károkat szenvedett. A csajkommandó sikeresen véghezvitte a küldetést, sőt még ki is jutott… erre máris mehetnek majd megjavíttatni a hajót.

***

Mivel vészesen fogyatkozni kezdett a hajtóművekbe jutó energia, Kasumi az igen közeli Utapau mellett döntött. Sajnálatos módon, az ottaniak nem szeretnek túl becsületesen játszani, de hát ők sem… így egálban lesznek.

Selene és Kasumi résen, de azért viszonylag relaxáltan léptek ki a fedélzetről, hogy találkozhassanak azzal a pau’annal, aki nagylelkűen engedélyt biztosított nekik a leszállásra. Érdekes (ámde, ezek után már nem éppen meglepő) módon, a nyomát sem látták. Viszont egy félzászlóaljnyi rohamosztagos már bőven akadt helyette.

A két fejvadász azonnal sugárvetőt rántott. Ha már meg kell halni, harc közben érje el őket a végzetük.

- Nem áll szándékunkban megölni magukat – mondta a köztük álló szálfa tiszt.

Azonnal lelőttek volna minket, ha kapcsolatba tudtak volna hozni minket a Hammer of God pusztulásával – gondolta magában Kasumi. De akkor mit keresnek itt?

- Mi csak a twi’leket akarjuk, Pendergast ezredes parancsa – folytatta a férfi.

- Ő meg hogy kerül ide?! – szólalt meg akaratlanul is Selene.

- A fél szektort tűvé tette önért, amikor eltűnt. Amikor nem találták, akkor tovább ment – magyarázta a tiszt. Úgy tűnik, a birodalmiaktól teljesen szokatlan módon, van benne egy kis emberség. Legalább elmondja a nőnek, hogyan találták meg, ha már vagy meghal, vagy örökké a poklában fog raboskodni. – Én nem tudom, mit tett önnel, vagy miért tette; semmi közöm sincs hozzá. De az a parancs, hogy magát vissza kell vinnünk a Rishi-re. Élve, vagy holtan, az már csak szerencse kérdése.

- Senki nem visz el senkit! – szólt közbe haragosan Kasumi.

- Hagyd! – szólt oda neki Selene. – Túl sokan vannak.

- Ha esetleg inkább meghalna, mintsem visszamenjen – folytatta a lehetőségeket a tiszt. – Biztosíthatom róla, hogy útközben kíméletes módot fogunk találni arra…

- Azért megdögleni nem fogok – szakította félbe a nő. Mély levegőt vett, eltette mindkét fegyverét, majd megindult a birodalmiak felé.

Az utolsó pillanatokban Kasumi felé nézett, és csak ennyit mondott neki:

- Majd látogass meg néha…

Ezután az történt, ami már elvárható volt a birodalmiaktól. Elszedték tőle a fegyvereit, megbilincselték és szépen magukkal kísérték. Gorant egyedül csak az vigasztalta, hogy annyira mégsem lehetett olyan rossz a twi’leknek, ha ilyen könnyen belement a dologba. Ám ő mégis a legrosszabbtól tartott legbelül… persze, így legalább sikerült megúsznia Sigil, vagy éppen Ann haragját.

A nő tépelődését ezúttal nem Sparky, hanem Sharon törte meg.

- Akkor, visszamegyünk a Lázadókhoz? – kérdezte a lány céltudatosan.

Kasumi egy pillanatig csak pislogott, mert nem emlékezett rá, mégis hogyan ért fel a hajóra. De amint ezen túltette magát, máris gondolkodóba esett a lány által mondottakon. Ha már szabad, akkor tényleg segíthetnének a lázadóknak. Most már bebizonyíthatták, hogy együtt tudnak működni velük, tehát a felkelők is elfogadnák a dolgot. A gond csak az, hogy Kasumi a bebörtönzős dolog után már egy csöppet sem akar együttműködni velük. Még a végén meghalnának…

- Bocsi, de velük szakítunk egy időre – felelte végül Kasumi.

- Miért? Velem tök rendesek voltak.

Veled – jegyezte meg a nő gondolatban. – Bíz bennem, jobb lesz nekünk nélkülük…

Írta:

Darth Raven