Moron Andrus egy Isten háta mögötti
kantinban üldögélt és búskomoran kortyolgatta az italát. A nem sokkal előtte
táncoló twi’lek volt az egyetlen jó dolog a mai napban – pedig ez a nap még el
sem kezdődött igazán. Akaratlanul is vissza-visszagondolt arra, hogyan került
ide.
Egy nap felkelt és arra eszmélt,
hogy üzenetet kapott az édesanyjától. A nő azt írta neki, hogy jöjjön el ide, ő
már ott lesz és onnantól kezdve örökké együtt lehetnek. Andrus anyjáról két
dolgot kell tudni: sosem szerette igazán a gyermekét és már évekkel ezelőtt
eltávozott az élők sorából. Andrus ott volt aznap, a sötét fővárosi éjszakában.
A szeme láttára lőtték agyon az édesanyját. Nem sokkal ezután vették fel az
akadémiára, ami kész csoda volt, a körülményeket tekintve. Sokak számára csak
nagyon nehezen gyógyulnak az ilyen érzelmi sebek. Andrus is ilyen ember.
Amikor megkapta az üzenetet,
felkapta a sugárvetőjét és olyan gyorsan idejött, amilyen gyorsan csak
megtehette. Nem szólt a barátainak, a bajtársainak, vagy a még megmaradt
rokonainak; csak ő van és a sugárvetője. Ma alighanem idejön az a valaki, aki
képes volt eljátszani vele ezt a kegyetlen trükköt. Ha ez megtörtént, Andrus
itt helyben ki fogja oltani az életét. Ezt már az anyja emlékéért is köteles megtenni.
Néhány pohárka után lépteket halott
a háta mögül. Úgy tett, mintha már matt részeg lenne, vagy teljesen süket.
A fickó melléült, Moron eleinte
csak a kezét és a poharát látta.
- Nem kell tettetni – szólalt meg
az ismeretlen alak. – A magadfajta bári patkány még akkor is józan, ha már az
asztal alatt pihen!
- Ezek szerint maga az –
állapította meg az egyértelműt Moron.
- Hm… én én vagyok, ez meglepő –
dünnyögte a férfi.
Andrus megpróbált a lehető
legészrevétlenebbül a fegyveréért nyúlni. Már el is érte a markolatát, amikor a
vállára csapott az alak.
- Nem vagyok bolond, fiam. Két
emberem áll az első kijáratnál, szintén kettő a másodiknál és van egy morcos
vuki, aki egyfolytában figyel engem. Ha előhúzod azt a sugárvetőt, az lesz az
életed utolsó cselekedete, érthető?
- Sejtettem, hogy nem lesz ilyen
egyszerű – engedte el a fegyverét Moron.
Ha már ilyen végtelenül reménytelen
helyzetbe került, felmérte az idegen arcát. Ember volt, úgy az ötvenes éveiben
járhatott. Az ősz haján nem látszott kopaszodás nyoma, az arcán sebhelyek
ékeskedtek, a szakállán meg ott csüngött valami kajamaradék. Úgy tűnt, a
könyörtelenebb fajtához tartozik.
- Miért csaltak ide? – törte meg a
pillanatnyi csendet Moron.
- A Birodalom holtan akarja látni
önt, semmi személyes. Maga holnap ilyenkor már nem lesz életben, de addig még
maradt egy kis időnk.
- Mihez? – húzta az időt, amíg ki
nem eszel valami okos menekülési tervet.
A szeme sarkából próbálta
beazonosítani a fickó embereit.
- Beszélgessünk. Sok nyers adatot
olvastam magáról, de a jelleméhez még nem volt szerencsém – eközben egy pincér
elé rakott valami alkoholos italt.
Nem kért érte semmit, de ezt sem
mondta, hogy ez a ház ajándéka.
- Az én nevem Mal Berrick. A
szüleimnek megvolt a maga névválasztási hóbortja, addig találgattak, hogy a
lehető legrosszabbat adták. De én mégse mondanám magamat valami elégedetlennek.
Ott végeztem ahol, és azt csinálom, amit, de tudja mit: én szeretem ezt az
életet! Persze mások életét elvenni már egy másik dolog, ám ez van. Senki és semmi
sem tökéletes. Mi van önnel? Milyen az ön élete?
- Leginkább az őrült szóval
jellemezném – gondolt bele Andrus. – Megvannak a maga örömei, és sok dolgot
szeretek benne. Az egyik ilyen az, hogy mindegy, milyen reménytelen helyzetbe
kerülök, mindig megúszom valahogy.
- Ismerős. De csak ne célozgasson –
vágta rá az öreg. – Én hiszek abban, hogy bármennyire is értelmetlennek tűnik
valami, mindig megvan a maga rendetetése. Vegyük például ezt a helyet. Tudja,
mi a neve?
- Mactosh kantin – vágta rá a férfi.
Közben már kezdte unni, hogy képtelen kiszúrni Berrick embereit. Minden esetre,
még nem adta fel a harcot.
- Nem ezt a retyvatelepet… hanem a
bolygót – ingatta a fejét Mal.
- Okla-Mokla – válaszolt Moron.
- Igen, így hívják, és ez a név
tökéletesen példázza a helyzetünket – dörmögte Berrick. – Amikor kétezer évvel
ezelőtt a Köztársaság megtalálta ezt a világot, még a Minos nevet viselte. A
helyiek nyelvén annyit tett, hogy Otthon. Na már most, az itteniek csatlakozni
akartak a Köztársasághoz. Amint ez sikerült, a felelős államok vezetői úgy
gondolták, át kellene venni a Basicet, mert úgy könnyebb dolguk lenne a be- és
kivándorlóknak. A döntés elfogadása után jött egy kulturális mozgalom, aminek
annyi volt a lényege, hogy a Köztársaság miatt a Minos ne dobja el a
kultúráját. A politikai vezetők természetesen tiltakoztak, mert nekik a kultúra
nem jelentett valami sok hasznot. Ám a mozgalom tagjai nem adták fel, idővel
egyre többen és többen csatlakoztak hozzájuk, na, ekkor jött egy ballépés.
Moron csak ült és hallgatta, amit a
férfi mond, pedig már sikerült kiötölnie valamit.
- A politikusok úgy döntöttek, a nyelvátvételi
dolgok miatt az lenne legjobb, ha a Minos nevét lefordítanák. Az Otthon név
meglehetősen egoista lenne egy, a galaxis szélén lévő világnak, ezért máris
muszáj volt átnevezniük. A kulturális mozgalom miatt, azt tartották a
legjobbnak, ha a bolygó új neve az Okla lesz. Ez nekik egy amolyan bölcsesség
és jólét isten volt. Természetesen a mozgalom tagjai nem értettek egyet a
döntésükkel, szerintük a Takra nevet kellett volna adni a bolygónak. Takra az ő
védelmező istenük. No, erre már a nép is lépett. Szerintük nekik kéne
eldönteniük, hogy mi legyen a hazájuk neve. Két javaslattal álltak elő, a
Moklával, meg a Poklával. Az előbbi a tudás, az utóbbi pedig a háború istene.
Ezután az történt, ami az ilyen esetekben természetes. Mindenki ment
mindenkihez, ez társult azzal, amaz összeveszett amazzal. A végéből pedig a
nagy Minos névháború lett. Ez a sok barom huszonkét éven át gyilkolta egymást,
csak azért, mert nem tudták eldönteni a bolygójuk nevét. A végén a Köztársaság
avatkozott be, azt mondták nekik, hogy kizárják őket a rendszerből, ha tovább
hadakoznak. Így hát a felek békét kötöttek.
Moron már csak az alkalmat várta.
- A békeszerződés feltételei
szerint a Minos új neve Okla-Mokla-Tokla-Pokla lett. Magától érthető módon, az
eljövendő években rendkívül lecsökkent a távolról érkezett látogatók száma. A
fejesek kilogikázták, hogy ennek köze lehet az új névhez. Úgy döntöttek, a
Tokla-Poklát leveszik a végéről és így csak az Okla-Mokla maradt. Hát… így sem
téved ide túl sok ember. Csak a sok marha. De maga okos embernek tűnik, Mr.
Moron. Nincs itt semmi keresnivalója...
- Nincsenek emberei – törte meg a
hosszas szövegelést Andrus. – Már ötször átfésültem a terepet, senki sem marad
ugyanazon a helyen. Márpedig az őrök állni szoktak, nemde? Csak maga van, meg
én – azzal cselekvésre szánta el magát.
Andrus előrántotta a fegyverét,
Berrick reflexből kiverte a kezéből. Moron nem sajnálta túl sokáig a dolgot,
lerángatta az öreget a székről, aztán a földön folytatták a bunyót. A pilóta
már egész eredményesen püfölte Berrick egyre torzabbá, véresebbé váló arcát,
amikor egyszer valaki megragadta őt – a hátánál fogva.
- Tévedett – röhögött fel a földön
fekvő Berrick.
Andrus egy pillanatra farkasszemet
nézett a dühödt vukival, aztán a bundahegy elengedte. A férfi csodálkozott a
történésen, minden esetre, harcra készen a vuki felé fordult. Az értelmes
állatszerűség felmordult, aztán izomból tökön rúgta a hősünket. A lázadó azt
hitte, a golyói mindjárt dinnye nagyságúra dagadnak, miközben szépen lassan
felkúsznak az agyáig.
Amikor már úgy tűnt, hogy nem lehet
rosszabb, Berrick feltápászkodott a földről, magához ragadott egy fémszéket, és
egy jókorát sózott vele a férfi fejére.
Andrus azonnal elvesztette az
eszméletét.
***
Hol
vagyok? – suhant
át Moron gondolatain, amint magához tért.
Érdekes módon, nem volt megkötözve,
sőt még az ágya is egészen kényelmes volt. Az ablakon kinézve szó szerint
csillagokat látott, azaz most egy űrhajó fedélzetén van. Nem látott őrt a
közelében, ezért úgy döntött, kimegy a kabinból és körülnéz.
Mivel a fegyverét, a tartalék
fegyverét és a tartalék-tartalék fegyverét már rég elvették tőle, tudta, hogy
hamar vége lesz a játszmának, ha felfedezik.
- Áh, szóval, már megához tért –
dünnyögte Berrick, amint Andrus kitette a lábát a kabinból. Az öreg két méterre
sem volt tőle. Mögötte az a vuki is ott volt.
- Mit akarnak velem? – kérdezte
többé-kevésbé (de inkább kevésbé) tehetetlenül.
Berrick megfordult és megindult a
pilótafülke irányába. – Jöjjön – intett Andrusnak.
A pilóta úgy döntött, most inkább
nem csinál bajt, majd később, amikor esélye lesz. Vett egy mély levegőt, aztán
a fogva tartója után eredt.
- A vuki miatt ne aggódjon, ő csak
akkor támad, ha ön is.
- Ha már itt tartunk: illik tökön
rúgni valakit?
- Sheela lány, neki lehet – célzott
a vukira az öreg.
- Lány?! – dülledtek ki Andrus
szemei.
Sheela felmordult, aztán majdnem
adott egy taslit a fogolynak.
- Legközelebb nem lesz képes
türtőztetni magát – figyelmeztette őt Berrick. Sheela helyeslő mormogásokkal
támasztotta alá az elhangzottakat.
Utána már senki sem szólt semmit
senkihez.
A két férfi és a fiatal – két méter
magas – vuki elérte a pilótafülkét. Ott egy igen különös kinézetű feeorin
kormányzott. Azért volt olyan különös ez az egyén, mert a testmagassága a
szokásos kétszázhúsz centi helyett megrekedt úgy száznegyven környékén. Andrus
még az életében nem látott ilyet, de inkább nem kötött bele fölöslegesen senkibe.
Inkább csak gyorsan felmérte őt és összerakta a fejében, miként fogja
semlegesíteni, ha belekezd a nagy szabadulási kísérletébe.
- Megérkeztünk – jelentette mély
hangon a feeorin. A szokásos rázkódása és egyéb macerák után a hajó kilépett a
Hiperűrből.
- Köszönöm, Tras – mondta Berrick,
aztán Moron felé fordult. – Nézze! – mutatott az ablak felé. Ha már itt
tartott, akkor ő is szemügyre vette a kilátást.
A Sorcerer állomás dicsőségesen
állt a nagy semmi kellős közepén. Errefelé egy szem csillagködöt, bolygót,
aszteroidát sem lehet találni. Az égadta világon semmi oka sincsen annak, hogy
bárki is idetelepítsem egy akkora létesítményt, mint ez.
Andrus egy ideig meredten figyelte
a bázist, aztán az álla is leesett, mikor közelebb értek. Hirtelen egy Nabulon-B2c
húzott el a fejük felett. Az oldalára a Lázadás már megszokott szimbólumát
festették, valamint a „c” betűcske
rendeltetései is példásan látszottak rajta. Berrick hamarosan magyarázni kezdte
a dolgokat.
- Látja azokat a nehéz turbólézer
ágyúkat? – mutatott a cirkáló törzsére. – Ezeket még egy romosabb
csillagrombolóról emeltük le. A Mass of the Oppressed hadművelet után a Lázadás
nem mondott le az olyan hajóról, amelyek fel tudják venni a harcot egy
csillagrombolóval. Nekik később megoldotta a dolgot a Mon Calamari
szállítóhajók felfegyverzett változatai, de azokból mi nem kaptunk. Maradt az
improvizálás. Abban mindig is jók voltunk.
- Kik maguk? – kérdezte kerek
szemekkel Andrus.
- A múltkor azt mondtam magának,
hogy a Birodalom holtan akarja látni önt. Ez ránk is tökéletesen igaz. Mi
vagyunk az Exodus sejt, a Lázadás mocskos kis titka, amit úgy le akarnak
söpörni az asztalról, hogy már mindenki elfelejtette a nevünket. Az a hajó ott
a Calysto, a megjelölése Nabulon-B2c, sosem készült több ebből az osztályból.
Mint azt korábban is láthatta, a hajó fegyverzete nehéz turbólézer ágyúkkal
lett megtoldva. Emellett felfejlesztettük a meghajtását, megerősítettük a
burkolatát, további fegyvereket raktunk rá és még beleszereltünk még néhány
pajzsgenerátort is. Emiatt kellett neki egy második reaktor is. A Calysto nem
csak fel tudja venni a harcot egy csillagrombolóval, de meg is tett már.
Jelenleg 2-0 az állás.
- Hatásosnak tűnik… de ha maguk
velünk vannak, akkor mi volt ez a cirkusz?
- Pont ezt akartam magyarázni önnek
a bolygó nevével. Semmi értelme sincs, de mégis szükség volt rá, pont ahogy
ránk. Háború van, fiam, márpedig egy háborúban nem lehet folyton a jófiút
játszani. A győzelemhez az embernek be kell piszkolnia a kezét, na, ez az, amit
a Lázadás képtelen megtenni. Ezért van szükségünk ránk. Az Exodus sejt nem megy
vissza a pilótáiért, ha bajba kerül valahol. Mi nem fogunk elveszteni egy
csatát azért, mert egy cirkálót nagyon nem akarunk elveszteni. És mi végképp
nem fogjuk elveszteni az embereink felét, csak azért, mert egy társunk korábban
fogságba esett. Ő baja, kellett neki pattognia. Minden esetre, mi nem tartjuk
magunkat rossz fiúknak, sőt, nem is vagyunk azok. Mi is a jóért küzdünk, mi is
a galaxis szabadságáért halunk meg, akárcsak a Lázadás többi része. Csak az
eszközeink mások. Mi hajlandóak vagyunk meghozni a nehéz döntéseket.
- A Lázadás ezért tűri meg a
létezésüket – állapította meg Moron. – És mi van velem? Nekem mi a szerepem
ebben az egészben?
- Önnek választást kínálunk.
Felkísérjük az állomásra, adunk pár nap gondolkodási időt, aztán eldöntheti,
hogy visszamegy a Windre, vagy jön a Calystora. Azért kapja meg ezt a
lehetőséget, mert kellenek a pilóták. Maga pedig a jobbak közé tartozik.
- Akkor miért mondta, hogy holnap
ilyenkorra halott leszek?
- Csak kevesen utasítják vissza az
ajánlatot, én már érzem, hogy maga nem fogja. A dolgok zökkenőmentessége
érdekében, hét és fél óra múlva a Wind hős kapitánya értesül róla, hogy maga
már nem él. Mindenkit halottnak nyilvánítanak, aki ebbe a sejtbe tartozik. Ha
mégis visszautasítaná az ajánlatot, akkor csodák-csodájára tévesnek bizonyul a
halálhíre, visszamegy hozzájuk és soha egy szót sem mesél senkinek sem arról,
amit itt látott.
- Értem – bólintott rá a férfi.
***
Három nap telt el azóta, hogy
feltették neki az ajánlatot. Andrust egyelőre a sejt állomásán tartják, de már
így is kerítettek neki egy gépet – ki ne essen gyakorlatból. Egyelőre még nem
hozta meg a döntését, bár már kezd körvonalazódni benne, hogy mit is fog
választani. Jó a kaja, van melegvíz és az új társai is rokonszenvesnek tűnnek.
Tökéletesen el tudna lenni ebben a környezetben.
Ám ők mégsem az igazi társai. Ők
nem az igazi barátai…
Mint mindig, Andrus a reggeli
procedúrák után most is a főhangárba indult, hogy tegyen néhány kört az állomás
körül. Útja során mindenki köszönt neki, a legtöbben a nevét is meg tudták
jegyezni. Ellenben neki elég rossz a névmemóriája. Csak úgy tudta megjegyezni a
fontosabb alakok nevét, hogy felírta őket egy listára és minden este megpróbált
fényképeket párosítani hozzájuk.
Ahogy a névmemóriáját átkozta,
megékezett a hangárba. Az elmúlt napokban használt X-szárnyú a jókora helyiség
közepén állt, már előkészítették a felszállásra – hogy könnyebben meg tudja hozni a döntését,
állandó felszállási engedélyt kapott, így most azonnal felszállhat a gépével.
Útközben megakadt valami a szeme
sarkában.
Egy szakadtas, barna köpenyt viselő
alak feküdt a sarokban. A csuklyája miatt nem lehetett valami sokat látni az
arcából, Andrus negyven-ötven év közé tette. Általában nem szokták őt érdekelni
az ilyen csövesnek látszó szerzetek, de egy ilyen alaknak azért mégsem egy
hangárban kellene pihennie. Érdekes módon, úgy tűnt, rajta kívül senkit sem
érdekel az egész. Andrus úgy döntött, beszél a fejével.
Odasétált hozzá, mire felhorkant az
öreg.
- Te vagy az az új arc, nem? –
nézett fel a csuklyája alól.
- Moron Andrus – mondta a férfi. –
Ön? – adta meg neki a kellő tiszteletet. Ő magázza, ha tegezik őt, ha nem.
- Az már végképp nem számít, hogy
ki vagyok én.
- Rendben – forgatta a szemét
Moron. –
Akkor azt mondja meg,
hogy mit keres itt? Ha nem tudná, ez egy katonai létesítmény. Itt nem lehetnek
koldusok.
- Te csak ne üsd bele az orrodat
abba, amit nem értesz. A többiek békén hagynak, neked is azt kéne tenned. Ezt
nem kell feltétlenül fenyegetésnek venned.
- Azért tudni szeretném, hogy
került ide egy koldus – erősködött a férfi.
- Ez egy végtelenül egyszerű
történet. Szívtam valamit, amit nem kellett volna, az meg olyasmi láttatott
velem, amit nem lett volna szabad. A megszállottja lettem a képnek, addig
hajkurásztam, amíg ide nem juttatott engem… – a
szavait a Moron által már sajnos jól ismert riadóztatás szakította félbe.
Hirtelen mindenki mindenhova
szaladgálni kezdett.
- Na, kezdődik – dünnyögte az öreg.
Lejjebb húzta a csuklyáját és úgy tett, mintha már el is aludt volna.
Moron értetlenül állt egy ideig,
aztán kinézett a hangár nyílásán – amit egy kék erőtér tartott légmentesen. Egy
hatalmas, fekete csillaghajót látott maga előtt, a robosztus bestia látványa
megigézte egy pillanatra. Ekkor csak állt és meredten figyelte a hét és fél
kilométer hosszú titán vöröses lövegtüzét, valamint a megállás nélkül záporozó
rakétáit. Már csak a bestiát kísérő TIE vadászokból is látni lehetett, hogy
birodalmi konstrukcióról van szó. Valami újról.
Hirtelen eszébe jutott, hogy fel
kéne szállni a géppel, hogy harcolhasson, vagy szükség esetén elhúzhassa a
csíkot. Amint ezt elhatározta magában, az egyik vörös lézernyaláb telibe kapta
a főhangár oldalát.
A becsapódást éktelen rázkódás,
tüzek és szerte-szét repülő fémdarabok kísérték. Moron gépét kettészelte egy
másik gép szárnya, azt már nem lehetett megmondani, hogy annak miként sikerült
ezt elkövetnie. Andrus azonnal egy másik vadász után nézett – amint meggyőződött róla, hogy a
hangár energiamezeje még él. Nem is tudta, hogy mit remélt… nem talált más
működőképes gépet. Mivel a rajokat már korábban kiküldték egy hadgyakorlatra, azok
a gépek már mind odakint voltak.
Nem maradt más választása, mint
állni és figyelni.
Általában, ha a birodalmiak
rajtaütnek a lázadókon, akkor ők inkább menekülni, mint harcolni akarnak. Azonban
most senki sem menekült, még egy kósza transzporthajó sem iszkolt el a
harctérről… mintha egy Interdictor osztályú romboló is a közelben lenne. A
fegyvertelen járművek az állomás oltalmába húzódtak, a harcképesek pedig
felvettek valamiféle alakzatot és kimentek a fekete óriás ellen.
A Calysto egy másik, rendhagyó,
B2-essel és legalább hat C90-esssel az oldalán indult meg a vész ellen. A TIE
vadászgépek azonnal a kis flottácska sorai közé csaptak, velük három raj X-szárnyú
próbálta felvenni a harcot – elég sok sikerrel.
Ennek köszönhetően, eleinte
ígéretesnek tűntek a dolgok. A B2-esek ostrom alá vették az újfajta
csillagrombolót, a vadászgépek és a C90-esek pedig felmorzsolták a birodalmi vadászgépeket.
A végére még az állomás lövegei is kimutatták a foguk fehérjét. A birodalmi
romboló törzse bele is remegett az elszenvedett találatokba. Ez egészen addig
így folytatódott, amíg a fekete óriás célra nem emelte a többi lövegét.
A vörösesen ragyogó lézernyalábok
roppant erővel sújtottak le a flottára. Az egyik C90-es azonnal megsemmisült, a
másik burkolatából két helyen is tüzek törtek elő. A lázadók nem adták fel,
tovább folytatták a harcot, mire célba ért az első rakétasor. Olya rengeteg
jött belőlük, hogy még a vadászgépek sem menekülhettek előlük. A heves
robbanások, valamint a pilóták fertelmes halálsikolyainak végeztével egy rakás
izzó roncsdarab maradt a lázadó flotta helyén – még a TIE vadászgépek sem
menekültek a saját gazdájuk tüze alól. Egyedül a Calysto maradt egyben.
Andrus még az életben nem látott
olyan rossz állapotban lévő B2-est, mint az a hajó. Ennek ellenére, a Calysto
még mindig hősiesen viszonozta a tüzet. Mivel a nehéz turbólézer ágyúkat nem
lehetett átszínezni, azok még mindig zöldes lézernyalábokat lőttek. Velük
szemben az új romboló vöröses nyalábjai özönlöttek a célpontja felé.
Amikor az újabb sortűz elérte a
lázadó hajót, a Calysto törzse úgy széthasadt, mint egy hurkapálca. Lángok
martalékává vált Nebulon-B2c osztály egyetlen képviselője.
A hajó pusztulása után már nem sok
maradt, ami a hatalmas romboló és a célpontja között állhat – sőt igazából
semmi sem. A döbbenetes erővel rendelkező titán immár nyugodtam szétcincálhatta
a Sorcerer állomást.
Azonban egyelőre elmaradt a
tragikus végkifejlet. Egyszer azért jól megsorozták a létesítményt, de nem
pusztították el. Ehelyett átszállóegységeket indítottak, amint meggyőződtek
róla, hogy bázis már nem jelent
fenyegetést rájuk. A hangárban lévők magától értetődő módon, nem lelkesedtek az
ezrével ideözönlő birodalmiak ötletétől. Szerencsére akadt, aki lelket önthet
beléjük.
Mal Berrick egy rajra való
katonával együtt masírozott be a helyiségbe.
- Katonák! – szólalt fel erélyesen.
– A birodalmiak el akarják foglalni az állomást. Az a valami zavarja a
térmeghajtást, ezért nem tudunk elmenekülni. Sajnos problémák akadtak az
önmegsemmisítéssel is, tehát nem tudunk a könnyebb úton távozni, de mi az
Exodus sejt katonái vagyunk, mi amúgy is a nehezebb utat szeretjük. Az utolsó
leheletünkig fogjuk tartani az állomást, ahogy arra felesküdtünk!
A katonák gyorsan éljeneztek egyet,
aztán kerestek maguknak valami fedezéket. Moron gyorsan ránézett a koldusra –
aki még mindig csak ott feküdt –, aztán a jó öreg Berrick mellé ment. Még
mindig tartózkodó volt vele szemben, és a lába között is ott volt a rúgás
fájdalma, de inkább ők, mint a birodalmiak.
Sheela érdeke módon, barátian
morgott rá.
- Úgy tűnik együtt fogunk meghalni,
Moron – szólalt meg Berrick. – Nem igazán volt alkalmam elmondani, de boccs a
múltkoriért. Mindenki hasonlóképpen szokott idekerülni, mint ön, mert úgy
könnyebb halottnak nyilvánítani őket. Remélem, azt megérti, hogy ebben semmi
személyes nincsen. Ezt vegye bocsánatkérésnek.
Andrus egy picit gondolkodni
kezdett rajta, hogy elfogadja-e.
A vuki lány már megint morogni
kezdett, megkönnyítve a döntését.
- Elfogadom – mondta egy kissé
nehézkesen Moron.
- Remek. Akkor… viszlát a
túloldalon – mondta Berrick, miközben dokkoltak az első átszállóegységek. Mivel
a birodalmiak nem szeretik két kézzel szórni a katonáikat – csak már megszokták –, először egy kiadós adag füst várta
a hőseinket. Amikor már az orráig sem látott az ember, akkor lenyíltak a rámpák
és megkezdődött a nagy elfoglaló akció. Berrick és a katonák többsége azonnal
lőni kezdett.
Moron okos volt, ő nem fedte fel
ilyen könnyen helyzetét. Tisztában volt vele, hogy elég lesz akkor meghalnia,
ha már jó eséllyel a sírba vihet egy rohamosztagost – ezért lebukott és várt.
Hátha megtisztul a káosz.
Azonban nemhogy jobb, hanem egyre
rosszabb és rosszabb lett minden. Egyszer egy lázadó, másszor egy birodalmi
katona jajveszékelését lehetett hallani a lövések közt. A sűrű füst alig
ritkult valamit, a karnyújtásnyira lévő dolgokon kívül csak a lövedékeket lehetett
látni. Egyszer csak elérkezett a pillanat, amikor Moron úgy döntött, elérkezett
a cselekvés ideje.
Kihajolt a fedezék mögül, aztán
lőni kezdett. Hallotta, hogy eltalált valamit, s biztosra vette, hogy az a
valami egy birodalmi rohamosztagos volt. A pillanatnyi örömét két lövés
szakította félbe, az egyiket Berrick, a másikat pedig egy rohamosztagos lőtte.
Az öreg eltévesztette a célpontját, míg a birodalmi mellkason találta őt. A
férfi felkiáltott, ám nem érdekelte a fájdalom. Addig lőtt, amíg kétszer, majd
háromszor is eltalálták. Ekkor haragosan a földre rogyott, majd kihunyt benne
az élet halovány szikrája. Különös, de Andrus sajnálta őt.
Még Sheela után is rokonszenvet
érzett. A lány könnyes szemekkel rohant oda Berrickhez, abban a pillanatban fejbe
lőtték. Amint az élettelen test az öreg mellett végezte a padlón, újabb lázadó
harcosok estek el.
Moron folytatta a küzdelmet, aztán
egy jól megtermett birodalmi került elé. A férfi a földre lökte a puskájával,
aztán már lőni készült – de Andrus gyorsabb volt. Lőtt, ámde a fegyverét
kirúgták a kezéből – egy másik rohamosztagos volt. A másik birodalmi kifújta
magát, aztán rugdosni kezdte a pilótát.
- Ezt neked, te mocsok! – rivallt
rá haragosan.
Az a társa, aki az előbb
megmentette az életét, úgy döntött, nem rontja el a jó barátja szórakozását.
Már úgysem lehetett lövéseket hallani, már biztosították a terepet, tehát
nyugodtam szórakozhatnak egy kicsit.
A két rohamosztagos ütni-verte
kezdte a szerencsétlent.
Úgy két perc ütleg után Andrus már
azt hitte, halálra fogják verni – és így is lett volna, ha nem történik valami
rendkívüli. Egy lilás penge gyúlt a füstben, aztán egy suhintás hallatszott,
amit egy rohamosztagos jajveszékelése követett. A penge precízen a katona
mellkasába állt, ezzel véget vetve az életének.
Hirtelen a helyiségben lévő össze
birodalmi rohamosztagos a fénykardos ürgét kezdte lőni – még az a kettő is,
akik eddig Moront ütögették és rugdosták. A vöröses lézernyalábokat hamar
visszaverte a lila penge, amikor már túl sok jött, akkor hirtelen abbamaradt a
fénye. Ekkor mély csend köszöntött a hátborzongató füstben, majd ismét
felvillant a kard éle – de most csak egy újabb rohamosztagos haláláig égett.
A kard forgatója szinte akármeddig
játszhatta volna ezt a taktikát. Ennek ellenére, úgy egy tucat rohamosztagos
levágása után változtatott a harcmodorán. A lila penge immár folyamatosan
ragyogott a füstben, vad kiáltások és haragos szikrák léptek a feszült csend
helyébe. Mivel Moront annyira megverték, hogy nem tudott felkelni, őt elkerülték
a vad kisülések. A férfi esküdni mert volna rá, hogy egy sárgásan égő szempárt
látott a füstben… mielőtt még fejbe rúgta volna valaki.
Akkor egy szempillantás alatt
elvesztette az eszméletét.
***
Amikor az ember már másodszor ébred
fel egy kiadós eszméletvesztésből, átkozni kezdi azt, aki a megpróbáltatásaiért
felel. Andrus megpróbálta félretenni a dolgot és inkább arra koncentrált, hogy
hová került.
- Magadnál vagy. Keményebb fából
faragtak, mint gondoltam – dünnyögte a férfi, s Moron nem hitt a szemének.
Ugyanaz a koldus volt, akit a hangárban látott.
- Ki maga? – tette fel a lehető
legértelmesebb kérdést. – Ki maga valójában?
- Ez bonyolult, barátocskám. Nevezz
Sigilnek!
- Sigil… hallottam már ezt a nevet
– nyögte ki egy kicsit zavarosan.
- Kába vagy még. Mondjuk, felrepedt
szemöldökkel és ajkakkal én sem beszélnék valami értelmesebben. A sérüléseid
túlnyomó részét elfelejtettem rendbe hozni, csak az életveszélyesebbeket
kezeltem.
- Miért mentettél meg? –
érdeklődött Moron.
- Mondtam már. Kimentem a
verandára, szívtam egy kicsit a dantooinei friss levegőből, aztán bevillant egy
látomás. Láttam az állomás pusztulását, a sok lázadó értelmetlen halálát és azt
a rombolót. Az a hajó keltette fel az érdeklődésemet.
- Berrick azt mondta, hogy zavarta
a térmeghajtást. Egy hajó sem… nem lehet ilyen erős. Azok a generátorok
leszívják az energiát.
- Pont ezért került a figyelmem
központjába. Úgy tűnik, a Birodalom megoldotta a nagy problémáját: egy hajó,
ami a gravitációs generátorok ellenére is el tud söpörni egy lázadó flottát. Az
információim szerint csak nemrég fejezték be, ez lehetett a végső tesztje.
Jelesre vizsgázott.
- Honnan tud erről? Kasumi…
- Óh, ne mondd már, hogy az a
kétbalkezes fejvadász is bene van… – rázta a fejét az öreg. – Ez a nap egyre
jobb és jobb lesz.
- Honnan ismeri őt?
- Régebben a társam volt, aztán
elkergettem magamtól. Nem mondom, hogy nem az én hibám, ami vele történt, de
azt sem, hogy nem az övé. Mindketten bűnösök vagyunk azért, amiért lelketlen
hárpia lett belőle. Erre akkor jöttem rá, amikor én lettem az új célpontja.
Lekergettem egy denoni felhőkarcolóról, többet nem láttam, ám már így is
meghalt miatta a fél legénységem… Ugye hét lakat alatt tartjátok?
- Amikor a legutóbb idejött, azt
mondta, segíteni akar azzal a rombolóval. Draver nem szívlelte túlzottan, hogy
a múltkor telerakta bombával a Windet, ezért egy cella mélységes mélyére
került. A húgával már emberségesebbek voltunk, normális szállást kapott, de
házi őrizetben marad. Folyton azt mondják… hibát követünk el, amiért nem
hallgatunk rájuk a hajó miatt. Nekik lett volna igazuk?
- Igen… nekik. A húga még él?
- Azt mondta, ő is csak pár napja
tud róla.
- Heh… Akkor lehet, ez ébresztett
benne egy kis emberséget. Nehéz megmondani, hogy melyikük a rosszabb, ő, vagy
Selene... az a twi’lek legalább egyenesen megmondja, amit akar. Vele nem
találkoztatok véletlenül?
- Még az életben nem hallottam
róla.
- Jó, ezek szerint még mindig ott
van. Ha ujjat húzol velem, akkor vagy meghalsz, vagy egy olyan helyre kerülsz,
ahol azt kívánod: bárcsak kioltottam volna az életedet. Selene is ebbe a
kategóriába tartozik. Nincs már túl sok öröme az életben, de egy hozzá hasonló
már nem is érdemel mást… Ám „sajnos”
ezt az jelenti, hogy a világ két legmegátalkodottabb férge közül csak a
rosszabbik áll rendelkezésünkre. Más körülmények közt nem mondanám ezt, de:
engedjétek ki Kasumit és fogadjátok el a segítségét. Ki tudja, hátha nem
robbant fel a végén mindenkit.
- Mi van önnel? Maga… mi maga
egyáltalán?
- Áh, láttál fénykardozni, mi? –
kacagott fel Sigil. – Sok háborút megjártam már, tán még a nagy Bel Iblisnél is
több halált láttam… de sajnos én már öreg vagyok az ilyesmihez. Nem vagyok már
az a könyörtelen akcióhős, aki egész seregeket állít meg. Többé már gyilkolok egy
magasabb cél érdekében. Attól tartok, csak ennyit segíthettem – mondta vegyes
érzelmekkel az öreg.
- De ön egy jedi… láttam.
Skywalker…
- Nem vagyok jedi – ingatta a fejét
a férfi. – Luke társaságát pedig a létező legkisebb mértékben sem kívánom.
Mindkettőnknek jobb lesz, ha sosem keresztezik egymást az útjaink.
- Ha ön nem Jedi… akkor sith?
Hallottam már róluk.
- Sith? Ugyan, ne röhögtess. Ha
sith lennék, te már rég nem élnél.
- Akkor mi maga? – kérdezte kerek
szemekkel az összevert Moron.
- Nehéz megmondani. Van igazság a
mondandódban, a Klónháború idején még igaz Jedik közt harcoltam. Később
eltávolodtam a Jó mesteremtől, a Sötét mesterem felnyitotta a szememet. Egy
ideig a Sötét oldal követte lettem, egészen addig, amíg el nem szabadultam
tőle. A lelkem egyik fel a Jó a másik pedig a Sötét oldalhoz húzott, két énem
alakult ki: az egyik a jó a másik a rossz utat követte. Egy ideig váltogatták
egymást, úgy másfél-kétévente, egészen addig, amíg meg nem öltem a Jó mesterem.
Különös módon, a haldokló mentorom utolsó szavai egy kissé észhez térítettek,
annyira azért nem, hogy ne vegyek magamnak egy szép twi’lek szolgát… de ezért
egy férfi sem hibáztathat egy másikat. S azért sem, ami lett vele.
- Akkor… most a két oldal között
van?
- Ha a két oldal közt lennék, Szürke
Jedinek hívnának. A mesterem meggyilkolása óta igaz, hogy egy kicsikét hasonló
vagyok… de én nem szeretnék így gondolni magamra. Van, amikor úgy érzem, sokkal
több vagyok, mint egy Szürke jedi, de van, mikor csak egy fénykardos
elmebetegnek tekintem magam. Ezt már a te asztalod eldönteni, mert még én magam
sem tudom, mi vagyok valójában.
- Megmentette az életemet. Azt
hiszen, ez… ez jó pontnak számít.
- Meglehet – dünnyögte az öreg. –
Ha tudnád, hánnyal több életet vettem el, mint amennyit megmentettem. Akárhogy
is, a te bőrödet okkal mentettem meg.
- Igazán elmondhatná, hogy mi az…
- Mint mondtam, aggaszt az a
romboló. Új tervezés, ha egy bizonyos időn belül szétlövik, akkor a birodalmiak
hajlamosak elszedni a projekt támogatását. Nem túl valószínű, hogy újra
megpróbálnák. De ehhez először el kell pusztítanotok.
- Pusztítanotok? Nem inkább:
pusztítanunk?
- Látom, nem figyeltél. Én nem
szándékozom részt venni ebben a harcban, ezért hoztalak ki téged. Te elmondod,
hogy láttad azt a hajót, tehát Kasumi igazat mond. A helyetekben minden lépését
szemmel tartanám, de ha azt az illúziót keltitek, hogy szabad, akkor majd segít
nektek. Egy csepp emberség sincs benne, de higgyétek el: ha elég sokat ígértek
neki, akkor az a romboló seperc alatt darabokban lesz.
- Egyvalamit nem értek… hogy
mentünk el, ha az a hajó zavarta a térmeghajtást?
- Okos kérdés. Mondjuk úgy, hogy miután
én tönkretettem a Sorcerer létesítmény önmegsemmisítését és hősiesen
mészárolgattam a rohamosztagosokat, addig valaki más gondoskodott az új romboló
generátorairól. Csak pár másodpercig tudta deaktiválni őket, addig mi pont el
tudtunk szökni.
- Ki volt az? – érdeklődött
rendületlenül Andrus.
- Az egyetlen jó dolog, amit
hozzásegítettem ehhez a világhoz. Én mondtam neki, hogy ne segítsem, erre ő
bekommandózta magát a hajóra és még nálam is több birodalmival végzett. Vajon
kitől tanulta… Akárhogy is, azt meg kell értened, hogy nem szeretném, ha ő is a
háború részese lenne.
- Miért? Ő már segítene?
- Óh, abban biztos vagyok – bólogatott
Sigil. – Fiatal még, de valami irdatlanul tapasztaltnak érzi magát. Én már elég
öreg vagyok ahhoz, hogy ellent tudjak mondani egy dicsőséges háborúnak, de a
tanítványom… a rézangyalát, már megint elszóltam magam! Mindegy: nem fog
segíteni, mert sosem fogtok találkozni.
- Ha ő egy jedi… akkor…
- Jedi? – vonta össze a szemöldökét
az öreg. – Nyugi, ő éppoly messze jár már a Jedi fogalmától, mint én annak
idején. Gyűlöli a Birodalmat, ezért segítene. Kasumi és Selene pedig a
legádázabb ellenségei… eddig még csak megkegyelmezett nekik valahogy, de
tényleg nem lenne túl jó ötlet, ha bármelyikükkel is összehozná a sors.
- Értem. Fontos neked – nyugtázta
Andrus. – De néha el kell…
- Néha helyettük kell döntést
hoznod a saját érdekükben. Ha egy önbizalommal teli fiatal háborúzni megy,
akkor jó eséllyel megöleti magát, még egy fair háborúban is, nemhogy ebben a
harcban. Sem rá, sem rám nem számíthattok többé, ez így lesz a legjobb
mindenkinek. Nem is fogsz már hallani felőlünk.
- Akkor… – próbált mondani valami
Andrus, ám az öreg félbeszakította.
- Visszaviszlek a barátaidhoz,
pusztulj csak el a nagy szabadságharcodban. Amikor kérdezik, egy szót se mondj
nekik az állomásról, kivéve, ha fekete ruhában vannak és nagyon vastag a
szemöldökük. Ők már be vannak avatva az Exodus sejt titkába. De rólam egyikőjük
sem tud és ez jobb, ha így is marad.
- A hangárba is beengedtek –
vetette fel a férfi.
- Nem engedtek. Ha valaki eleget
tud az Erőről, akkor mindenféle legyintgetések híján is manipulálni tudja mások
elméjét. Mindegyikükkel elhitettem, hogy nem vagyok ott, aki nagyon érdeklődött
volna utánam. Bár nekem általában nem ez a stílusom. Te azért láttál, mert
kezdettől fogva kiszemeltelek. Láttam a halálodat abban a látomásban, és pont
tökéletesnek ítéltelek a feladatra. Mondhatni, a halálod mentette meg az
életedet.
- Ez… ez egész megtisztelő – mondta a férfi.
- Gondolom, az már magától
értetődőt, hogy rólam soha senkinek egy szót sem szólhatsz. Ez alól Kasumi sem
kivétel. Nem tenne jót neked, ha mégis szárnyra kapna a hír, miszerint én még
az élők sorában vagyok.
- Azt hiszem, ennyivel még tartozom
– felelte Andrus. – De maga hogy akar a Windre vinni úgy, hogy senki sem szerez
tudomást magáról? Oda nem lehet csak úgy berepülni, kidobni a csomagot, aztán
elmenni – közben észrevette, hogy Sigil egy sodrófát szorongat a kezében. – Oó…
- Bocsi – mondta, aztán rásózott
egyet Moron képére.
***
Mivel hősünk a keményebb fickók
közé tartozik, ezért Sigil csak másodszorra tudta leütni a sodrófával. Moront
hét órával az eset után találták meg, a Wind előtt lebegett eszméletlenül egy
űrruhában. Azonnal a gyengélkedőre vitték. Bár nem szenvedett életveszélyes
sérülést, az orvosdroidok a baktatartály mellett döntöttek.
Miután Andrus három napon keresztül
pelenkában lebegett a bajtársai előtt, adtak neki annyi méltóságot, hogy egy
szál alsógatyában kifektették egy ágyra. Ott már viszonylag emberséges
körülmények közt térhetett magához.
Már
megint – gondolta
magában Moron. Harmadszorra már kezdte unni a dolgot, de azért kíváncsi volt
rá, hogy ezúttal hová került.
- Hát ébren vagy! – szólalt meg
Shadree aggódóan. A nő szemei drágakövekként ragyogtak, az arcán látszott,
milyen sokat jelent neki Andrus.
- Egyelőre – nyögte ki a férfi. –
Mi történt?
- Vészjelzést fogtunk, odamentünk
és majdnem elütöttünk. Ezek szerint semmit sem tudsz arról, hogy kerültél EXO
ruhában a semmi közepére?
- Nem igazán… csak egyvalami
rémlik. Az a hajó… az a nagy fekete rettenet, amiről Kasumi is beszélt –
hazudott a szerelme képébe Moron.
- Biztos? Mert ha igazat mondott,
akkor kiengedjük.
- Biztos – próbált bólogatni a
férfi, de a nyaka még mindig nem az igazi.
- Jaj, szegénykém. Mindjárt szólok
a többieknek is, hogy már ébren vagy.
- Ne… – emelte meg a kezét. –
Egyedül akarok lenni.
- Rendben – bólintott rá Shadree. –
Tudod, ha nem lennél ilyen végtelenül pocsék állapotban, akkor most a kabinomba
is beengednélek egy „különleges” éjszakára
– cukkolta egy kicsit.
- Jól vagyok! – horkant fel a
sérült. – Én… én egészen jól érze… magam…
- Csillapodj kalandorom, majd talán
legközelebb – mosolyodott el a nő, aztán
kecses léptekkel hagyta el a helyiséget.
Moron nem tudta hogy vigasztalni
magát, csak a „Lehetett volna rosszabb
is” mondat jutott újra és újra az eszébe. De ezt nehéz elfogadni, elvégre
őt ma tökön rúgta egy dühös vuki, fejbe vágták egy fémszékkel; padlóra lökték,
majd összeverték a birodalmi rohamosztagosok, csak azért, hogy utána fejbe
rúgták egy vérbeli rohamosztagos-bakanccsal, azután meg addig ütötték egy
sodrófával, amíg harmadszorra is el nem vesztette az eszméletét. Végül is, akár
még ki is herélhették volna… ha ilyen daliás mértékben remekel a szerencséje.
- De ez akkor sem fair…
Írta
Darth Raven
Na, már megint az Okla-Mokla! Meg persze Sigil is feltűnt a színen, a maga szokásos stílusában rendezve el e a dolgokat. Nagyon jó volt ez a fejezet. A cím egy kicsit megtévesztő volt, de azért majdnem igaz lett a végén. A lány vuki karakter tetszett, kár, hogy ilyen rövid életű volt. Szegény Moronnak jól kijutott, és a végén még a "különleges" éjszakáról is lemaradt. Kíváncsi vagyok, mi lesz a sztori vége.
VálaszTörlésKöszönön a véleményt! örülök, hogy tetszett!
TörlésAz Okla-Mokla egy rendkívül fontos hely az SW univerzumban, segít kiszelektálni a hülyéket a galaxisból
Hát igen... kinek ne tetszene egy két méter magas csajszi, akinek még a szájából is szőrcsomók lógnak? xD
Andrust eddig sem szerette az életbiztosító, hát még ezután... :D