A rabszállító komp lassan, méltóságteljesen kiemelkedett a Keldabe-osztályú cirkáló gyomrából. Útja rövid volt, pár percen belül besiklott a birodalmi bázis hangárjába. A rámpa leereszkedett, kétoszlopnyi mandalori harcos sorjázott le rajta. Sorfalba rendeződtek a palló két oldalán, nyilván egy magasabb rendű személyt vártak. Nemsokára meg is jelent az illető: Nebel lassú, méltóságteljesnek szánt lépésekkel sétált el emberei között. Mögötte hat testőr fogta közre a foglyokat, akiknek homályos tekintete elárulta, hogy nincsenek teljesen tudatuknál. Megadóan lépkedtek őrzőik közt, fókuszálatlan pillantásukat valahova a szemközti fal közepe tájára szegezték.
Arcat Kai kilépett egy halom feltornyozott municiós láda mögül. Kifejezéstelen arccal végigtekintett újdonsült foglyain.
- Szóval ők lennének azok - biccentett. - Hihetetlen, hogy ekkora károkat voltak képesek okozni számunkra... és a Birodalomnak, természetesen.
- Mi nem vagyunk a birodalom szolgái - vágott vissza Nebel hidegen. - Mandalor harcosai nem rendelik alá magukat semmiféle hatalomnak.
A talortai szája mintha halvány, mindenféle jókedvet nélkülöző mosolyra húzódott volna, ahogy tett néhány lépést vendégei felé.
- Akkor azt hiszem, megnyugtathatom, hogy nem fogjuk átadni önt a Birodalomnak...
- Ezt el is vártam.
- ...és senki másnak sem, attól tartok.
A mandalori férfi ösztönösen hátrált néhány lépést, arca azonban továbbra sem mutatta a félelem legcsekélyebb jelét.
- Szabad megtudnom, hogy mit ért az alatt, hogy...?
A szeme kerekre tágult, amikor megkapta a választ. A hangárkapu szépen, lassan kezdett bezárulni, az Af’El egének felhőrétegén áthatoló halvány, szürkés fénysugár eltűnt a dúracél lemez mögött.
Nebel hitetlenkedve figyelte, ahogy a menekülés utolsó útját jelentő kapu lassan, de biztosan bezáródik. Valahonnan furcsa, alig észrevehető sziszegés jutott el a tudatáig.
Tett volna egy lépést a talortai felé, de hirtelen megingott, és majdnem hasra esett a saját lábában. Megpróbálta megőrizni az egyensúlyát, de úgy érezte, hogy a feje lehetetlenül nehéz. A lábai nem engedelmeskedtek az agyának, egyszerűen összecsuklottak alatta. A tompa puffanásokból ítélve az emberei is hasonlóan jártak. Lassan, fokozatosan érezte, hogy a tagjai elnehezülnének, aztán mintha már nem is tartoztak volna a testéhez. Tehetetlenül meredt a plafonra.
Egyszer csak – másodpercek vagy órák elteltével, nem tudta eldönteni – egy arc úszott be a látóterébe. Arcat Kai.
A mandalori szóra nyitotta a száját. Lassan, nehézkesen formázta meg a szavakat, mintha ajkainak minden egyes apró mozdulatáért keményen meg kellett volna küzdenie.
- Mmm… mi… ez?
- Altatógáz – felelte a talortai, bár hangja furcsán visszhangosnak és távolinak hatott. – Csak emberi lényekre hat.
Nebel még egy utolsó kíséretet tett a megszólalásra, de az arcizmai végleg felmondták a szolgálatot. Némán átkozta magát, a látóterének peremén gyülekező sötétség pedig egyre beljebb és beljebb kúszott, mígnem a tudatát elhomályosító feketeség teljesen magába szippantotta.
A borgdefelek előrontottak a tengeralatti dzsungelből, és megrohanták a quarrenek városát. Kézitusába keveredtek a vízben cikázó harcosokkal, kitértek a tengeralattjáróik és a határsávon felállított lézerfegyverek lövései elől.
Draver végigrohant a széles sétányon, a nyomában Dowmeia szenátor. A céljuk a város közepén lévő kommunikációs központ volt.
- Nem hiszem el, hogy a calamariktól kérünk segítséget – mondta.
- Néha le kell nyelni a keserű baktát – válaszolta Draver.
A sétány egy helyen kiszélesedett, egy kupolás épület volt a bal oldalán. Hirtelen hangos dörrenéssel kiszakadt, a három borgdefel szinte odateleportált, amint a tér közepére értek sugárlövedékekkel kezdték el megszórni a menekülőket. Draver az egyik sikátorba vetődött, majd tűzet nyitott az egyikre. A kibernetizált szörnyeteget a sugárlövedék a fején érte, felfedve a fémkoponyát. Draver visszaugrott a jobb oldali borgdefel lövései elől, majd viszonozta azokat.
A lézersugár telibe kapta a bestia szemét, az holtan terült el. A középső felugrott, majd az egyik quarren katona elé érkezett. Az az elektrolándzsájával előreszúrt, pont a defel nyaka felé. A lény nem volt rest, elkapta a polipfejűt, és kettétépte. Margae ekkor odavágott egy gránátot elé, a robbanás hátralökte a lényt. A férfi felugrott, majd egy kegyelemdöféssel elhallgatatta a bestiát. A másik balról ugrott felé, de holtan esett le a levegőből.
Egy ellenfelük sem volt. Berohantak a kommunikációs központba, ahol már egy quarren technikus ült.
- Uram, próbáltam hívni a közeli mon calamari bázisokat… A tengeralattjárókat, a bolygón lévő összes hajót szabotálták.
Draver elgondolkodott. Drizzaqh annak idején, amikor a Wind megkapta az A szárnyúakat, el akart rajtuk végezni bizonyos módosításokat.
- Hívja a Windet. Mondja azt, hogy szükségem van a geonosisiak közmondás ötleteire és elvetemültségére. Kapnak tengeralattjárókat…
A talortai megnézte a lefegyverzett, páncéljuktól megfosztott mandaloriakat, majd a lázadó pilótákat. Ebből jött rá, hogy Nebel el akarta árulni. Bármelyik birodalmi bázisra vihette volna őket, de pont ide kellett. Elindult a leszállópálya felé, mögötte két kiborgharcos lépdelt. A defelek bolygójának az örökké fekete egén egy karcsú, átalakított űrjacht közeledett, megállt a platform felett, majd kieresztette a leszállókarmait.
A platón egy századnyi, fekete páncélos zsoldos rohant le, akik szemmel láthatólag meghökkentek a borgdefelek láttán.
- Az új fegyverem.
A vezetőjük bólintott.
- A tanács beszélni óhajt önnel.
A talortai felsétált a hajón, belépett a pilótafülkébe, majd megnyitotta a kommunikációs vonalat. A következő pillanatban hat, fekete hologram jelent meg a levegőben.
- A kiborgharcos projekt jól halad, és a Mon Calamari is hamarosan káoszba fog fulladni.
- Az jó – mondta a főhelyen álló. Mély hangja volt, nem lehetett eldönteni sem a nemét sem a faját.
- Hallottunk a legújabb projektedről – válaszolta egy vaskos, nem emberi alak, akiről Kai úgy gondolta mindig, hogy egy hutt. – Feleslegesnek találom.
- Jól fog szolgálni – mondta Arcat.
- Ahogy te is – kérdezte egy alacsony alak.
Kai dühöt érzett, de a Sarlakk céljai elsőbbrendűek voltak, míg keresztbe nem tesznek neki. A talortainak megvolt a saját terve.
- Majd lásd meg működés közbe, és meglátod mire lesz majd képes…
A geonosisi technikus mindig is látott fantáziát a Wind kapitányában, de ez a parancs minden eddigi utasítást felülmúlt. Igen, már az A-szárnyúak beszerzése óta gondolkozott némi átalakításon, de a legmerészebb álmaiban sem jutott eszébe, hogy kétéltűekké tegye őket.
A szakmájában dolgozók többsége elvetemült, sőt, beteg ötletnek tartotta volna az ötletet, de Drizzaqh… ő látott benne fantáziát.
Egyedül természetesen nem tudta volna elvégezni azt összes módosítást, de mire valók a szerelődroidok, ha nem erre?
Maguk a tervek néhány óra alatt elkészültek, a megvalósítás azonban valamivel több időt vett igénybe, s habár tudták, hogy a lentiek számára minden perc késlekedés olyan volt, int egy lökés az élet és halál közti keskeny sávon egyensúlyozó akrobatának, egyetlen apró hiba hasonló helyzetbe hozta volna őket a már elkészült gépek használata során. Így hát dolgoztak, türelmesen, fáradhatatlanul.
Először is vízálló réteggel látták el a vadászok külső és belső borítását, és leszigeteltek minden esetleg nem hermetikusan záródó illesztéket, nehogy a pilóták véletlenül víz általi fulladásos halált szenvedjenek bevetés közben. A pajzsgenerátorokat ellátták egy pilótafülkén belüli panellel, amin váltani lehetett az űrcsatában és víz alatti küzdelemben használatos energiaadagolás között, hiszen az utóbbi során a vastag energiapajzs csak akadályozná a vadászgép mozgását. Felszerelték őket víz alatti hajtóművekkel, elvégeztek még néhány módosítást, amire feltétlenül szükség volt, mindezt pedig azzal a legnagyobb sebességgel, ami még nem jelentett kockázatot. Szerencsére a droidok számára nem létezett olyan, hogy fáradtság, úgyhogy nagyjából másfél standard nap alatt elkészültek.
Ezek után a vadászokat átadták az előzetesen kijelölt pilótáknak, akik azonnal elindultak a Mon Calamari felé, hogy felvegyék a harcot új ellenségeikkel.
Drizzaqhban hím létére olyan érzések munkálkodtak, mint az anyában, aki látja gyermekeit kirepülni a családi fészekből, nem tudván, visszatérnek-e egyáltalán.
A kommunikációs központ ajtaját valami tébolyultan elkezdte ütni, a fémlemezt hamarosan áttépte egy gépkar, majd az így támadt résen keresztül benyomakodott a borgdefel. Draver felemelte a lézerpisztolyát, aztán tűzet nyitott. A bestia égett pofával zuhant hátra, még rángatózott, de a helyére egy újabb szörnyeteg került.
A defel az irányítóba termett, kikapta a székéből a kommunikációs tisztet, majd teljes erőből a falhoz vágta. Hangos reccsenés hallatszott, ahogy a polipfejű lény a nyakát törve csúszott a földre. Draver lőtt, de a szörnyeteg kitért, majd elindult a quarren szenátor felé.
Margaer a vadállat háta mögé került, becélozta annak a gerincoszlopát, és a legnagyobb tűzerőre állította a lézerfegyvert. A szörnyeteg gerince a lövés erejétől vörösen izzó masszává olvadt. A lény egy rángatózó hús és bundatömeggé omlott össze.
Draver megnézte az egyik monitort. A környező tengerfenéken kiborgdefelek és quarren harcosok vívtak élethalál harcot.
Ekkor a víz felszínét hat A szárnyú törte át, amik tűzet nyitottak rájuk.
A férfi kifújta a levegőt, megjött a felmentő sereg.
Draver meglátta, hogy kelet felől egy hatalmas, tengeri kígyóra emlékeztető tengeralattjáró közelít. Egyből felismerte…
Egy Selligor osztályú hajó. Valószínűleg a Venator hangárjában volt, és a tengerbe zuhant, majd így folytatta a támadást.
A következő pillanatban halformájú siklók váltak le róla, és támadták meg az A szárnyúakat. Draver felsóhajtott.
- A tengeralattjárómhoz kell mennem.
- Mozgósítsák a védelmi rendszereket – mondta az egykori szenátor.
A mon calamariért folytatott csata csak most kezdődőtt…
- Meg vagy őrülve?!- Jorka olyan arckifejezést vágott, aminek alapján Ardana arra gondolt, hogy a bothainál nincs minden rendben.
- Már megint mi nem tetszik?- érdeklődött, baljóslatú hangsúlyt csempészve a kérdésbe.
- Szerinted nekem komolyan egy hulla ruháit kellene felvennem?- fintorgott Jorka.
- Ha nem tetszik, kimehetsz így is. De amint meglátnak a helyiek a lázadó öltözetedben, gondolkodás nélkül szitává lőnek. Választhatsz- vázolta fel a lehetőségeket sötéten a zabrak.
A két vitázó fél a kémszervezet főhadiszállásán próbálta meggyőzni a másikat az igazáról, az egyik szűk folyosón, egy hulla fölött, gyilkos pillantásoktól kísérve.
- Ha viszont beöltözök kémnek, akkor a birodalmiak támadnak rám- ellenkezett a bothai. - És ugyanott vagyok.
- Akkor add ide az adathengereket, és csak tipródj magadban!- förmedt rá az ex-fejvadász.
- Mit akarsz velük?
- Vajon mit? „A” variáció: megenni. „B” variáció: elásni a Tatooine egyik sivatagában, hogy soha senki ne találhasson rájuk. „C” variáció: átadni személyesen az Uralkodónak, vagy pedig „D” variáció: villámgyorsan eltűnni vele a lázadókhoz. A helyes megfejtő…
- Jól van, ne tetézd!- horkant fel Jorka. - Különben meg, egyiket sem tehetjük.
- Aztán miért is nem?
- Láttad azt a csillagrombolót, nem? A Birodalom is az adatokért jött!
- Pont ezért kellene rekordidőn belül felszívódni, amíg még van esély.
- Nem. Segítenünk kell megvédeni az épületet.
- És miért?
- Mert a kémek a szövetségeseink.
- Ó, valóban? Akkor miért nem adták át kapásból az adatokat?
- Hát… ööö…- a bothai a beszélgetés során most tétovázott először. - Annyira azért mégsem a szövetségeseink. Csak akkor adnak át információkat, ha megfizetjük. De ha most a Birodalom végez velük, akkor…
- No és? Nincs tán nekünk is elég kémünk? Dehogynem!
- Áhh, ugyan!- Jorka megvetően horkantott. - Azok messze nincsenek olyan jók, mint a bothaiak. Ez olyan, mintha egy Jedit vetnél össze egy egyszerű rohamosztagossal. Ugyanaz a különbség. Ég és föld.
- És mondd csak, a többi bothai is ugyanilyen nagyképű és nyafogós?- szűrte a fogai közt gyilkosan Ardana.
- Nem rosszabbak a zabrakoknál- vetette oda válasz gyanánt Jorka fogcsikorgatva. Az ex-fejvadász haragosan felszisszent, de a választ belé fojtotta az épület megremegése, és az ezt kísérő robbanás zaja.
- Tűnjünk innen!- javasolta a bothai elvékonyodó hangon, és Ardana, önmaga legmélyebb megdöbbenésére, egyetértett vele.
Ardana és Jorka minimális kóválygás után sikeresen kiért a kémfőhadiszállás azon kijáratán, amelyen belopakodtak. Odakint már javában dúlt a harc, földön és légben egyaránt. A zabrak tekintete kiutat keresett, ámde mindenütt csak ellenségeket látott. Teljesen körbezártak minket. Csak a harc lehetősége maradt.
- Na jó. Segítek megvédeni a nyomorult kis kémeid bázisát- morogta Jorkának.
- Milyen könnyen befolyásolható vagy!- jegyezte meg a bothai egy önelégült vigyor kíséretében.
- Á, nem! Azért vagyok hajlandó harcolni, mert jó napom van. - És ki tudja. Lehet, hogy néhány birodalmi sokkal kellemesebb társaság lesz, még akkor is, ha netán meg akarnak ölni. Bár, ki tudja, hogy Jorka nem akar-e.
Ardana körülnézett. Jó. Az ilyen helyzetekben célszerű elsőként a vezért kilőni. Csakhogy, tapasztalatból tudta, hogy a fejesek többnyire meghúzódnak a háttérben. Tekintete hiába kutatott az irányító után, a próbálkozását nem koronázta siker. Ez azonban nem vette el a kedvét. Ha nincs a főnök, akkor célszerű kiszedni az ellenséges mesterlövészt. Abból van, támasztotta alá ezt az állítását néhány messziről érkező lövés. Az erdős terepen persze nem lesz egyszerű, de megoldható. Csak megfelelő eszköz kell hozzá.
- Add ide!- kiáltott rá egy bothaira, aki éppen egy mesterlövész puskát cipelt magával. A zabrak nem várt választ; három határozott lépéssel a megszólítottnál termett, és ellentmondást nem tűrően megragadta a fegyvert.
- Nem!- tiltakozott a lény, ahogyan a fejvadász arra számított.
- Veled vagyok!- morogta Ardana.
- Én pedig hozzáértő vagyok!- vágott vissza a lény. Az Erőért, én ezekkel miért csak vitatkozni tudok?! A zabrak kétkedően megcsóválta a fejét. Kizárt. Ezek kémek, nem lövészek.
- Igen, egy középkategóriás kém. Én tizenöt év fejvadászati gyakorlattal rendelkezem- azzal kitépte az értetlenkedő lény kezéből a fegyvert. Behúzódott vele egy aránylag védettebb helyre, ahonnan mégis kilátott, aztán kutatni kezdett. A keze eleinte remegett, de amikor végre felfedezett egy ellenséges mesterlövészt (az egyik fa lombjában bújt meg zöldes terepruhában), mintha elfújták volna az idegességét. Elvégre sok ilyenben részt vett már. Rövid ideig célozgatott, majd hezitálás és lelkiismeret-furdalás nélkül fejbe lőtte a birodalmit.
Ardana nem tudta volna megmondani, hogy az épület ostroma csak percek vagy órák óta zajlik-e már. A monoton, egyhangú lövöldözés teljesen elrabolta az időérzékét.
Jó leshelyet választott magának, ahonnan igen alapos pusztítást tudott végezni. De ez sem bizonyult elegendőek. A birodalmiak, mintha a bolygó felszíne alól másztak volna elő. A zabrak hiába lőtt le egyet, azon nyomban annak a helyére állt másik kettő.
A helyzetet mindösszesen az javította, hogy az időközben befutó, bothai helyőrség az ő oldalukra állt. Bizonyára még az ex-fejvadász garázdálkodása miatt hívták ki a helyiek, de amint megpillantották az igazi ellenséget, mindenki teljesen megfeledkezett Ardanáról.
A csata mégis kilátástalannak tűnt. A zabrak sorra látta, ahogyan a bothaiak elterülnek, és aztán soha többé nem kelnek fel. Igyekezett gyorsabban, sietősebben lőni, de ezzel mindösszesen annyit ért el, hogy elkezdett kapkodni, és a közel 95%-os lövésszázaléka hetvenre csúszott vissza. Aztán, a tára is kifogyott.
Ardana mérgesen elhajította az immáron használhatatlanná vált távcsövest, és a pisztolyáért nyúlt. Az egyszerű, inkább kis távolságokra fegyvert sokkal biztosabbnak érezte a kezében, mint a mesterlövész puskát. Kilépett a takarásból, és belevetette magát a küzdelembe.
Herwewi egykedvűen figyelte, ahogy a komp elszakad az anyahajótól és megindul a bolygó légköre felé. Az apja a távolodó egység fedélzetén utazott, ez pedig azt jelentette, hogy a távollétében ő a Keldabe osztályú csatahajó parancsnoka.
Úgy számította, tárgyalásokkal együtt maximum két-három standardórán belül visszatérnek, lehetőség szerint a következő akció tervével együtt. Addig pedig nincs más dolga, mint várni.
Hátradőlt a parancsnoki ülésben, tekintetét végigjártatta a műszerfal kijelzőin. A rabszállító éppen akkor ért ki a szenzorok hatótávolságából. Tulajdonképpen nem kellett volna aggódnia Nebelért. A férfi ennél sokkal bonyolultabb küldetéseket is sikerrel véghezvitt, számára egy komp és a rajta utazó, magatehetetlen foglyok elvileg nem jelenthettek volna problémát.
Herewinek mégis kellemetlen érzés gyülekezett valahol a gyomorszája táján, s úszott fel, hogy ellepje a mellkasát, kiszorítsa a tüdejéből a levegőt, és…
Megrázta a fejét, hátha eltűnik a nyomasztó érzés, azonban az a legkisebb enyhülést sem mutatta. Tudta, érezte, hogy valami történni fog. Valami váratlan, megelőzhetetlen és kétségkívül negatív esemény. Fogalma sem volt róla, hogy mindezt miből gondolja.
A szűnni nem akaró előérzett ott lappangott a tudata peremén, és azt suttogta: nem térnek vissza…
Egyetlen eltévedt lövés egy X-szárnyú ionágyújából elvileg nem okozhat kárt egy Nebulon-B fregatt elektromos rendszerében. Kivéve, ha ezt az eltévedt ionsugarat egy hasonlóképp eltévedt, irányíthatatlanul pörgő TIE-vadász előzi meg.
A gép szinte hívogatóan úszott be Syerra elé. Jóval védtelenebb, nehézkesebb és lassabb volt, mint a lány X-szárnyúja, tökéletes célpontot nyújtott hát. Ellenőrizte, hogy az energia az ionágyúkra van-e irányítva – Drizzaqh sokszor ugratta, hogy az ő gépét kedveli legjobban, mert annak kell legkevesebbszer javítani a lézerágyúit.
Célba vette az ellenséges gépet, Ch’hala éles sípolással jelezte, hogy az ionágyú készen áll a tüzelésre. A lány megnyomta a kioldógombot, mire az ágyúkból egy-egy kéken villódzó energianyaláb szökkent a TIE felé.
Az megpróbálta kikerülni a támadást, ám egy másik X-szárnyú váratlan, oldalról érkező lövése leszakította a bal szárnyát, a birodalmi vadászgép pedig irányíthatatlanul pörögve a Wind pajzsának csapódott, pár másodperc erejére tizenöt-húsz méter átmérőjű lyukat szakítva rajta. Ez pedig épp elég volt az iontöltetnek, hogy a Megsemmisült vadász helyén keletkezett törmelékfelhőn átsuhanva egyenesen a fregatt burkolatába csapódjon.
Nem okozott nagy kárt, csupán egyetlen rendszert iktatott ki: ami a börtönblokk energiaellátásáért felelt volna.
Rasson Stubborn – legalábbis az, aki mindeddig annak hitte magát – felült a priccsén. Meglepően éles érzékei – amit az orvos az állítólagos szenzorjainak tudott be – eljuttatták hozzá az információt az energiaszint hirtelen és drasztikus csökkenéséről.
A replikáns talpra kecmergett, és kilépett a cellájából, aminek ajtaját immár nem fedte elektromos mező. A Corellian Wind börtönében nem sok rab tartózkodott, ezek többsége pedig tisztában volt vele, hogy az űrcsata forgatagában a cellájuk nagyobb védelmet nyújt, mint az esetleges mentőkabinok, amit a birodalmiak valószínűleg pillanatok alatt megsemmisítenének.
Rassonnak azonban esze ágában se volt menekülni. Nem emlékezett semmire azokból a vétkekből, amikkel a Lázadók vádolták, ráadásul, ha valóban droid lenne, mint ahogy azt a szakértők állították, bizonyára ez a büntetőjogi felelősségre vonhatóságán is változtatna.
Így hát elindult, céltalanul, a felsőbb szintek felé. Közvetlenül a börtönbokk felett kötött ki, egy sor ajtó előtt. Mintha halványan emlékezett volna rá, hogy ezek a pilóták szállásai, akik most mind kint vannak a világűrben.
Mindezek ellenére azonban továbbment. Valami azt súgta neki, hogy talál majd valakit, aki segíthet neki.
Az áramkimaradások idáig is elérhettek, mert a plafonra erősített világítótestek fénye erősen remegett. Rassont ez nem igazán zavarta, hiszen felfokozott látásával szinte bármilyen körülmények között képes volt érzékelni a környezetét.
Az egyik ajtólemez csak félig volt bezárva, rajta félig kikandikált egy droid teste. Igen különös gépezet volt: a feje egy orvosdroidé, a törzse egy protokoll-roboté, a karja pedig három ízülettel rendelkezett, ezzel próbálta kitapogatni a külső nyitógombot. Vállából még kilógott egy-két csatlakozókábel, ami arra utalt, hogy a munkapadról szökött meg.
- Segíthetek? – lépett közelebb Rasson, aztán lenyomta a gombot. A lemez félrecsúszott, a furcsa droid pedig kilépett a folyosóra.
- Igazán köszönöm, uram – hálálkodott, aztán a fotoreceptorai érzékelték a replikáns homlokán tátongó nyílt sebet, ami felfedte a szintetikus bőr alatti fémkoponyát.
- Ó – kommentálta a látottakat, majd megismételte: - ó. ADN83PT vagyok, és te?
Rasson ügyet se vetett a hirtelen magázódásból tegeződésre váltásra.
- Legutóbb Rasson Stubbornnak hívtak, de őszintén szólva… fogalmam sincs.
Draver beugrott a tengeralattjárója belsejébe, majd lezárta az ajtaját, a következő pillanatban átsuhant a vízmentesítő membránon. Kint már tombolt a csata, a borgdefelekhez hamarosan csatlakoztak a folyamatosan sugarakat lövő AT-AT vízi transzporterekből előugráló rohamosztagosok, és a quarrenekre vetették magukat, felettük átalakított A szárnyúak és a város tengeralattjárói vívták a csatát a TIE rohamcsónakokkal, amelyek a birodalmi vadászgépek vízi használatra ellátott testvérei voltak. Közben a birodalmiak hajója közeledni kezdett a város felé, ahogy a többi egység is. Bár a legtöbbjük már égett roncs volt, vagy a tengerben sodródó holttest.
Draver látta, hogy az egyik birodalmi hajó rátapadt a lázadók elől haladó gépére, az kitért balra, majd lelassított, ezzel a birodalmi mellé ért, majd a hátába került, és lőtt. Az pillanatok alatt tűzgolyóvá változott.
- Samdynis, mint a Ryloth felett, mi?
- Draver, gondoltam, hogy felismersz te vén seggfej. – Draver kilőtte az egyik rohamtengeralattjárót, majd a Selligor tengeralattjáró nyomába eredt, balra kanyarodott az egy lézersugár elől, majd kilőtt az egyik gépre tapadó TIE-t.
- Ezt a dögöt a lézersugaraink meg se pörkölik.
- Segítség kell…
Egy hatalmas test simult a birodalmi gép mellé, elsőre egy hatalmas walwadonra hasonlított, de látszott rajta, hogy ez fémből készült. Alakra olyan volt, mint a Home One, de méreteiben jóval alulmúlta azt. A gép tűzet nyitott a turbólézereiből, míg a birodalmiak hajójának a törzsén tűzgolyók kezdtek el növekedni, de a másik gép viszonozta a sugarakat.
Draver tudta, hogy csak ki vállalkozhat egy ilyen őrült manővere, de ilyen precizitással. Magában szidta Ackbar admirálist, ugyanakkor csodálattal adózott a lény bátorságának.
- Gondoltam csinálok egy kis magánakciót – hallatszott az idegen reszelős hangja. – Üzenetet küldött Da’fo, hogy a Bothawuin történt egy kis probléma. Egy nagy, duracélból készült, űrben lebegő probléma…
- Asszonyom, megkaptuk a komp vészjelzését, miszerint idegenek kísérelték meg a beindítását – jelentette a mandalori harcos.
Herewi bólintott. A szervezet minden járműve el volt látva egy biztonsági kóddal. Ha valaki e nélkül próbálkozott meg a beüzemeléssel, a szoftver üzenetet küldött az anyahajónak. Ez történt most is. Viszont ha a rabszállító üzenete megérkezett a cirkálóra az egyet jelentett azzal, hogy a lány előérzete beigazolódott.
Nebel nem az a típusú ember volt, aki csak úgy átadja a hajóját az első próbálkozónak. Tehát most halott, vagy minimum eszméletlen.
A mandalori lány nagy levegőt vett, és elűzte a fejéből a gyász minden formáját. Ilyen helyzetben, tiszta, hidegfejű gondolkozásra volt szüksége.
Mi történhetett? A Lázadók nyilván átvették az irányítást a hajó felett. Bár, ahogy elnézte őket, még a nyugtatók beadása ellen se védekeztek, utána pedig végképp nem lettek volna képesek egy olyan kaliberű embert ártalmatlanná tenni, mint az apja.
- Pontosan mikor érkezett az üzenet? – kérdezte, mire a férfi az adattáblájára pillantott.
- Nagyjából öt perce.
Akkora már le kellett szállniuk. A foglyok az érkezéskor tértek volna magukhoz, és a gyanútlan katonákat illetve vezetőjüket ártalmatlanná téve szökést kíséreltek meg?
Valószínűtlen. Nebelt nem tudták volna átverni.
De az is lehet… Herewi szája fokozatosan pengevékonyságúra szorult.
A népének vérében volt a bizalmatlanság; szükségük volt rá a túléléshez. Az apja kislány korától fogva őt is úgy nevelte, hogy semmiben és senkiben ne bízzon meg, kivéve saját magát. És mindeddig ehhez tartotta magát. Ennek köszönhette, hogy itt ült és nem egy hutt rabszolgavermében várta a hirtelen, ám annál fájdalmasabb halált.
És ennek ellenére mindeddig mégsem jutott eszébe, hogy munkaadójukat hibáztassa.
Nebel felébredt a hatalmas, kör alaprajzú terem közepén. Körülötte négy harcosa, akik vele jöttek a bolygóra, mellettük pedig a fegyvereik és a páncéljuk. A klón felpattant, majd megrázta őket. Egymás után felébredtek, majd felkapták a páncéljukat. Pont ekkor nyílt ki az ajtó, és egy rémálomba illő alak lépett be. Tagbaszakadt testét, egy ragadozó madáréra emlékeztető lábak tartották, a hátán egy taréj futott végig, ami egy háromszög alakú fejbe végződött.
- ELÁRULTATÁL MINKET! PÉNZT KAPTATOK TŐLEM A HARCI SZOLGÁLATAITOKÉRT! ERRE EZT KAPOM! MEGHALTOK MIND!
A gép szemei kéken világítottak. A bal oldali mandalori aki egy kopasz, barna bőrű fiú volt a gépre emelte a fegyverét, majd tűzet nyitott. A sugárfegyver egy kormos foltot hagyott rajta. A gép felugrott, pont a férfin landolt, majd egy ökölcsapással bezúzta a fejét.
A lény felemelte a bal alkarját, amire egy lángszórót szereltek. A lángcsóva meggyújtotta a harcost. A bestia egy vadmacskához hasonló morranást hallatott, a férfi háta mögé került, majd beleöklözött a jetpackjébe. A katona felrobbant.
Nebel felröppent a jetpackkel, és kilőtt egy rakétát. A robbanás hátradobta a szörnyet. A mandalori használta a mászókarmait, ezzel megtámasztotta magát a falon, és belevágott a szellőzőt takaró fémrácsba, aztán végigmászott rajta. Hallotta a nyomában lévő kiborg csattogását. Hamarosan kiért a börtönblokkba, ismerős alakokkal nézett szembe. A lázadókkal.
Már az elején szétválasztották őket: Connie került az egyik zárkába, a két fiú a másikba a börtön túloldalán. Olyan nyilvánosan utálták egymást, hogy fogvatartóik fejében meg se fordult a gondolat, hogy esetleg összeszövetkezhetnek a kijutás érdekében.
Egyelőre a számításaik látszólag beváltak. Azok ketten ültek a cella két egymással szemben lévő, kényelmetlen priccsén és konokul meredtek a szemközti fal dúracél szürkeségére.
Látszólag. Valójában ugyanis a falak érintkezéseit tanulmányozták, ugyanis több-kevesebb katonai múlttal tisztában voltak vele, hogy az ilyen helyek gyakorlatilag száz százalékban be vannak poloskázva. Barak első nekifutásra csak négy kamera lencséjét fedezte fel a plafon sarkaiban, Moron pedig óvatos mutogatással jelezte, hogy ő is felismert további hármat a padlóba építve.
Mindketten sejtették, hogy a falak mögött mikrofonok várják minden egyes elejtett szavukat.
Végül melankólikus beletörődéssel a fiatalabb srác elfeküdt a priccsén, és egykedvűen tanulmányozni kezdte a plafont, pontosabban annak szellőzőrácsát, ami mögött egy-két méterre egy jobb napokat látott ventilátor forgott hipnotikus lassúsággal.
Úgy negyedóra telhetett el, ha nem több, amikor a ventilátor hirtelen még jobban veszíteni kezdett a sebességéből, végül pedig megállt.
Barak felállt a fekhelyén, hogy közelebbről nézhesse meg a hirtelen üzemzavar okát, amikor egy arc tűnt fel a rácsok mögött. Sietős mozdulatokkal eltűntette az útból, és leugrott a cellába.
Mind Barak, mind ő csak akkor döbbent rá, hogy kivel áll szemben.
Az újonnan érkezett Nebel volt. És az arcikefejezése láttán az ifjabbik Stubbornnak erős gyanúja támadt, hogy valami üldözi.
- Egy kiborg… – lihegte a férfi. – Mindjárt ideér!
A következő pillanatban egy géplény zuhant le a nyílásból, amit nyilván nem látott előre. Nebel a fémtest levegővel való súrlódásának sistergő zaját hallva felnézett… épp időben, hogy szembenézzen a pármázsás lénnyel, ami másodperceken belül maga alá temette.
A kiborg feltápászkodott, hogy körülnézzen, de az áldozata már nem. A lény súlya eltörte a férfi nyakcsigolyáit.
Barak hátrált pár lépést, mígnem a vádlija nekiütődött Moron priccsének. Az idősebbik vadászpilóta lerázta magáról a gyors egymásutánban érkező két hívatlan vendég által okozott megrökönyödést, és ő is felpattant.
A két fiú rettegve pillantott egymásra. Egyetlenegy másodperc erejéig megfeledkeztek a köztük feszülő ellentétről.
A robotlény végigmérte őket, beazonosítva kilétüket, aztán egy idegtépően hosszú pillanatot követően sarkon fordult, felkapta a hullát, és egy ugrással újra eltűnt a szellőzőnyílásban, de azért a rácsot még visszahegesztette maga után. Egy percen belül a ventillátor lapátjai ismét elkezdték idegtépően lassú és végtelen körtáncukat.
Moron törte meg a csendet.
- Miért… miért nem ölt meg minket? – A hangja kissé remegett.
- Mert nem talált minket elég kövérnek és ízletesnek – morogta Barak, aztán vállat vont. – Azért, mert ez volt beléprogramozva. Nem mi voltunk a kijelölt áldozatok.
Mindketten visszaültek a priccsükre, és újra belemerültek a ventillátor tanulmányozásába.
Elaludni nem mertek; tartottak tőle, hogy ha megteszik, talán soha nem ébrednek fel.
A mon calamari tengeralattjáró kitartóan ostromolta a birodalmiak hajójának védőpajzsát, de csak minimális sérüléseket ejtett. Közben a lázadók és a quarrenek gépei visszatartották az előrenyomuló csapatszállítókat, és vízirohamosztagosokat.
Draver tudta, hogy az egész hadrend kulcsa a tengeralattjáró, a hasán mintha gyengébb lett volna a pajzs. Draver elmosolyodott.
- Te is arra gondolsz, amire én?
- Úszunk be a halál torkába - válaszolta Erdvinnek. Előretolta a gázkart, és megindult a birodalmi jármű hasa felé. Hamarosan kiszúrta a pajzsgenerátort, hát persze, hogy odarakták. A felülről jövő nyomás így nem tehetett benne kárt. A körülötte lévő turbólézer ütegek ekkor kezdtek el tüzelni rájuk, hogy megvédjék a hajó gyenge pontját.
Draver kikerülte a sugarakat, de a barátja, elindított egy protontorpedót, de az az egyik ágyút találta el, a következő pillanatban a generátor egy vörös tűzgolyóvá változott, hála annak, hogy a turbólézer egyik darabja beléfúrodott.
A mon calamari csatahajó azonnal fokozta a tűzet.
Draverre pedig rátapadt az egyik birodalmi hajó, de a következő pillanatban egy lézersugár telibe találta.
- Ennyivel jöttem a Myygetoért - mondta.
Jonson végigrohant a folyosón, a nyomában két biztonságival. Beértek a cellaszintre, de a látvány egyáltalán nem volt szép a szemének. Egy üres cella volt, amiben eddig Stubborn androidá változott testvére raboskodott.
A Wind elsőtisztje felsóhajtott, majd megszólalt.
- Riadó, ugrás a Bothawui rendszer...
- Kérem ne - hallatszott hátulról egy hang. A tiszt sarkon fordult. Rasson Stubbornal került szembe, akivel egy különös keverékdroid is volt. - Engem a Sarlakk épített, és talán tudom is, hogy hol...
- Biztonságiakat a börtönszintre - szólt a kommlikbe a férfi. - Meglátjuk - morogta.
- Hű, de utálom az ilyesmit… - fújtatott Jorka, miközben az X-szárnyúja kiemelkedett a Bothawui légköréből.
- Tisztában vagy vele, hogy minket ez a legcsekélyebb mértékben sem érdekel? – morogta Caern, aki - vadászgép híján - a zabrak nővel együtt lent maradt a bolygón. – Csináljátok ki azt a csillagrombolót, különben az életben nem jutunk ki innen.
A pilóta elfojtott egy szitkot, és meghúzta a gyorsítókart. A gépe előrelendült.
Ahogy a szenzorjaira pillantott, meg kellett állapítania, hogy nincs egyedül. Az által hátrahagyott planétáról is szálltak fel vadászgépek és nagyobb hajók – természetesen külön-külön egyik se vehette fel a versenyt a hatalmas, ék alakú gépszörnyeteggel, ami egyre közelebb ért a bothaiak szülőbolygójához -, hogy beszálljanak a küzdelembe.
Jorka a maga részéről hagyta volna az egészet a francba. Elege volt a háborúskodásból, abból, hogy folyamatosan az életét kell kockáztatnia valamiért, ami nagy eséllyel be se következik, pedig tudta, hogy még csak az elején járnak valami hosszú, homályos, bizonytalan és véres, de a végén békét és nyugalmat hozó dolognak.
A hajók szépen csatarendbe álltak, a csillagromboló dokkjaiból pedig a TIE-széria különböző típusú gépei özönlöttek elő, a közönséges vadásztól az interceptoron keresztül a három vezérsíkkal rendelkező oppresszorig minden kategóriát felvonultatva.
A bothaiak is kitettek magukért: több száz vadászgép és minimum ötven középkategóriás könnyűcirkáló sorakozott fel az oldalukon.
Az első lövést a csillagromboló eresztette el, egyenesen a lázadó alakzat kellős közepébe. A lézersugár rögtön porrá és hamuvá változtatott három vadászt, illetve megpörkölte további négy pajzsát.
A bothai hadtest sebzett állatként lendült előre, hogy bosszút álljanak elvesztett társaikért.
Véres csata bontakozott ki pillanatok leforgása alatt. Emberek és bothaiak egyaránt haltak meg, életüket adták egy nemesebb célért.
A könnyűcirkálók leginkább a csillagrombolót próbálták meg félreállítani, de ha TIE került az útjukba, azt se kímélték.
A hatalmas hajó pajzsait áttörni nehezebb volt a vártnál. Egyrészt, mert vastag volt, akár a huttok bőre, másrészt pedig mert több száz birodalmi vadászpilóta tekintette legfőbb feladatának, hogy megvédelmezze az anyahajót.
Az sem volt utolsó szempont, hogy a lázadók jóval gyorsabban fogytak, minta birodalmiak. Aki racionálisan, hideg fejjel gondolkozott, láthatta, hogy ebből a helyzetből nem kerülhettek ki győztesen.
A pilóták tudata egyetlen parancs köré összpontosult: meggyengíteni, menekülni, vagy meghalni.
A csillagromboló pajzsa lassan, de biztosan elvékonyodott. A monstrum az energiáinak nagy részét lézerágyúi feltöltésére használta, amik ugyan hatalmas tűzerőt képviseltek, de képtelenek voltak eltalálni a cikázó vadászgépeket vagy a náluk valamivel nagyobb társaikat. Mégis, ha azon pár vonással messzebb merészkedtek a hatalmas dúracél testtől, nagy eséllyel lelték halálukat az egyik turbólézer lövése által.
A hajó törzse alatt egy csapat bothai vadászpilóta készült valamire. Valamire, amivel jelentős károkat okozhatnak a birodalmiaknak. Valamire, amit a parancsnoki hídon álló kapitány csak akkor fog észrevenni, amikor már túl késő lesz.
Valamire, ami az életükbe fog kerülni.
A tíz vadászgép gyűrűbe rendeződött, torpedóvetőiket egy pontra fókuszálták. A vezető pilóta elindította a protontorpedóit. Utána egy másodpercen belül a következő, amíg mind a tíz gép meg nem vált halálos csomagjától. Ezek a vadászgépek úgy voltak tervezve, hogy fejenként négy torpedót hordozhassanak, így most negyven száguldott a pajzs felé. Az első tíz, ami gyors egymásutánban érkezett a sugárpajzsra, áttörte az energiaréteget. A másik harminc egyenesen a hajó pajzsgenerátorába és annak környékére csapódott. Nyomukban lángrózsa nyílt, egyre nagyobbra és nagyobbra, mígnem elérte a gyűrű szélét. Az egyik pilóta pánikba esett, és kihátrált a körből, próbálván elmenekülni a közelgő halál elől, de ahogy társait, őt is elérte a végzet. A detonáció és az általa felszabaduló hő elhamvasztotta a vadászgépeket, s velük együtt pilótáikat is.
A csillagromboló, mivel testét immár semmi nem védte a lázadók haragjától, megkezdte versenyfutását az idővel. Ki kellett érnie a Bothawui vonzáskörzetéből, hogy fénysebességre ugorhasson, különben az apró gépek lézersugarai lassan, de biztosan darabokra szaggatják.
Maga az ugrás így is kockázatos volt. A pajzsuk kimúlt, így csak egy minimális sugárzás- és részecskevédelmi réteg óvta a mélyűr viszontagságaitól.
Egy élethossznak tűnő idő elteltével a bolygó gravitációs béklyója végre lehullott az ék alakú monstrumról, és az egy villanás kíséretében eltűnt a hipertérben.
Valahol, a Bothawui mellett Jorka Dan’fro beleöklözött a műszerfalába.
Draver lehagyott egy TIE tengeralattjárót, míg Samdynis az átalakított A szárnyúja t-zet nyitott az AT-AT tengeralattjárókra. Közben a birodalmiak csata-tengeralattjárójának a burkolatán egyre nagyobb és nagyobb lyukak kezdtek el tátongani.
A férfi elkezdte számolni a másodperceket, amikor a fémleviatán a bal oldalára fordult, majd megindult a tengerfenék felé. Amikor az orra beleütközött, egy hatalmas hullámot kavart az aljzatban. A robbanás pedig óriási darabokat szakított ki.
Samdynis felujjongott, a többi pilóta követte.
Draver felsóhajtott, látta, ahogy a rohamosztagosok visszavonulnak, míg a quarrenek legyőzik az utolsó, megmaradt borgdefelt.
Remélte, hogy a többi embere is visszatér, ahol épp akkor voltak.
Fáradt volt, a legszívesebben aludt volna.
De még volt egy feladata.
Moron odalépett a szellőzőrácshoz, és mozgatni kezdte. Amikor még a Coruscant alsóbb szintjein élt, gyakran használt ilyen menekülő útvonalakat. Akkor tanulta meg, hogy amilyen fémet hegesztettek…
- Mit csinálsz? – kérdezte Barakk.
Fémes hang hallatszott, amikor leszedte a fémrácsot.
- Meg is van – felhúzta magát, és mászni kezdett a járatba.
- Én ugyan utána nem megyek.
- Szabad akarsz lenni? – hallatszott Connie hangja a szellőzőaknából. A nőnek nyilván már hamarabb eszébe jutott megkeresni a menekülés útját. – Akkor utána mész! Ez parancs!
Kelletlenül követte Moront és a Bíbor osztag vezetőjét, közben a járat balra fordult. Hamarosan egy kör alaprajzú terembe jutottak, aminek a padlóján két hulla volt. Az ajtó pedig nyitva. Moron előrelépett, majd meglátott egy erkélyszerűséget. Egy ismerős alak állt nekik háttal. Innen látta, hogy a lénynek egy ragadozószerű madárra emlékeztető feje van.
Felismerte…
Arcat Kai, a Kitharáról. Meglátta az egyik mandalori lézerpisztolyát, óvatosan felemelte, becélozta a bestia hátát és lőtt…
Kai összerándult, de más jelét nem mutatta a sérülésnek. A hátán keletkezett füstölgő seb a biológiai lehetetlenség határain túlmenő gyorsasággal forrt össze, helyén pedig azonnal visszanőttek a tollak. Az idegen megperdült a tengelye körül, hogy szembenézzen támadóival.
Moron elmotyogott egy káromkodást, amit valamikor még Shadreetól tanult. Shadree… Úgy váltak el, hogy haragban voltak. És talán már soha nem lesz alkalmuk tisztázni a dolgot…
Megrázta a fejét, hogy kiürítse belőle a jelenleg felesleges gondolatokat. Ha – ha – ezt túléli, lesz ideje ezen merengni.
- Á, igen, a lázadók – biccentett feléjük a talortai. – Sejtettem, hogy előbb-utóbb sikerül kiszabadulniuk. Elvégre olyan visszamaradott ez a védelmi rendszer… - Tettetett sajnálkozással az arcán átlendült a balkon korlátján, hogy egy macska ügyességével a három ember előtt érjen földet. – Sebaj, ezen változtatni fogok… amint már nem lesznek foglyok, akik akadályoznák a technikusok munkáját.
Azzal előrelendült. Karmai alig egy milliméterrel siklottak el Moron arca előtt, aki épp idejében tért ki a támadás elől.
Connie felkapta a másik hulla sugárvetőjét, Barak pedig az aréna fegyvertárában kezdett kutakodni… kevés eredménnyel. Csupán egy ütött-kopott, régimódi lándzsát és egy klónháborúk előtti, kiszuperált vibrobaltát talált, amit maximum az ellenfél leütésére lehetett használni.
Többre nem is számított: Kai nyilván nem akarta túlságosan felszerelni az áldozatokat.
Visszasietett az arénába, ahol két társa éppen a talortait próbálta össztűz alá venni – kevés sikerrel. Az vagy kitért a találatok elől, vagy pedig egyszerűen csak nem volthajlandó halálos sebet szerezni.
Barak magasra emelte a lándzsáját, hogy lesújtson vele a madárszerű lény nyakára, de az utolsó pillanatban Arcat Kai lesújtott a helyes végű botra, és félresöpörte.
A fiú elvesztette az egyensúlyát, és kis híján hátraesett. Végül a törzsének oldalra csavarásával sikerült megelőznie a földre kerülést, a vibrobárdot viszont elejtette.
A fegyvert Connie kapta föl, aki éppen félregurult Kai egyik csapása elől. Egyik kezében a sugárvetővel, a másikban az ormótlan bárddal új rohamra indult. Megpróbált csapást mérni ellenfele nyakára, de az elhajolt előle, és az ütés a vállát találta el. Egy embernek ez a csapás minimum levágta volna a karját, de a talortai testén csupán egy mélyebb vágás keletkezett,az is természetellenes gyorsasággal beforrt.
Moron megpróbált úgy helyezkedni, hogy a többiektől nagyjából egyenlő távolságra álljon, így mintegy bekerítve Kait, együttes erővel talán legyőzhették. Talán.
A következő pillanatban az idegen különös módon reagált az egyik sugárvető lövésére: jó pár másodperccel a találat bekövetkezte után a levegőbe ugrott, és megpördült a tengelye körül.
A három ellenfele nem igazán értette ezt a lépés, mindaddig, amíg vissza nem érkezett a talajra.
Egyetlenegy mozdulat, egy karom villanása, egy sikoltás. A vibrobárd és a sugárvető a földre hullott, ahogy a talortai elkapta Connie nyakát és a magasba emelte a nőt.
- Itt a vége – vigyorgott Kai, miközben Bíbor Vezér kapálózva próbálta lefejteni a torkára kulcsolódó ujjakat.
A két fiú dermedten meredt az idegenre. Tisztában voltak vele, hogy innen már nincs kiút. Ha nem történik valami csoda, a talortai elroppantja Underso csigolyáit, aztán egyenként velük is végez.
Mintegy jelként, halk suhogás, és furcsa búgás ütötte meg a fülüket…
Herewi a csapata élén kiszállt a szállítóhajóból, és rohanva indult a bázis belseje felé. Oldalán vibrokard függött, vállán egy sugárkarabély szíját vetette át. A többiek hasonlóan voltak felszerelkezve. Tisztában voltak vele, hogy a talortait nagyon nehezen lehet elintézni.
A lánynak nem volt szükségre térképre, hogy eltaláljon a lény tartózkodási helyére. Hajtotta a dühe, amit apja elvesztése miatt érzett, hajtotta a lázadók és Kai iránti gyűlölete.
Végül egy kétszárnyú, tejüveg ablakkal felszerelt ajtó elé ért. A nyílászáró, a mellette lévő falra szerelt panel tanulsága szerint nyitva volt.
Herewi rácsapott a nyitógombra, mire az acéllemezek hangtalanul félrecsúsztak, ő pedig kilépett egy erkélyre.
Alatta valami arénaszerű terem terült el, benne csak négy élőlény tartózkodott: Kai és a három lázadó. Az utóbbiak egyike a talortai halálos szorításából próbált éppen kiszabadulni.
A másik dolog, ami feltűnt neki, az a földön heverő két halott volt. Mindketten mandalori származásúnak tűntek, de az egyik különösen ismerős volt számára.
Kellett egy pillanat, mire felfogta, hogy az illető az apja, ekkor viszont minden tisztázódott benne.
Arcat Kai nyilván összeszövetkezett a lázadókkal Nebel megölésére, és miután betejesítette akaratát, a szövetségesei ellen fordult, ahogy azt a klónnal is tette.
Herewi felemelte a vibrokardot, mit már holttest megpillantáskor leakasztott az övéről.
Egyetlen, hajszálpontos mozdulattal elhajította a fegyvert. A másodpercek lelassultak, ahogy figyelte, hogy a hosszú, hegyes tárgy átszeli a levegőt…
… a következő pillanatban a talortai előrevágódott. A nyakát egy vibrokard szegezte a földhöz. Ujjai lecsúsztak Connie nyakáról, így a nő szédelegve bár, de fel tudott állni.
Barak tisztában volt vele, hogy Kai nem halt meg. Még nem. Felemelte az elejtett vibrobárdot, a magasba emelte, aztán lecsapott. A fegyver szikrákat vetett, ahogy a talortai nyakából kiálló karddal érintkezett, végül belevágott a földön fekvő lény nyakába. Áthatolt az ereken, inakon, csontokon és elválasztotta a felet a törzstől.
Arcat Kai még egy utolsót kiáltott, de ez egyszerű sziszegéssé tompult, amikor a hangszálak már nem álltak kapcsolatban a tüdővel.
Moron hunyorogva felnézett. Elvakította a terem mennyezetét porító világítótestek sokasága, így csak egy, a Kai által nemrég otthagyott balkonon álló nő sziluettjét tudta kivenni.
- Akárki is maga – mondta a fiatal férfi -, köszönettel tartozunk azért, amit tett.
- Ne köszönjétek – felelte a nő szenvtelen, szinte már megvető hangon. – Mostantól a foglyaim vagytok.
Drizzaqh lefejtette Rasson arcát, ezzel felfedve a szürke fémkoponyát, majd a homlokába dugott egy adatkábelt. Caern borzongva figyelte, Draver pedig próbálta legyőzni a rosszullétet.
A szerelőasztal előtt megjelent egy hologram. Egy fekete fénygömb, amin csillagok látszottak. Draver felismerte ezt a constellációt.
- A galaktikus periféria, a Ka’Deus rendszer.
- Itt építettek meg – válaszolta a DroidRasson nyugodt hangja.
Draver elindult a híd felé, a nyomában Jonsonnal.
- Utasítsa a navigációt, hogy ugrunk. A Ka’Deus rendszer.
A DroidRassont bevezették a hangárba. A közepén pedig az a csempészhajó amivel megszökött a defelek bolygójáról… Előtte pedig a húga, vagyis Rasson Stubborn húga. A nő intett a katonáknak.
- Menjetek.
Ahogy kisétált a két lázadó végigmérte, majd felsóhajtott. A következő pillanatban kioldotta a pisztolytáskáját, majd Rassonra fogta.
- A szememet célozd… Szétégeti az agyam és a fotoreceptorokat – válaszolta a droid. – Azonnal meghalok.
- Meghalsz – morogta Shadree. – Eszel, izzadsz.
Rasson érezte, hogy megremeg belülről. De hisz ő fél, biztos valami beléprogramozott dolog.
- Végezz velem. – Shadree leeresztette a lézerfegyvert.
- Félsz. Nem tudom mi vagy. Droid, emberi érzésekkel. – A fejével a csempészhajó felé intett. – Most menj. Takarodj! Tíz perced van, ha addig nem ugrasz fel. Felszállok az X-szárnyúmra, és elkaplak.
- Miért teszed ezt?
Shaddree dacosan intett a fejével.
- Takarodj – suttogta. Végignézte ahogy a csempészhajó felszáll, majd kisiklik a hangárból, aztán elugrik a Mon Calamari rendszerből…
Ha visszatérsz oda, ahol a szeretteidet utoljára látták, azt várod, hogy megrohanjanak az érzések. Hogy régi emlékek merüljenek fel, hogy úgy érezd, ott vannak melletted.
Ezzel szemben nem érzel mást, csak ürességet, végtelen ürességet a mellkasodban, és valami tompa fájdalmat a szíved tájékán.
Gyűlölöd ezt a helyzetet. Gyűlölöd, hogy pont neked kell vezetned a felderítő csapatot, és legszívesebben lemondanál a feladatról, de tudod, hogy nem lehet. Megkívánja a becsületed.
Mindenhol a barátaidat látod előbukkanni, legtöbbször vérbe fagyva, de minimum megcsonkítva, ahogy a padlón hevernek, de mire közelebb érsz, kiderül, hogy csak egy droidot vagy egy ládát láttál.
Shadree kénytelen volt belátni, hogy ha így folytatja, igen közel kerül az őrület határához.
Mögüle morgás hallatszott, amit Csipogó szinte rögtön fordított:
- Gazdám érdeklődne afelől, hogy ön jól érzi-e magát.
- Mert szerinted úgy néz ki? –forgatta a szemét Ilis, aki a vuki mellett haladt.
- Kuss – morogta a bakurai pilóta. – Mindketten fogjátok be!
Átvágtak a bázis néptelen, acélszürke folyosóin, végül beléptek egy hatalmas, kerekded alapú terembe, aminek padlóját elhajigált fegyverek és vérfoltok tarkították.
Shadree gépies léptekkel besétált az aréna közepébe, és lenézett az elhagyott tárgyakra. Egy vibrobárd, egy lándzsa, egy vibroszablya és két sugárvető. Ezek alapján akárki lehetett az, aki itt lelte halálát.
Aztán meglátta azt, amitől a lábai felmondták a szolgálatot, és ott, az aréna közepén, egy vértócsában térdre rogyott.
Furcsa – gondolta -, hogy egy fémhenger, ami elfér az ember markában, ekkora hatást tud gyakorolni rám.
Felemelte a kommunikátort, hogy közelebbről is megszemlélhesse.
Baraké volt, ehhez kétség sem férhetett. A lány felismerte a speciálisan az öccse hosszú ujjaira tervezett, a szokásosnál valamivel hosszabb eszközt.
Automatikusan megnyomta a névjegyzékhez tartozó gombot, mire az eszköz elkezdte sorolni a neveket. Shadree a felét áttekerte, amikor a figyelmét hirtelen megragadta valami. A szíve nagyot dobbant, ahogy elolvasta az apró képernyőn sorakozó pár szót.
SYERRA INOTAS – HÍVÁS KEZDEMÉNYEZÉSÉHEZ NYOMJA MEG A PRIMÉR GOMBOT.
A lány lenyomta.
HÍVÁS ELINDÍTVA…
Végtelen hosszúságúnak tűnt az a pár másodperc, amíg a komlink nem folytatta:
A KERESETT EGYÉN NINCS A KOMMUNIKÁTOR HATÓSUGARÁBAN. KÍVÁN TRANSZGALAKTIKUS RELÉKEN KERESZTÜL KAPCSOLATOT TEREMTENI? AMENNYIBEN IGEN, NYOMJA MEG A…
Mint a fuldokló kap a mentőöv után, úgy csapott le a gombra.
HÍVÁS FOLYAMATBAN… KÉREM, VÁRJON TÜRELEMMEL, MÍG A MÁSIK FÉL REAGÁL.
Nem tudta, pontosan mire számít. Igen, Syerra komlinkje Moronnál maradt. De ettől függetlenül ugyanúgy elhagyhatta, akár el is kobozhatták tőle. Ha egyáltalán még él…
Hirtelen a kom pittyent egyet és egy éles hang hasított az aréna feszült csendjébe.
- Ne lökdöss! Nem igaz, nem tudsz leszállni rólam?!
- Nem. – Mogorva, lényegre törő. Shadree szája résnyire nyílt meglepetésében.
- Fiúk, most azonnal fejezzétek be! – A harmadik egyértelműen Connie Underso hangja volt.
Azok hárman nyilván véletlenül fogadták a hívást, és nem tudtak róla, hogy a másik oldalon szintén három pilótatársuk dermedten hallgatja minden szavukat.
A lány megnyomta a hívás befejezéséhez szükséges gombot. Az ajkába harapott, de így is alig tudta megakadályozni, hogy előtörjenek a könnyei.
A háta mögött egy gépi hang éppen a hallottakat elemezte.
- Véleményem szerint az imént hallott párbeszéd hangjai 99,99%-ban megegyeznek Underso parancsnok, Barak és Moron úr hangmintájával.
A szoba ajtaja zárva volt. Nem ok nélkül, a tulajdonos helyében Shadee is bezárta volna. Vannak olyan pillanatok, amikor az embernek az tesz a legjobbat, ha egy kicsit elzárkózik a világ elől.
Kinyújtotta a kezét, és kopogott párat a dúracél lemezen.
- Nem vagyok itt! – hallatszott a kislányosan vékony, gyanúsan remegő hang a kabin mélyéről.
- Syerra. Nyisd ki! Most.
A még hozzá képest is határozott megnyilvánulás valószínűleg meggyőzte a bent bújkáló lányt, hogy valami életbevágóan fontos dologról van szó, főleg, mert Shadree személyesen jött el, hogy közölje vele.
Az ajtólemez félrecsúszott, mögötte pedig föltűnt Syerra kócos hajjal keretezett, sápadt, könnyáztatta arca.
- Mi van?
Shadree kérés nélkül félretolta a lányt. Tisztában volt vele, hogy amíg ilyen állapotban van, nem sok mindent tud vele kezdeni. Pár órája még ő is így nézett ki, most azonban valamiféle tettvágy töltötte be a mellkasában tátongó űrt. És ezért képes volt akár legnagyobb (és hozzá kell tenni, egyetlen) riválisának lelki segélyt nyújtani.
Becsukta maga mögött az ajtót, Syerrát pedig gyengéden eltaszigálta egy székig.
- Jobb, ha leülsz.
- Miért? – emelte rá az egyébként őzbarna, most viszont könnyektől csillogó, enyhén vöröslő szemét.
- Higgy nekem, tapasztalat.
A lány engedelmesen lerogyott az ülőalkalmatosságra.
Shadree belenyúlt kezeslábasa rengeteg zsebének egyikébe, és kihúzta belőle Barak kommunikátorát, hogy aztán a fiatalabb lány kezébe helyezze.
Syerra – ha lehet – még inkább elkerekedett szemmel bámult a markában tartott tárgyra… aztán, amikor felfogta, hogy ez mit jelenthet, váratlanul ismét kitört belőle a zokogás.
Az idősebbik lány megilletődötten toporgott síró társa mellett, nem igazán tudta, mi ilyenkor a teendő. Az akadémián nem tanították meg rá, mit kell csinálni egy síró gyerekkel.
- Basszus… - Ez volt az eső reakciója. Aztán tétován a másik vállára rakta a kezét. – Hé, fejezd be a bőgést, igazán nincs miért…
- Nincs miért… - szipogta Syerra. - Igazán megnyugtató tudsz lenni, tudod?
- Nem, úgy értem, tényleg. Életben vannak.
- Nem tudom, hogy hol voltál, amikor az együttérzést osztották, de… - ekkor esett le neki, hogy Shadree mit is akart közölni vele. – Mi van? Hogy érted azt, hogy életben vannak?
A lány részletesen elmagyarázta neki a történteket, aminek a vége az lett, hogy Syerra visítva ugrott a nyakába.
- Hé, ezt fejezd be… - próbálta Shadree lefeszegetni a nyakára fonódó karokat. -… még nem biztos, hogy hosszú életűek lesznek.
A fiatalabbikat még ez se tudta lelombozni. Szinte körbetáncolta azt, akihez pár napja még hozzá se volt hajlandó szólni.
- Na jó, most már tényleg fejezd be! – állította meg a lány. – Még be kell vinnem a jelentésemet Draveréknek.
- Jöhetek? – nézett rá esengve Syerra.
Shadree vállat vont, aztán kivonultak a kabinból.
Két alak tartott a Corellian Wind hídja felé, egy magasabb, akinek a haja a sötétszőke és a világosbarna közt lavírozott és egy alacsonyabb, akinek göndör, világosszőke sörénye a vállát verdeste. Jobb kezében egy komlinket szorongatott, mintha csak az élete múlott volna rajta.
A mesterségesen növesztett agyszöveteken hirtelen energia száguldott el, működésbe hozva az idegsejteket. A kiborg kezei ökölbe szorultak, mikor a csőben lévő tápoldat leereszkedett, a vaskos fémtest hasi része összezárult. Az érzékszervei működésbe léptek. A cső ketté nyílt, amikor a félig gép, félig szerves harcos előrelépett. Körülforgatta ragadozó madárra emlékeztető fejét a terembe, majd rákapcsolódott a bázis biztonsági rendszerére, ahogy gondolta. Egy osztagnyi birodalmi rohamosztagos jött kivizsgálni az esetet.
Kettő pedig épp a saját terme felé tart. Az ajtó félresiklott, amikor a két fehér páncélos katona belépett.
- A császárra, mi a fene ez? – kérdezte az egyik.
A mellette álló katona a vállához emelte a lézerkarabélyát, és lőtt. Fedai szenzorai regisztrálták a mellkasi lemezébe esett kárt, a processzorai pedig szinte fénysebességgel felkínálták az elsődleges alternatívát.
Védekezz.
Fedai pedig nem ellenkezett.
Arcat Kai kilépett egy halom feltornyozott municiós láda mögül. Kifejezéstelen arccal végigtekintett újdonsült foglyain.
- Szóval ők lennének azok - biccentett. - Hihetetlen, hogy ekkora károkat voltak képesek okozni számunkra... és a Birodalomnak, természetesen.
- Mi nem vagyunk a birodalom szolgái - vágott vissza Nebel hidegen. - Mandalor harcosai nem rendelik alá magukat semmiféle hatalomnak.
A talortai szája mintha halvány, mindenféle jókedvet nélkülöző mosolyra húzódott volna, ahogy tett néhány lépést vendégei felé.
- Akkor azt hiszem, megnyugtathatom, hogy nem fogjuk átadni önt a Birodalomnak...
- Ezt el is vártam.
- ...és senki másnak sem, attól tartok.
A mandalori férfi ösztönösen hátrált néhány lépést, arca azonban továbbra sem mutatta a félelem legcsekélyebb jelét.
- Szabad megtudnom, hogy mit ért az alatt, hogy...?
A szeme kerekre tágult, amikor megkapta a választ. A hangárkapu szépen, lassan kezdett bezárulni, az Af’El egének felhőrétegén áthatoló halvány, szürkés fénysugár eltűnt a dúracél lemez mögött.
Nebel hitetlenkedve figyelte, ahogy a menekülés utolsó útját jelentő kapu lassan, de biztosan bezáródik. Valahonnan furcsa, alig észrevehető sziszegés jutott el a tudatáig.
Tett volna egy lépést a talortai felé, de hirtelen megingott, és majdnem hasra esett a saját lábában. Megpróbálta megőrizni az egyensúlyát, de úgy érezte, hogy a feje lehetetlenül nehéz. A lábai nem engedelmeskedtek az agyának, egyszerűen összecsuklottak alatta. A tompa puffanásokból ítélve az emberei is hasonlóan jártak. Lassan, fokozatosan érezte, hogy a tagjai elnehezülnének, aztán mintha már nem is tartoztak volna a testéhez. Tehetetlenül meredt a plafonra.
Egyszer csak – másodpercek vagy órák elteltével, nem tudta eldönteni – egy arc úszott be a látóterébe. Arcat Kai.
A mandalori szóra nyitotta a száját. Lassan, nehézkesen formázta meg a szavakat, mintha ajkainak minden egyes apró mozdulatáért keményen meg kellett volna küzdenie.
- Mmm… mi… ez?
- Altatógáz – felelte a talortai, bár hangja furcsán visszhangosnak és távolinak hatott. – Csak emberi lényekre hat.
Nebel még egy utolsó kíséretet tett a megszólalásra, de az arcizmai végleg felmondták a szolgálatot. Némán átkozta magát, a látóterének peremén gyülekező sötétség pedig egyre beljebb és beljebb kúszott, mígnem a tudatát elhomályosító feketeség teljesen magába szippantotta.
A borgdefelek előrontottak a tengeralatti dzsungelből, és megrohanták a quarrenek városát. Kézitusába keveredtek a vízben cikázó harcosokkal, kitértek a tengeralattjáróik és a határsávon felállított lézerfegyverek lövései elől.
Draver végigrohant a széles sétányon, a nyomában Dowmeia szenátor. A céljuk a város közepén lévő kommunikációs központ volt.
- Nem hiszem el, hogy a calamariktól kérünk segítséget – mondta.
- Néha le kell nyelni a keserű baktát – válaszolta Draver.
A sétány egy helyen kiszélesedett, egy kupolás épület volt a bal oldalán. Hirtelen hangos dörrenéssel kiszakadt, a három borgdefel szinte odateleportált, amint a tér közepére értek sugárlövedékekkel kezdték el megszórni a menekülőket. Draver az egyik sikátorba vetődött, majd tűzet nyitott az egyikre. A kibernetizált szörnyeteget a sugárlövedék a fején érte, felfedve a fémkoponyát. Draver visszaugrott a jobb oldali borgdefel lövései elől, majd viszonozta azokat.
A lézersugár telibe kapta a bestia szemét, az holtan terült el. A középső felugrott, majd az egyik quarren katona elé érkezett. Az az elektrolándzsájával előreszúrt, pont a defel nyaka felé. A lény nem volt rest, elkapta a polipfejűt, és kettétépte. Margae ekkor odavágott egy gránátot elé, a robbanás hátralökte a lényt. A férfi felugrott, majd egy kegyelemdöféssel elhallgatatta a bestiát. A másik balról ugrott felé, de holtan esett le a levegőből.
Egy ellenfelük sem volt. Berohantak a kommunikációs központba, ahol már egy quarren technikus ült.
- Uram, próbáltam hívni a közeli mon calamari bázisokat… A tengeralattjárókat, a bolygón lévő összes hajót szabotálták.
Draver elgondolkodott. Drizzaqh annak idején, amikor a Wind megkapta az A szárnyúakat, el akart rajtuk végezni bizonyos módosításokat.
- Hívja a Windet. Mondja azt, hogy szükségem van a geonosisiak közmondás ötleteire és elvetemültségére. Kapnak tengeralattjárókat…
A talortai megnézte a lefegyverzett, páncéljuktól megfosztott mandaloriakat, majd a lázadó pilótákat. Ebből jött rá, hogy Nebel el akarta árulni. Bármelyik birodalmi bázisra vihette volna őket, de pont ide kellett. Elindult a leszállópálya felé, mögötte két kiborgharcos lépdelt. A defelek bolygójának az örökké fekete egén egy karcsú, átalakított űrjacht közeledett, megállt a platform felett, majd kieresztette a leszállókarmait.
A platón egy századnyi, fekete páncélos zsoldos rohant le, akik szemmel láthatólag meghökkentek a borgdefelek láttán.
- Az új fegyverem.
A vezetőjük bólintott.
- A tanács beszélni óhajt önnel.
A talortai felsétált a hajón, belépett a pilótafülkébe, majd megnyitotta a kommunikációs vonalat. A következő pillanatban hat, fekete hologram jelent meg a levegőben.
- A kiborgharcos projekt jól halad, és a Mon Calamari is hamarosan káoszba fog fulladni.
- Az jó – mondta a főhelyen álló. Mély hangja volt, nem lehetett eldönteni sem a nemét sem a faját.
- Hallottunk a legújabb projektedről – válaszolta egy vaskos, nem emberi alak, akiről Kai úgy gondolta mindig, hogy egy hutt. – Feleslegesnek találom.
- Jól fog szolgálni – mondta Arcat.
- Ahogy te is – kérdezte egy alacsony alak.
Kai dühöt érzett, de a Sarlakk céljai elsőbbrendűek voltak, míg keresztbe nem tesznek neki. A talortainak megvolt a saját terve.
- Majd lásd meg működés közbe, és meglátod mire lesz majd képes…
A geonosisi technikus mindig is látott fantáziát a Wind kapitányában, de ez a parancs minden eddigi utasítást felülmúlt. Igen, már az A-szárnyúak beszerzése óta gondolkozott némi átalakításon, de a legmerészebb álmaiban sem jutott eszébe, hogy kétéltűekké tegye őket.
A szakmájában dolgozók többsége elvetemült, sőt, beteg ötletnek tartotta volna az ötletet, de Drizzaqh… ő látott benne fantáziát.
Egyedül természetesen nem tudta volna elvégezni azt összes módosítást, de mire valók a szerelődroidok, ha nem erre?
Maguk a tervek néhány óra alatt elkészültek, a megvalósítás azonban valamivel több időt vett igénybe, s habár tudták, hogy a lentiek számára minden perc késlekedés olyan volt, int egy lökés az élet és halál közti keskeny sávon egyensúlyozó akrobatának, egyetlen apró hiba hasonló helyzetbe hozta volna őket a már elkészült gépek használata során. Így hát dolgoztak, türelmesen, fáradhatatlanul.
Először is vízálló réteggel látták el a vadászok külső és belső borítását, és leszigeteltek minden esetleg nem hermetikusan záródó illesztéket, nehogy a pilóták véletlenül víz általi fulladásos halált szenvedjenek bevetés közben. A pajzsgenerátorokat ellátták egy pilótafülkén belüli panellel, amin váltani lehetett az űrcsatában és víz alatti küzdelemben használatos energiaadagolás között, hiszen az utóbbi során a vastag energiapajzs csak akadályozná a vadászgép mozgását. Felszerelték őket víz alatti hajtóművekkel, elvégeztek még néhány módosítást, amire feltétlenül szükség volt, mindezt pedig azzal a legnagyobb sebességgel, ami még nem jelentett kockázatot. Szerencsére a droidok számára nem létezett olyan, hogy fáradtság, úgyhogy nagyjából másfél standard nap alatt elkészültek.
Ezek után a vadászokat átadták az előzetesen kijelölt pilótáknak, akik azonnal elindultak a Mon Calamari felé, hogy felvegyék a harcot új ellenségeikkel.
Drizzaqhban hím létére olyan érzések munkálkodtak, mint az anyában, aki látja gyermekeit kirepülni a családi fészekből, nem tudván, visszatérnek-e egyáltalán.
A kommunikációs központ ajtaját valami tébolyultan elkezdte ütni, a fémlemezt hamarosan áttépte egy gépkar, majd az így támadt résen keresztül benyomakodott a borgdefel. Draver felemelte a lézerpisztolyát, aztán tűzet nyitott. A bestia égett pofával zuhant hátra, még rángatózott, de a helyére egy újabb szörnyeteg került.
A defel az irányítóba termett, kikapta a székéből a kommunikációs tisztet, majd teljes erőből a falhoz vágta. Hangos reccsenés hallatszott, ahogy a polipfejű lény a nyakát törve csúszott a földre. Draver lőtt, de a szörnyeteg kitért, majd elindult a quarren szenátor felé.
Margaer a vadállat háta mögé került, becélozta annak a gerincoszlopát, és a legnagyobb tűzerőre állította a lézerfegyvert. A szörnyeteg gerince a lövés erejétől vörösen izzó masszává olvadt. A lény egy rángatózó hús és bundatömeggé omlott össze.
Draver megnézte az egyik monitort. A környező tengerfenéken kiborgdefelek és quarren harcosok vívtak élethalál harcot.
Ekkor a víz felszínét hat A szárnyú törte át, amik tűzet nyitottak rájuk.
A férfi kifújta a levegőt, megjött a felmentő sereg.
Draver meglátta, hogy kelet felől egy hatalmas, tengeri kígyóra emlékeztető tengeralattjáró közelít. Egyből felismerte…
Egy Selligor osztályú hajó. Valószínűleg a Venator hangárjában volt, és a tengerbe zuhant, majd így folytatta a támadást.
A következő pillanatban halformájú siklók váltak le róla, és támadták meg az A szárnyúakat. Draver felsóhajtott.
- A tengeralattjárómhoz kell mennem.
- Mozgósítsák a védelmi rendszereket – mondta az egykori szenátor.
A mon calamariért folytatott csata csak most kezdődőtt…
- Meg vagy őrülve?!- Jorka olyan arckifejezést vágott, aminek alapján Ardana arra gondolt, hogy a bothainál nincs minden rendben.
- Már megint mi nem tetszik?- érdeklődött, baljóslatú hangsúlyt csempészve a kérdésbe.
- Szerinted nekem komolyan egy hulla ruháit kellene felvennem?- fintorgott Jorka.
- Ha nem tetszik, kimehetsz így is. De amint meglátnak a helyiek a lázadó öltözetedben, gondolkodás nélkül szitává lőnek. Választhatsz- vázolta fel a lehetőségeket sötéten a zabrak.
A két vitázó fél a kémszervezet főhadiszállásán próbálta meggyőzni a másikat az igazáról, az egyik szűk folyosón, egy hulla fölött, gyilkos pillantásoktól kísérve.
- Ha viszont beöltözök kémnek, akkor a birodalmiak támadnak rám- ellenkezett a bothai. - És ugyanott vagyok.
- Akkor add ide az adathengereket, és csak tipródj magadban!- förmedt rá az ex-fejvadász.
- Mit akarsz velük?
- Vajon mit? „A” variáció: megenni. „B” variáció: elásni a Tatooine egyik sivatagában, hogy soha senki ne találhasson rájuk. „C” variáció: átadni személyesen az Uralkodónak, vagy pedig „D” variáció: villámgyorsan eltűnni vele a lázadókhoz. A helyes megfejtő…
- Jól van, ne tetézd!- horkant fel Jorka. - Különben meg, egyiket sem tehetjük.
- Aztán miért is nem?
- Láttad azt a csillagrombolót, nem? A Birodalom is az adatokért jött!
- Pont ezért kellene rekordidőn belül felszívódni, amíg még van esély.
- Nem. Segítenünk kell megvédeni az épületet.
- És miért?
- Mert a kémek a szövetségeseink.
- Ó, valóban? Akkor miért nem adták át kapásból az adatokat?
- Hát… ööö…- a bothai a beszélgetés során most tétovázott először. - Annyira azért mégsem a szövetségeseink. Csak akkor adnak át információkat, ha megfizetjük. De ha most a Birodalom végez velük, akkor…
- No és? Nincs tán nekünk is elég kémünk? Dehogynem!
- Áhh, ugyan!- Jorka megvetően horkantott. - Azok messze nincsenek olyan jók, mint a bothaiak. Ez olyan, mintha egy Jedit vetnél össze egy egyszerű rohamosztagossal. Ugyanaz a különbség. Ég és föld.
- És mondd csak, a többi bothai is ugyanilyen nagyképű és nyafogós?- szűrte a fogai közt gyilkosan Ardana.
- Nem rosszabbak a zabrakoknál- vetette oda válasz gyanánt Jorka fogcsikorgatva. Az ex-fejvadász haragosan felszisszent, de a választ belé fojtotta az épület megremegése, és az ezt kísérő robbanás zaja.
- Tűnjünk innen!- javasolta a bothai elvékonyodó hangon, és Ardana, önmaga legmélyebb megdöbbenésére, egyetértett vele.
***
Ardana és Jorka minimális kóválygás után sikeresen kiért a kémfőhadiszállás azon kijáratán, amelyen belopakodtak. Odakint már javában dúlt a harc, földön és légben egyaránt. A zabrak tekintete kiutat keresett, ámde mindenütt csak ellenségeket látott. Teljesen körbezártak minket. Csak a harc lehetősége maradt.
- Na jó. Segítek megvédeni a nyomorult kis kémeid bázisát- morogta Jorkának.
- Milyen könnyen befolyásolható vagy!- jegyezte meg a bothai egy önelégült vigyor kíséretében.
- Á, nem! Azért vagyok hajlandó harcolni, mert jó napom van. - És ki tudja. Lehet, hogy néhány birodalmi sokkal kellemesebb társaság lesz, még akkor is, ha netán meg akarnak ölni. Bár, ki tudja, hogy Jorka nem akar-e.
Ardana körülnézett. Jó. Az ilyen helyzetekben célszerű elsőként a vezért kilőni. Csakhogy, tapasztalatból tudta, hogy a fejesek többnyire meghúzódnak a háttérben. Tekintete hiába kutatott az irányító után, a próbálkozását nem koronázta siker. Ez azonban nem vette el a kedvét. Ha nincs a főnök, akkor célszerű kiszedni az ellenséges mesterlövészt. Abból van, támasztotta alá ezt az állítását néhány messziről érkező lövés. Az erdős terepen persze nem lesz egyszerű, de megoldható. Csak megfelelő eszköz kell hozzá.
- Add ide!- kiáltott rá egy bothaira, aki éppen egy mesterlövész puskát cipelt magával. A zabrak nem várt választ; három határozott lépéssel a megszólítottnál termett, és ellentmondást nem tűrően megragadta a fegyvert.
- Nem!- tiltakozott a lény, ahogyan a fejvadász arra számított.
- Veled vagyok!- morogta Ardana.
- Én pedig hozzáértő vagyok!- vágott vissza a lény. Az Erőért, én ezekkel miért csak vitatkozni tudok?! A zabrak kétkedően megcsóválta a fejét. Kizárt. Ezek kémek, nem lövészek.
- Igen, egy középkategóriás kém. Én tizenöt év fejvadászati gyakorlattal rendelkezem- azzal kitépte az értetlenkedő lény kezéből a fegyvert. Behúzódott vele egy aránylag védettebb helyre, ahonnan mégis kilátott, aztán kutatni kezdett. A keze eleinte remegett, de amikor végre felfedezett egy ellenséges mesterlövészt (az egyik fa lombjában bújt meg zöldes terepruhában), mintha elfújták volna az idegességét. Elvégre sok ilyenben részt vett már. Rövid ideig célozgatott, majd hezitálás és lelkiismeret-furdalás nélkül fejbe lőtte a birodalmit.
***
Ardana nem tudta volna megmondani, hogy az épület ostroma csak percek vagy órák óta zajlik-e már. A monoton, egyhangú lövöldözés teljesen elrabolta az időérzékét.
Jó leshelyet választott magának, ahonnan igen alapos pusztítást tudott végezni. De ez sem bizonyult elegendőek. A birodalmiak, mintha a bolygó felszíne alól másztak volna elő. A zabrak hiába lőtt le egyet, azon nyomban annak a helyére állt másik kettő.
A helyzetet mindösszesen az javította, hogy az időközben befutó, bothai helyőrség az ő oldalukra állt. Bizonyára még az ex-fejvadász garázdálkodása miatt hívták ki a helyiek, de amint megpillantották az igazi ellenséget, mindenki teljesen megfeledkezett Ardanáról.
A csata mégis kilátástalannak tűnt. A zabrak sorra látta, ahogyan a bothaiak elterülnek, és aztán soha többé nem kelnek fel. Igyekezett gyorsabban, sietősebben lőni, de ezzel mindösszesen annyit ért el, hogy elkezdett kapkodni, és a közel 95%-os lövésszázaléka hetvenre csúszott vissza. Aztán, a tára is kifogyott.
Ardana mérgesen elhajította az immáron használhatatlanná vált távcsövest, és a pisztolyáért nyúlt. Az egyszerű, inkább kis távolságokra fegyvert sokkal biztosabbnak érezte a kezében, mint a mesterlövész puskát. Kilépett a takarásból, és belevetette magát a küzdelembe.
Herwewi egykedvűen figyelte, ahogy a komp elszakad az anyahajótól és megindul a bolygó légköre felé. Az apja a távolodó egység fedélzetén utazott, ez pedig azt jelentette, hogy a távollétében ő a Keldabe osztályú csatahajó parancsnoka.
Úgy számította, tárgyalásokkal együtt maximum két-három standardórán belül visszatérnek, lehetőség szerint a következő akció tervével együtt. Addig pedig nincs más dolga, mint várni.
Hátradőlt a parancsnoki ülésben, tekintetét végigjártatta a műszerfal kijelzőin. A rabszállító éppen akkor ért ki a szenzorok hatótávolságából. Tulajdonképpen nem kellett volna aggódnia Nebelért. A férfi ennél sokkal bonyolultabb küldetéseket is sikerrel véghezvitt, számára egy komp és a rajta utazó, magatehetetlen foglyok elvileg nem jelenthettek volna problémát.
Herewinek mégis kellemetlen érzés gyülekezett valahol a gyomorszája táján, s úszott fel, hogy ellepje a mellkasát, kiszorítsa a tüdejéből a levegőt, és…
Megrázta a fejét, hátha eltűnik a nyomasztó érzés, azonban az a legkisebb enyhülést sem mutatta. Tudta, érezte, hogy valami történni fog. Valami váratlan, megelőzhetetlen és kétségkívül negatív esemény. Fogalma sem volt róla, hogy mindezt miből gondolja.
A szűnni nem akaró előérzett ott lappangott a tudata peremén, és azt suttogta: nem térnek vissza…
Egyetlen eltévedt lövés egy X-szárnyú ionágyújából elvileg nem okozhat kárt egy Nebulon-B fregatt elektromos rendszerében. Kivéve, ha ezt az eltévedt ionsugarat egy hasonlóképp eltévedt, irányíthatatlanul pörgő TIE-vadász előzi meg.
A gép szinte hívogatóan úszott be Syerra elé. Jóval védtelenebb, nehézkesebb és lassabb volt, mint a lány X-szárnyúja, tökéletes célpontot nyújtott hát. Ellenőrizte, hogy az energia az ionágyúkra van-e irányítva – Drizzaqh sokszor ugratta, hogy az ő gépét kedveli legjobban, mert annak kell legkevesebbszer javítani a lézerágyúit.
Célba vette az ellenséges gépet, Ch’hala éles sípolással jelezte, hogy az ionágyú készen áll a tüzelésre. A lány megnyomta a kioldógombot, mire az ágyúkból egy-egy kéken villódzó energianyaláb szökkent a TIE felé.
Az megpróbálta kikerülni a támadást, ám egy másik X-szárnyú váratlan, oldalról érkező lövése leszakította a bal szárnyát, a birodalmi vadászgép pedig irányíthatatlanul pörögve a Wind pajzsának csapódott, pár másodperc erejére tizenöt-húsz méter átmérőjű lyukat szakítva rajta. Ez pedig épp elég volt az iontöltetnek, hogy a Megsemmisült vadász helyén keletkezett törmelékfelhőn átsuhanva egyenesen a fregatt burkolatába csapódjon.
Nem okozott nagy kárt, csupán egyetlen rendszert iktatott ki: ami a börtönblokk energiaellátásáért felelt volna.
Rasson Stubborn – legalábbis az, aki mindeddig annak hitte magát – felült a priccsén. Meglepően éles érzékei – amit az orvos az állítólagos szenzorjainak tudott be – eljuttatták hozzá az információt az energiaszint hirtelen és drasztikus csökkenéséről.
A replikáns talpra kecmergett, és kilépett a cellájából, aminek ajtaját immár nem fedte elektromos mező. A Corellian Wind börtönében nem sok rab tartózkodott, ezek többsége pedig tisztában volt vele, hogy az űrcsata forgatagában a cellájuk nagyobb védelmet nyújt, mint az esetleges mentőkabinok, amit a birodalmiak valószínűleg pillanatok alatt megsemmisítenének.
Rassonnak azonban esze ágában se volt menekülni. Nem emlékezett semmire azokból a vétkekből, amikkel a Lázadók vádolták, ráadásul, ha valóban droid lenne, mint ahogy azt a szakértők állították, bizonyára ez a büntetőjogi felelősségre vonhatóságán is változtatna.
Így hát elindult, céltalanul, a felsőbb szintek felé. Közvetlenül a börtönbokk felett kötött ki, egy sor ajtó előtt. Mintha halványan emlékezett volna rá, hogy ezek a pilóták szállásai, akik most mind kint vannak a világűrben.
Mindezek ellenére azonban továbbment. Valami azt súgta neki, hogy talál majd valakit, aki segíthet neki.
Az áramkimaradások idáig is elérhettek, mert a plafonra erősített világítótestek fénye erősen remegett. Rassont ez nem igazán zavarta, hiszen felfokozott látásával szinte bármilyen körülmények között képes volt érzékelni a környezetét.
Az egyik ajtólemez csak félig volt bezárva, rajta félig kikandikált egy droid teste. Igen különös gépezet volt: a feje egy orvosdroidé, a törzse egy protokoll-roboté, a karja pedig három ízülettel rendelkezett, ezzel próbálta kitapogatni a külső nyitógombot. Vállából még kilógott egy-két csatlakozókábel, ami arra utalt, hogy a munkapadról szökött meg.
- Segíthetek? – lépett közelebb Rasson, aztán lenyomta a gombot. A lemez félrecsúszott, a furcsa droid pedig kilépett a folyosóra.
- Igazán köszönöm, uram – hálálkodott, aztán a fotoreceptorai érzékelték a replikáns homlokán tátongó nyílt sebet, ami felfedte a szintetikus bőr alatti fémkoponyát.
- Ó – kommentálta a látottakat, majd megismételte: - ó. ADN83PT vagyok, és te?
Rasson ügyet se vetett a hirtelen magázódásból tegeződésre váltásra.
- Legutóbb Rasson Stubbornnak hívtak, de őszintén szólva… fogalmam sincs.
Draver beugrott a tengeralattjárója belsejébe, majd lezárta az ajtaját, a következő pillanatban átsuhant a vízmentesítő membránon. Kint már tombolt a csata, a borgdefelekhez hamarosan csatlakoztak a folyamatosan sugarakat lövő AT-AT vízi transzporterekből előugráló rohamosztagosok, és a quarrenekre vetették magukat, felettük átalakított A szárnyúak és a város tengeralattjárói vívták a csatát a TIE rohamcsónakokkal, amelyek a birodalmi vadászgépek vízi használatra ellátott testvérei voltak. Közben a birodalmiak hajója közeledni kezdett a város felé, ahogy a többi egység is. Bár a legtöbbjük már égett roncs volt, vagy a tengerben sodródó holttest.
Draver látta, hogy az egyik birodalmi hajó rátapadt a lázadók elől haladó gépére, az kitért balra, majd lelassított, ezzel a birodalmi mellé ért, majd a hátába került, és lőtt. Az pillanatok alatt tűzgolyóvá változott.
- Samdynis, mint a Ryloth felett, mi?
- Draver, gondoltam, hogy felismersz te vén seggfej. – Draver kilőtte az egyik rohamtengeralattjárót, majd a Selligor tengeralattjáró nyomába eredt, balra kanyarodott az egy lézersugár elől, majd kilőtt az egyik gépre tapadó TIE-t.
- Ezt a dögöt a lézersugaraink meg se pörkölik.
- Segítség kell…
Egy hatalmas test simult a birodalmi gép mellé, elsőre egy hatalmas walwadonra hasonlított, de látszott rajta, hogy ez fémből készült. Alakra olyan volt, mint a Home One, de méreteiben jóval alulmúlta azt. A gép tűzet nyitott a turbólézereiből, míg a birodalmiak hajójának a törzsén tűzgolyók kezdtek el növekedni, de a másik gép viszonozta a sugarakat.
Draver tudta, hogy csak ki vállalkozhat egy ilyen őrült manővere, de ilyen precizitással. Magában szidta Ackbar admirálist, ugyanakkor csodálattal adózott a lény bátorságának.
- Gondoltam csinálok egy kis magánakciót – hallatszott az idegen reszelős hangja. – Üzenetet küldött Da’fo, hogy a Bothawuin történt egy kis probléma. Egy nagy, duracélból készült, űrben lebegő probléma…
- Asszonyom, megkaptuk a komp vészjelzését, miszerint idegenek kísérelték meg a beindítását – jelentette a mandalori harcos.
Herewi bólintott. A szervezet minden járműve el volt látva egy biztonsági kóddal. Ha valaki e nélkül próbálkozott meg a beüzemeléssel, a szoftver üzenetet küldött az anyahajónak. Ez történt most is. Viszont ha a rabszállító üzenete megérkezett a cirkálóra az egyet jelentett azzal, hogy a lány előérzete beigazolódott.
Nebel nem az a típusú ember volt, aki csak úgy átadja a hajóját az első próbálkozónak. Tehát most halott, vagy minimum eszméletlen.
A mandalori lány nagy levegőt vett, és elűzte a fejéből a gyász minden formáját. Ilyen helyzetben, tiszta, hidegfejű gondolkozásra volt szüksége.
Mi történhetett? A Lázadók nyilván átvették az irányítást a hajó felett. Bár, ahogy elnézte őket, még a nyugtatók beadása ellen se védekeztek, utána pedig végképp nem lettek volna képesek egy olyan kaliberű embert ártalmatlanná tenni, mint az apja.
- Pontosan mikor érkezett az üzenet? – kérdezte, mire a férfi az adattáblájára pillantott.
- Nagyjából öt perce.
Akkora már le kellett szállniuk. A foglyok az érkezéskor tértek volna magukhoz, és a gyanútlan katonákat illetve vezetőjüket ártalmatlanná téve szökést kíséreltek meg?
Valószínűtlen. Nebelt nem tudták volna átverni.
De az is lehet… Herewi szája fokozatosan pengevékonyságúra szorult.
A népének vérében volt a bizalmatlanság; szükségük volt rá a túléléshez. Az apja kislány korától fogva őt is úgy nevelte, hogy semmiben és senkiben ne bízzon meg, kivéve saját magát. És mindeddig ehhez tartotta magát. Ennek köszönhette, hogy itt ült és nem egy hutt rabszolgavermében várta a hirtelen, ám annál fájdalmasabb halált.
És ennek ellenére mindeddig mégsem jutott eszébe, hogy munkaadójukat hibáztassa.
Nebel felébredt a hatalmas, kör alaprajzú terem közepén. Körülötte négy harcosa, akik vele jöttek a bolygóra, mellettük pedig a fegyvereik és a páncéljuk. A klón felpattant, majd megrázta őket. Egymás után felébredtek, majd felkapták a páncéljukat. Pont ekkor nyílt ki az ajtó, és egy rémálomba illő alak lépett be. Tagbaszakadt testét, egy ragadozó madáréra emlékeztető lábak tartották, a hátán egy taréj futott végig, ami egy háromszög alakú fejbe végződött.
- ELÁRULTATÁL MINKET! PÉNZT KAPTATOK TŐLEM A HARCI SZOLGÁLATAITOKÉRT! ERRE EZT KAPOM! MEGHALTOK MIND!
A gép szemei kéken világítottak. A bal oldali mandalori aki egy kopasz, barna bőrű fiú volt a gépre emelte a fegyverét, majd tűzet nyitott. A sugárfegyver egy kormos foltot hagyott rajta. A gép felugrott, pont a férfin landolt, majd egy ökölcsapással bezúzta a fejét.
A lény felemelte a bal alkarját, amire egy lángszórót szereltek. A lángcsóva meggyújtotta a harcost. A bestia egy vadmacskához hasonló morranást hallatott, a férfi háta mögé került, majd beleöklözött a jetpackjébe. A katona felrobbant.
Nebel felröppent a jetpackkel, és kilőtt egy rakétát. A robbanás hátradobta a szörnyet. A mandalori használta a mászókarmait, ezzel megtámasztotta magát a falon, és belevágott a szellőzőt takaró fémrácsba, aztán végigmászott rajta. Hallotta a nyomában lévő kiborg csattogását. Hamarosan kiért a börtönblokkba, ismerős alakokkal nézett szembe. A lázadókkal.
Már az elején szétválasztották őket: Connie került az egyik zárkába, a két fiú a másikba a börtön túloldalán. Olyan nyilvánosan utálták egymást, hogy fogvatartóik fejében meg se fordult a gondolat, hogy esetleg összeszövetkezhetnek a kijutás érdekében.
Egyelőre a számításaik látszólag beváltak. Azok ketten ültek a cella két egymással szemben lévő, kényelmetlen priccsén és konokul meredtek a szemközti fal dúracél szürkeségére.
Látszólag. Valójában ugyanis a falak érintkezéseit tanulmányozták, ugyanis több-kevesebb katonai múlttal tisztában voltak vele, hogy az ilyen helyek gyakorlatilag száz százalékban be vannak poloskázva. Barak első nekifutásra csak négy kamera lencséjét fedezte fel a plafon sarkaiban, Moron pedig óvatos mutogatással jelezte, hogy ő is felismert további hármat a padlóba építve.
Mindketten sejtették, hogy a falak mögött mikrofonok várják minden egyes elejtett szavukat.
Végül melankólikus beletörődéssel a fiatalabb srác elfeküdt a priccsén, és egykedvűen tanulmányozni kezdte a plafont, pontosabban annak szellőzőrácsát, ami mögött egy-két méterre egy jobb napokat látott ventilátor forgott hipnotikus lassúsággal.
Úgy negyedóra telhetett el, ha nem több, amikor a ventilátor hirtelen még jobban veszíteni kezdett a sebességéből, végül pedig megállt.
Barak felállt a fekhelyén, hogy közelebbről nézhesse meg a hirtelen üzemzavar okát, amikor egy arc tűnt fel a rácsok mögött. Sietős mozdulatokkal eltűntette az útból, és leugrott a cellába.
Mind Barak, mind ő csak akkor döbbent rá, hogy kivel áll szemben.
Az újonnan érkezett Nebel volt. És az arcikefejezése láttán az ifjabbik Stubbornnak erős gyanúja támadt, hogy valami üldözi.
- Egy kiborg… – lihegte a férfi. – Mindjárt ideér!
A következő pillanatban egy géplény zuhant le a nyílásból, amit nyilván nem látott előre. Nebel a fémtest levegővel való súrlódásának sistergő zaját hallva felnézett… épp időben, hogy szembenézzen a pármázsás lénnyel, ami másodperceken belül maga alá temette.
A kiborg feltápászkodott, hogy körülnézzen, de az áldozata már nem. A lény súlya eltörte a férfi nyakcsigolyáit.
Barak hátrált pár lépést, mígnem a vádlija nekiütődött Moron priccsének. Az idősebbik vadászpilóta lerázta magáról a gyors egymásutánban érkező két hívatlan vendég által okozott megrökönyödést, és ő is felpattant.
A két fiú rettegve pillantott egymásra. Egyetlenegy másodperc erejéig megfeledkeztek a köztük feszülő ellentétről.
A robotlény végigmérte őket, beazonosítva kilétüket, aztán egy idegtépően hosszú pillanatot követően sarkon fordult, felkapta a hullát, és egy ugrással újra eltűnt a szellőzőnyílásban, de azért a rácsot még visszahegesztette maga után. Egy percen belül a ventillátor lapátjai ismét elkezdték idegtépően lassú és végtelen körtáncukat.
Moron törte meg a csendet.
- Miért… miért nem ölt meg minket? – A hangja kissé remegett.
- Mert nem talált minket elég kövérnek és ízletesnek – morogta Barak, aztán vállat vont. – Azért, mert ez volt beléprogramozva. Nem mi voltunk a kijelölt áldozatok.
Mindketten visszaültek a priccsükre, és újra belemerültek a ventillátor tanulmányozásába.
Elaludni nem mertek; tartottak tőle, hogy ha megteszik, talán soha nem ébrednek fel.
A mon calamari tengeralattjáró kitartóan ostromolta a birodalmiak hajójának védőpajzsát, de csak minimális sérüléseket ejtett. Közben a lázadók és a quarrenek gépei visszatartották az előrenyomuló csapatszállítókat, és vízirohamosztagosokat.
Draver tudta, hogy az egész hadrend kulcsa a tengeralattjáró, a hasán mintha gyengébb lett volna a pajzs. Draver elmosolyodott.
- Te is arra gondolsz, amire én?
- Úszunk be a halál torkába - válaszolta Erdvinnek. Előretolta a gázkart, és megindult a birodalmi jármű hasa felé. Hamarosan kiszúrta a pajzsgenerátort, hát persze, hogy odarakták. A felülről jövő nyomás így nem tehetett benne kárt. A körülötte lévő turbólézer ütegek ekkor kezdtek el tüzelni rájuk, hogy megvédjék a hajó gyenge pontját.
Draver kikerülte a sugarakat, de a barátja, elindított egy protontorpedót, de az az egyik ágyút találta el, a következő pillanatban a generátor egy vörös tűzgolyóvá változott, hála annak, hogy a turbólézer egyik darabja beléfúrodott.
A mon calamari csatahajó azonnal fokozta a tűzet.
Draverre pedig rátapadt az egyik birodalmi hajó, de a következő pillanatban egy lézersugár telibe találta.
- Ennyivel jöttem a Myygetoért - mondta.
Jonson végigrohant a folyosón, a nyomában két biztonságival. Beértek a cellaszintre, de a látvány egyáltalán nem volt szép a szemének. Egy üres cella volt, amiben eddig Stubborn androidá változott testvére raboskodott.
A Wind elsőtisztje felsóhajtott, majd megszólalt.
- Riadó, ugrás a Bothawui rendszer...
- Kérem ne - hallatszott hátulról egy hang. A tiszt sarkon fordult. Rasson Stubbornal került szembe, akivel egy különös keverékdroid is volt. - Engem a Sarlakk épített, és talán tudom is, hogy hol...
- Biztonságiakat a börtönszintre - szólt a kommlikbe a férfi. - Meglátjuk - morogta.
- Hű, de utálom az ilyesmit… - fújtatott Jorka, miközben az X-szárnyúja kiemelkedett a Bothawui légköréből.
- Tisztában vagy vele, hogy minket ez a legcsekélyebb mértékben sem érdekel? – morogta Caern, aki - vadászgép híján - a zabrak nővel együtt lent maradt a bolygón. – Csináljátok ki azt a csillagrombolót, különben az életben nem jutunk ki innen.
A pilóta elfojtott egy szitkot, és meghúzta a gyorsítókart. A gépe előrelendült.
Ahogy a szenzorjaira pillantott, meg kellett állapítania, hogy nincs egyedül. Az által hátrahagyott planétáról is szálltak fel vadászgépek és nagyobb hajók – természetesen külön-külön egyik se vehette fel a versenyt a hatalmas, ék alakú gépszörnyeteggel, ami egyre közelebb ért a bothaiak szülőbolygójához -, hogy beszálljanak a küzdelembe.
Jorka a maga részéről hagyta volna az egészet a francba. Elege volt a háborúskodásból, abból, hogy folyamatosan az életét kell kockáztatnia valamiért, ami nagy eséllyel be se következik, pedig tudta, hogy még csak az elején járnak valami hosszú, homályos, bizonytalan és véres, de a végén békét és nyugalmat hozó dolognak.
A hajók szépen csatarendbe álltak, a csillagromboló dokkjaiból pedig a TIE-széria különböző típusú gépei özönlöttek elő, a közönséges vadásztól az interceptoron keresztül a három vezérsíkkal rendelkező oppresszorig minden kategóriát felvonultatva.
A bothaiak is kitettek magukért: több száz vadászgép és minimum ötven középkategóriás könnyűcirkáló sorakozott fel az oldalukon.
Az első lövést a csillagromboló eresztette el, egyenesen a lázadó alakzat kellős közepébe. A lézersugár rögtön porrá és hamuvá változtatott három vadászt, illetve megpörkölte további négy pajzsát.
A bothai hadtest sebzett állatként lendült előre, hogy bosszút álljanak elvesztett társaikért.
Véres csata bontakozott ki pillanatok leforgása alatt. Emberek és bothaiak egyaránt haltak meg, életüket adták egy nemesebb célért.
A könnyűcirkálók leginkább a csillagrombolót próbálták meg félreállítani, de ha TIE került az útjukba, azt se kímélték.
A hatalmas hajó pajzsait áttörni nehezebb volt a vártnál. Egyrészt, mert vastag volt, akár a huttok bőre, másrészt pedig mert több száz birodalmi vadászpilóta tekintette legfőbb feladatának, hogy megvédelmezze az anyahajót.
Az sem volt utolsó szempont, hogy a lázadók jóval gyorsabban fogytak, minta birodalmiak. Aki racionálisan, hideg fejjel gondolkozott, láthatta, hogy ebből a helyzetből nem kerülhettek ki győztesen.
A pilóták tudata egyetlen parancs köré összpontosult: meggyengíteni, menekülni, vagy meghalni.
A csillagromboló pajzsa lassan, de biztosan elvékonyodott. A monstrum az energiáinak nagy részét lézerágyúi feltöltésére használta, amik ugyan hatalmas tűzerőt képviseltek, de képtelenek voltak eltalálni a cikázó vadászgépeket vagy a náluk valamivel nagyobb társaikat. Mégis, ha azon pár vonással messzebb merészkedtek a hatalmas dúracél testtől, nagy eséllyel lelték halálukat az egyik turbólézer lövése által.
A hajó törzse alatt egy csapat bothai vadászpilóta készült valamire. Valamire, amivel jelentős károkat okozhatnak a birodalmiaknak. Valamire, amit a parancsnoki hídon álló kapitány csak akkor fog észrevenni, amikor már túl késő lesz.
Valamire, ami az életükbe fog kerülni.
A tíz vadászgép gyűrűbe rendeződött, torpedóvetőiket egy pontra fókuszálták. A vezető pilóta elindította a protontorpedóit. Utána egy másodpercen belül a következő, amíg mind a tíz gép meg nem vált halálos csomagjától. Ezek a vadászgépek úgy voltak tervezve, hogy fejenként négy torpedót hordozhassanak, így most negyven száguldott a pajzs felé. Az első tíz, ami gyors egymásutánban érkezett a sugárpajzsra, áttörte az energiaréteget. A másik harminc egyenesen a hajó pajzsgenerátorába és annak környékére csapódott. Nyomukban lángrózsa nyílt, egyre nagyobbra és nagyobbra, mígnem elérte a gyűrű szélét. Az egyik pilóta pánikba esett, és kihátrált a körből, próbálván elmenekülni a közelgő halál elől, de ahogy társait, őt is elérte a végzet. A detonáció és az általa felszabaduló hő elhamvasztotta a vadászgépeket, s velük együtt pilótáikat is.
A csillagromboló, mivel testét immár semmi nem védte a lázadók haragjától, megkezdte versenyfutását az idővel. Ki kellett érnie a Bothawui vonzáskörzetéből, hogy fénysebességre ugorhasson, különben az apró gépek lézersugarai lassan, de biztosan darabokra szaggatják.
Maga az ugrás így is kockázatos volt. A pajzsuk kimúlt, így csak egy minimális sugárzás- és részecskevédelmi réteg óvta a mélyűr viszontagságaitól.
Egy élethossznak tűnő idő elteltével a bolygó gravitációs béklyója végre lehullott az ék alakú monstrumról, és az egy villanás kíséretében eltűnt a hipertérben.
Valahol, a Bothawui mellett Jorka Dan’fro beleöklözött a műszerfalába.
Draver lehagyott egy TIE tengeralattjárót, míg Samdynis az átalakított A szárnyúja t-zet nyitott az AT-AT tengeralattjárókra. Közben a birodalmiak csata-tengeralattjárójának a burkolatán egyre nagyobb és nagyobb lyukak kezdtek el tátongani.
A férfi elkezdte számolni a másodperceket, amikor a fémleviatán a bal oldalára fordult, majd megindult a tengerfenék felé. Amikor az orra beleütközött, egy hatalmas hullámot kavart az aljzatban. A robbanás pedig óriási darabokat szakított ki.
Samdynis felujjongott, a többi pilóta követte.
Draver felsóhajtott, látta, ahogy a rohamosztagosok visszavonulnak, míg a quarrenek legyőzik az utolsó, megmaradt borgdefelt.
Remélte, hogy a többi embere is visszatér, ahol épp akkor voltak.
Fáradt volt, a legszívesebben aludt volna.
De még volt egy feladata.
Moron odalépett a szellőzőrácshoz, és mozgatni kezdte. Amikor még a Coruscant alsóbb szintjein élt, gyakran használt ilyen menekülő útvonalakat. Akkor tanulta meg, hogy amilyen fémet hegesztettek…
- Mit csinálsz? – kérdezte Barakk.
Fémes hang hallatszott, amikor leszedte a fémrácsot.
- Meg is van – felhúzta magát, és mászni kezdett a járatba.
- Én ugyan utána nem megyek.
- Szabad akarsz lenni? – hallatszott Connie hangja a szellőzőaknából. A nőnek nyilván már hamarabb eszébe jutott megkeresni a menekülés útját. – Akkor utána mész! Ez parancs!
Kelletlenül követte Moront és a Bíbor osztag vezetőjét, közben a járat balra fordult. Hamarosan egy kör alaprajzú terembe jutottak, aminek a padlóján két hulla volt. Az ajtó pedig nyitva. Moron előrelépett, majd meglátott egy erkélyszerűséget. Egy ismerős alak állt nekik háttal. Innen látta, hogy a lénynek egy ragadozószerű madárra emlékeztető feje van.
Felismerte…
Arcat Kai, a Kitharáról. Meglátta az egyik mandalori lézerpisztolyát, óvatosan felemelte, becélozta a bestia hátát és lőtt…
Kai összerándult, de más jelét nem mutatta a sérülésnek. A hátán keletkezett füstölgő seb a biológiai lehetetlenség határain túlmenő gyorsasággal forrt össze, helyén pedig azonnal visszanőttek a tollak. Az idegen megperdült a tengelye körül, hogy szembenézzen támadóival.
Moron elmotyogott egy káromkodást, amit valamikor még Shadreetól tanult. Shadree… Úgy váltak el, hogy haragban voltak. És talán már soha nem lesz alkalmuk tisztázni a dolgot…
Megrázta a fejét, hogy kiürítse belőle a jelenleg felesleges gondolatokat. Ha – ha – ezt túléli, lesz ideje ezen merengni.
- Á, igen, a lázadók – biccentett feléjük a talortai. – Sejtettem, hogy előbb-utóbb sikerül kiszabadulniuk. Elvégre olyan visszamaradott ez a védelmi rendszer… - Tettetett sajnálkozással az arcán átlendült a balkon korlátján, hogy egy macska ügyességével a három ember előtt érjen földet. – Sebaj, ezen változtatni fogok… amint már nem lesznek foglyok, akik akadályoznák a technikusok munkáját.
Azzal előrelendült. Karmai alig egy milliméterrel siklottak el Moron arca előtt, aki épp idejében tért ki a támadás elől.
Connie felkapta a másik hulla sugárvetőjét, Barak pedig az aréna fegyvertárában kezdett kutakodni… kevés eredménnyel. Csupán egy ütött-kopott, régimódi lándzsát és egy klónháborúk előtti, kiszuperált vibrobaltát talált, amit maximum az ellenfél leütésére lehetett használni.
Többre nem is számított: Kai nyilván nem akarta túlságosan felszerelni az áldozatokat.
Visszasietett az arénába, ahol két társa éppen a talortait próbálta össztűz alá venni – kevés sikerrel. Az vagy kitért a találatok elől, vagy pedig egyszerűen csak nem volthajlandó halálos sebet szerezni.
Barak magasra emelte a lándzsáját, hogy lesújtson vele a madárszerű lény nyakára, de az utolsó pillanatban Arcat Kai lesújtott a helyes végű botra, és félresöpörte.
A fiú elvesztette az egyensúlyát, és kis híján hátraesett. Végül a törzsének oldalra csavarásával sikerült megelőznie a földre kerülést, a vibrobárdot viszont elejtette.
A fegyvert Connie kapta föl, aki éppen félregurult Kai egyik csapása elől. Egyik kezében a sugárvetővel, a másikban az ormótlan bárddal új rohamra indult. Megpróbált csapást mérni ellenfele nyakára, de az elhajolt előle, és az ütés a vállát találta el. Egy embernek ez a csapás minimum levágta volna a karját, de a talortai testén csupán egy mélyebb vágás keletkezett,az is természetellenes gyorsasággal beforrt.
Moron megpróbált úgy helyezkedni, hogy a többiektől nagyjából egyenlő távolságra álljon, így mintegy bekerítve Kait, együttes erővel talán legyőzhették. Talán.
A következő pillanatban az idegen különös módon reagált az egyik sugárvető lövésére: jó pár másodperccel a találat bekövetkezte után a levegőbe ugrott, és megpördült a tengelye körül.
A három ellenfele nem igazán értette ezt a lépés, mindaddig, amíg vissza nem érkezett a talajra.
Egyetlenegy mozdulat, egy karom villanása, egy sikoltás. A vibrobárd és a sugárvető a földre hullott, ahogy a talortai elkapta Connie nyakát és a magasba emelte a nőt.
- Itt a vége – vigyorgott Kai, miközben Bíbor Vezér kapálózva próbálta lefejteni a torkára kulcsolódó ujjakat.
A két fiú dermedten meredt az idegenre. Tisztában voltak vele, hogy innen már nincs kiút. Ha nem történik valami csoda, a talortai elroppantja Underso csigolyáit, aztán egyenként velük is végez.
Mintegy jelként, halk suhogás, és furcsa búgás ütötte meg a fülüket…
Herewi a csapata élén kiszállt a szállítóhajóból, és rohanva indult a bázis belseje felé. Oldalán vibrokard függött, vállán egy sugárkarabély szíját vetette át. A többiek hasonlóan voltak felszerelkezve. Tisztában voltak vele, hogy a talortait nagyon nehezen lehet elintézni.
A lánynak nem volt szükségre térképre, hogy eltaláljon a lény tartózkodási helyére. Hajtotta a dühe, amit apja elvesztése miatt érzett, hajtotta a lázadók és Kai iránti gyűlölete.
Végül egy kétszárnyú, tejüveg ablakkal felszerelt ajtó elé ért. A nyílászáró, a mellette lévő falra szerelt panel tanulsága szerint nyitva volt.
Herewi rácsapott a nyitógombra, mire az acéllemezek hangtalanul félrecsúsztak, ő pedig kilépett egy erkélyre.
Alatta valami arénaszerű terem terült el, benne csak négy élőlény tartózkodott: Kai és a három lázadó. Az utóbbiak egyike a talortai halálos szorításából próbált éppen kiszabadulni.
A másik dolog, ami feltűnt neki, az a földön heverő két halott volt. Mindketten mandalori származásúnak tűntek, de az egyik különösen ismerős volt számára.
Kellett egy pillanat, mire felfogta, hogy az illető az apja, ekkor viszont minden tisztázódott benne.
Arcat Kai nyilván összeszövetkezett a lázadókkal Nebel megölésére, és miután betejesítette akaratát, a szövetségesei ellen fordult, ahogy azt a klónnal is tette.
Herewi felemelte a vibrokardot, mit már holttest megpillantáskor leakasztott az övéről.
Egyetlen, hajszálpontos mozdulattal elhajította a fegyvert. A másodpercek lelassultak, ahogy figyelte, hogy a hosszú, hegyes tárgy átszeli a levegőt…
… a következő pillanatban a talortai előrevágódott. A nyakát egy vibrokard szegezte a földhöz. Ujjai lecsúsztak Connie nyakáról, így a nő szédelegve bár, de fel tudott állni.
Barak tisztában volt vele, hogy Kai nem halt meg. Még nem. Felemelte az elejtett vibrobárdot, a magasba emelte, aztán lecsapott. A fegyver szikrákat vetett, ahogy a talortai nyakából kiálló karddal érintkezett, végül belevágott a földön fekvő lény nyakába. Áthatolt az ereken, inakon, csontokon és elválasztotta a felet a törzstől.
Arcat Kai még egy utolsót kiáltott, de ez egyszerű sziszegéssé tompult, amikor a hangszálak már nem álltak kapcsolatban a tüdővel.
Moron hunyorogva felnézett. Elvakította a terem mennyezetét porító világítótestek sokasága, így csak egy, a Kai által nemrég otthagyott balkonon álló nő sziluettjét tudta kivenni.
- Akárki is maga – mondta a fiatal férfi -, köszönettel tartozunk azért, amit tett.
- Ne köszönjétek – felelte a nő szenvtelen, szinte már megvető hangon. – Mostantól a foglyaim vagytok.
Drizzaqh lefejtette Rasson arcát, ezzel felfedve a szürke fémkoponyát, majd a homlokába dugott egy adatkábelt. Caern borzongva figyelte, Draver pedig próbálta legyőzni a rosszullétet.
A szerelőasztal előtt megjelent egy hologram. Egy fekete fénygömb, amin csillagok látszottak. Draver felismerte ezt a constellációt.
- A galaktikus periféria, a Ka’Deus rendszer.
- Itt építettek meg – válaszolta a DroidRasson nyugodt hangja.
Draver elindult a híd felé, a nyomában Jonsonnal.
- Utasítsa a navigációt, hogy ugrunk. A Ka’Deus rendszer.
A DroidRassont bevezették a hangárba. A közepén pedig az a csempészhajó amivel megszökött a defelek bolygójáról… Előtte pedig a húga, vagyis Rasson Stubborn húga. A nő intett a katonáknak.
- Menjetek.
Ahogy kisétált a két lázadó végigmérte, majd felsóhajtott. A következő pillanatban kioldotta a pisztolytáskáját, majd Rassonra fogta.
- A szememet célozd… Szétégeti az agyam és a fotoreceptorokat – válaszolta a droid. – Azonnal meghalok.
- Meghalsz – morogta Shadree. – Eszel, izzadsz.
Rasson érezte, hogy megremeg belülről. De hisz ő fél, biztos valami beléprogramozott dolog.
- Végezz velem. – Shadree leeresztette a lézerfegyvert.
- Félsz. Nem tudom mi vagy. Droid, emberi érzésekkel. – A fejével a csempészhajó felé intett. – Most menj. Takarodj! Tíz perced van, ha addig nem ugrasz fel. Felszállok az X-szárnyúmra, és elkaplak.
- Miért teszed ezt?
Shaddree dacosan intett a fejével.
- Takarodj – suttogta. Végignézte ahogy a csempészhajó felszáll, majd kisiklik a hangárból, aztán elugrik a Mon Calamari rendszerből…
Ha visszatérsz oda, ahol a szeretteidet utoljára látták, azt várod, hogy megrohanjanak az érzések. Hogy régi emlékek merüljenek fel, hogy úgy érezd, ott vannak melletted.
Ezzel szemben nem érzel mást, csak ürességet, végtelen ürességet a mellkasodban, és valami tompa fájdalmat a szíved tájékán.
Gyűlölöd ezt a helyzetet. Gyűlölöd, hogy pont neked kell vezetned a felderítő csapatot, és legszívesebben lemondanál a feladatról, de tudod, hogy nem lehet. Megkívánja a becsületed.
Mindenhol a barátaidat látod előbukkanni, legtöbbször vérbe fagyva, de minimum megcsonkítva, ahogy a padlón hevernek, de mire közelebb érsz, kiderül, hogy csak egy droidot vagy egy ládát láttál.
Shadree kénytelen volt belátni, hogy ha így folytatja, igen közel kerül az őrület határához.
Mögüle morgás hallatszott, amit Csipogó szinte rögtön fordított:
- Gazdám érdeklődne afelől, hogy ön jól érzi-e magát.
- Mert szerinted úgy néz ki? –forgatta a szemét Ilis, aki a vuki mellett haladt.
- Kuss – morogta a bakurai pilóta. – Mindketten fogjátok be!
Átvágtak a bázis néptelen, acélszürke folyosóin, végül beléptek egy hatalmas, kerekded alapú terembe, aminek padlóját elhajigált fegyverek és vérfoltok tarkították.
Shadree gépies léptekkel besétált az aréna közepébe, és lenézett az elhagyott tárgyakra. Egy vibrobárd, egy lándzsa, egy vibroszablya és két sugárvető. Ezek alapján akárki lehetett az, aki itt lelte halálát.
Aztán meglátta azt, amitől a lábai felmondták a szolgálatot, és ott, az aréna közepén, egy vértócsában térdre rogyott.
Furcsa – gondolta -, hogy egy fémhenger, ami elfér az ember markában, ekkora hatást tud gyakorolni rám.
Felemelte a kommunikátort, hogy közelebbről is megszemlélhesse.
Baraké volt, ehhez kétség sem férhetett. A lány felismerte a speciálisan az öccse hosszú ujjaira tervezett, a szokásosnál valamivel hosszabb eszközt.
Automatikusan megnyomta a névjegyzékhez tartozó gombot, mire az eszköz elkezdte sorolni a neveket. Shadree a felét áttekerte, amikor a figyelmét hirtelen megragadta valami. A szíve nagyot dobbant, ahogy elolvasta az apró képernyőn sorakozó pár szót.
SYERRA INOTAS – HÍVÁS KEZDEMÉNYEZÉSÉHEZ NYOMJA MEG A PRIMÉR GOMBOT.
A lány lenyomta.
HÍVÁS ELINDÍTVA…
Végtelen hosszúságúnak tűnt az a pár másodperc, amíg a komlink nem folytatta:
A KERESETT EGYÉN NINCS A KOMMUNIKÁTOR HATÓSUGARÁBAN. KÍVÁN TRANSZGALAKTIKUS RELÉKEN KERESZTÜL KAPCSOLATOT TEREMTENI? AMENNYIBEN IGEN, NYOMJA MEG A…
Mint a fuldokló kap a mentőöv után, úgy csapott le a gombra.
HÍVÁS FOLYAMATBAN… KÉREM, VÁRJON TÜRELEMMEL, MÍG A MÁSIK FÉL REAGÁL.
Nem tudta, pontosan mire számít. Igen, Syerra komlinkje Moronnál maradt. De ettől függetlenül ugyanúgy elhagyhatta, akár el is kobozhatták tőle. Ha egyáltalán még él…
Hirtelen a kom pittyent egyet és egy éles hang hasított az aréna feszült csendjébe.
- Ne lökdöss! Nem igaz, nem tudsz leszállni rólam?!
- Nem. – Mogorva, lényegre törő. Shadree szája résnyire nyílt meglepetésében.
- Fiúk, most azonnal fejezzétek be! – A harmadik egyértelműen Connie Underso hangja volt.
Azok hárman nyilván véletlenül fogadták a hívást, és nem tudtak róla, hogy a másik oldalon szintén három pilótatársuk dermedten hallgatja minden szavukat.
A lány megnyomta a hívás befejezéséhez szükséges gombot. Az ajkába harapott, de így is alig tudta megakadályozni, hogy előtörjenek a könnyei.
A háta mögött egy gépi hang éppen a hallottakat elemezte.
- Véleményem szerint az imént hallott párbeszéd hangjai 99,99%-ban megegyeznek Underso parancsnok, Barak és Moron úr hangmintájával.
A szoba ajtaja zárva volt. Nem ok nélkül, a tulajdonos helyében Shadee is bezárta volna. Vannak olyan pillanatok, amikor az embernek az tesz a legjobbat, ha egy kicsit elzárkózik a világ elől.
Kinyújtotta a kezét, és kopogott párat a dúracél lemezen.
- Nem vagyok itt! – hallatszott a kislányosan vékony, gyanúsan remegő hang a kabin mélyéről.
- Syerra. Nyisd ki! Most.
A még hozzá képest is határozott megnyilvánulás valószínűleg meggyőzte a bent bújkáló lányt, hogy valami életbevágóan fontos dologról van szó, főleg, mert Shadree személyesen jött el, hogy közölje vele.
Az ajtólemez félrecsúszott, mögötte pedig föltűnt Syerra kócos hajjal keretezett, sápadt, könnyáztatta arca.
- Mi van?
Shadree kérés nélkül félretolta a lányt. Tisztában volt vele, hogy amíg ilyen állapotban van, nem sok mindent tud vele kezdeni. Pár órája még ő is így nézett ki, most azonban valamiféle tettvágy töltötte be a mellkasában tátongó űrt. És ezért képes volt akár legnagyobb (és hozzá kell tenni, egyetlen) riválisának lelki segélyt nyújtani.
Becsukta maga mögött az ajtót, Syerrát pedig gyengéden eltaszigálta egy székig.
- Jobb, ha leülsz.
- Miért? – emelte rá az egyébként őzbarna, most viszont könnyektől csillogó, enyhén vöröslő szemét.
- Higgy nekem, tapasztalat.
A lány engedelmesen lerogyott az ülőalkalmatosságra.
Shadree belenyúlt kezeslábasa rengeteg zsebének egyikébe, és kihúzta belőle Barak kommunikátorát, hogy aztán a fiatalabb lány kezébe helyezze.
Syerra – ha lehet – még inkább elkerekedett szemmel bámult a markában tartott tárgyra… aztán, amikor felfogta, hogy ez mit jelenthet, váratlanul ismét kitört belőle a zokogás.
Az idősebbik lány megilletődötten toporgott síró társa mellett, nem igazán tudta, mi ilyenkor a teendő. Az akadémián nem tanították meg rá, mit kell csinálni egy síró gyerekkel.
- Basszus… - Ez volt az eső reakciója. Aztán tétován a másik vállára rakta a kezét. – Hé, fejezd be a bőgést, igazán nincs miért…
- Nincs miért… - szipogta Syerra. - Igazán megnyugtató tudsz lenni, tudod?
- Nem, úgy értem, tényleg. Életben vannak.
- Nem tudom, hogy hol voltál, amikor az együttérzést osztották, de… - ekkor esett le neki, hogy Shadree mit is akart közölni vele. – Mi van? Hogy érted azt, hogy életben vannak?
A lány részletesen elmagyarázta neki a történteket, aminek a vége az lett, hogy Syerra visítva ugrott a nyakába.
- Hé, ezt fejezd be… - próbálta Shadree lefeszegetni a nyakára fonódó karokat. -… még nem biztos, hogy hosszú életűek lesznek.
A fiatalabbikat még ez se tudta lelombozni. Szinte körbetáncolta azt, akihez pár napja még hozzá se volt hajlandó szólni.
- Na jó, most már tényleg fejezd be! – állította meg a lány. – Még be kell vinnem a jelentésemet Draveréknek.
- Jöhetek? – nézett rá esengve Syerra.
Shadree vállat vont, aztán kivonultak a kabinból.
Két alak tartott a Corellian Wind hídja felé, egy magasabb, akinek a haja a sötétszőke és a világosbarna közt lavírozott és egy alacsonyabb, akinek göndör, világosszőke sörénye a vállát verdeste. Jobb kezében egy komlinket szorongatott, mintha csak az élete múlott volna rajta.
Vége az első évadnak
A mesterségesen növesztett agyszöveteken hirtelen energia száguldott el, működésbe hozva az idegsejteket. A kiborg kezei ökölbe szorultak, mikor a csőben lévő tápoldat leereszkedett, a vaskos fémtest hasi része összezárult. Az érzékszervei működésbe léptek. A cső ketté nyílt, amikor a félig gép, félig szerves harcos előrelépett. Körülforgatta ragadozó madárra emlékeztető fejét a terembe, majd rákapcsolódott a bázis biztonsági rendszerére, ahogy gondolta. Egy osztagnyi birodalmi rohamosztagos jött kivizsgálni az esetet.
Kettő pedig épp a saját terme felé tart. Az ajtó félresiklott, amikor a két fehér páncélos katona belépett.
- A császárra, mi a fene ez? – kérdezte az egyik.
A mellette álló katona a vállához emelte a lézerkarabélyát, és lőtt. Fedai szenzorai regisztrálták a mellkasi lemezébe esett kárt, a processzorai pedig szinte fénysebességgel felkínálták az elsődleges alternatívát.
Védekezz.
Fedai pedig nem ellenkezett.
Írta
Sanchia
Liliána
Kenneth Withaker
Sanchia
Liliána
Kenneth Withaker
