A majdnem is csak nem

- Te izzadsz –állapította meg Kewid, és egy törölközőt nyújtott a nő felé.

Ilis fintorogva vette át a fehér rongyot, aztán megdörgölte vele a fejét, amitől a haja körülbelül úgy nézett ki, mintha közelebbi ismeretséget kötött volna az elektromos hálózat egyik tápcsatlakozójával.

- Mert az emberek egy edzőteremben többnyire fázni szoktak, ugye? – Jobb mutatóujját az alsó ajkához támasztva erős töprengést mímelt. – De tudod, mit? Belőled kitelik. Úgy nézel ki, mint egy madárijesztő, azzal a különbséggel, hogy szerintem öt percnél még azok is tovább bírnak futni.

A kuati tehetetlenül vonogatta a vállát.

- Most már hírszerző vagyok. Az ilyesmihez nincs szükség izomzatra.

- Már ha a végtelenségig egy monitor előtt akarsz görnyedni és információkat szortírozni. Ha viszont terepre küldenek… - Felkapott egyet a fal mell állított asztalon lévő vizespalackok közül és lecsavarta a kupakját. (Shadree egyszer egy ilyennel vágott tarkón– jutott eszébe. Ő csak megjegyzést tett annak a birodalminak az elhalálozási körülményeire, erre bumm! Stubborn meglehetősen furcsán fejezi ki a törődést, ezt az elmúlt négy hónapban ezt egy kilométeres körzetben mindenki megtanulta. Megtanulták, igen. De vajon fel is fogták?), és körözni kezdett Kewid körül. – A hajad miatt gyakorlatilag alkalmatlan vagy bármilyen szaglászmunkára. Világít, mint Vader a rohamosztagosok közt.

- De hát te is vörös vagy! – méltatlankodott a férfi, miközben szemével próbálta követni a társát.

- Azért van egy árnyalatnyi különbség – csóválta a fejét Acre. – Először is, én továbbra is pilóta maradok. Másodszor, az én hajam, ellentétben a tieddel, nem olyan, mint egy róka szebbik fele, miután megfürdött egy adag cseppfolyós tibannában, aztán véletlenül összetalálkozott egy sugárvető közvetlen találatával. Mindemellett, ha kiraknának a Tatuinon, percek alatt pirosra sülnél. De nézd a jó oldalát! Legalább a bőröd menne a hajadhoz. Sőt, kis szerencsével talán még az a zabrak is örökbe fogadna a másik osztagból. – Pár húzással kiürítette a palackot, visszarakta a többi közé, és megindult az öltözők felé. – Szedd össze magad, telbun! Fent találkozunk.

Lorkleshar leesett állal nézett utána, ahogy a nő eltűnt az ajtó helyére sikló acéllemeze mögött. Kezdte megérteni, mire gondolt az osztagvezető, amikor kitartást kívánt az elkövetkező időszakra.

A társalgó a nap e szakaszában általában teljesen üres volt, most viszont tíz pilóta ülte körbe a középre állított kávézóasztalt.

- Biztos, hogy ez helyes? – aggodalmaskodott Syerra. – Mármint úgy értem, nem feltétlenül kellene kibeszélnünk a háta mögött.

- A kibeszélés és a gyanús személy megfigyelése két külön dolog – mondta Connie. – Jogunk van feltételezni, hogy Kewid nem betegség miatt nem emlékszik az elmúlt hat évre.

Shadree lecsapta a teáscsészéjét az asztalra; az ivóedény szerencsére üres volt, különben a lendület miatt az egész asztalt elborította volna a sötétzöld folyadék.

- Szerintem csak szimplán töketlen. Nézzetek rá, teljesen úgy viselkedik, mint a zöldfülű, amikor idekerült.

- Ne nevezz zöldfülűnek! – tiltakozott Andrus, és a biztonság kedvéért még pár centivel távolabb húzódott a mellette helyet foglaló bakurai társától, nehogy egy véletlenül – vagy szándékosan – lendülő könyök bordán találja. – Már kétturnusnyi újonc is érkezett a hajóra.

- Miért, tagadod, hogy zöld a füled? – tudakolta a lány, és halványam elmosolyodott.

Andrus értetlenül kapott az említett testtájához, amikor pedig visszahúzta a kezét, ujjai zöldek voltak.

- Tanoshikka, én kicsinállak – morogta. – Tudtam, hogy nem véletlenül jöttél be a kabinunkba!

A vuki nem tudott válaszolni, mert a többiekhez hasonlóan rázkódott az elfojtott nevetéstől. A kedélyeket végül a parancsnokuknak kellett lenyugtatni.

- Térjünk a tárgyra! Nem hiszem, hogy a fiú önmagában veszélyes lenne, de azért nem árt szemmel tartani. Ilis pedig pillanatokon belül itt lehet…

Mintha csak erre a kijelentésre várt volna, az ajtó kinyílt, és legmagasabb női pilótájuk sietett be rajta. Bárminemű üdvözlés nélkül lehuppant az egyik kanapé szabad karfájára, és pillantását végighordozta a társain.

- Levittem a srácot az edzőterembe. Hát, mit ne mondjak, ez se volt rohamosztagos vagy testőr. Az erőnléte egyenlő egy haldokló ewokéval. - Összevonta a szemöldökét. – Te, Andrus, tudsz róla, hogy zöld a füled?

Connie megköszörülte a torkát.

- Esetleg viselkedhetnénk úgy, mintha felnőtt emberek lennénk? Akinek nem inge, ne vegye magára – tette még hozzá, mielőtt Syerra megszólalhatott volna. – Szóval az a helyzet, hogy a hírszerzőnek állt tartalékos pilótánkat a parancsnokság terepre akarja küldeni.

Ilis a tenyerébe temette az arcát, és halkan felnyögött.

- Ezek meg akarják ölni? Három perc alatt lebukik.

- Épp ezért kap maga mellé egy kísérőt; téged. Mivel a szülőbolygódra mentek, azt hiszem, ez megfelelő választás volt.

A lány nem kifejezetten úgy nézett ki, mint aki ugrál örömében, a vezetőjüket azonban ez a legkevésbé sem érdekelte.

- Ha te nem érzed rá magad alkalmasnak, akár Moront is küldhetjük.

Ez esetben Shadree rázta a fejét tiltakozása jeléül.

- Na nem, a zöldfülű ugyan nem megy oda. Gyakorlatilag képtelen életben maradni egy olyan helyen, ahol nincsenek ötszáz emeletes épületek.

- Lehetőleg ne beszélj úgy rólam, mintha itt se lennék! – méltatlankodott az említett.

- Elég legyen! – vágott közbe Connie, mielőtt a vita elfajulhatott volna. – Ilis megy és kész.

Dywis Antilles elégedetten mosolygott, ahogy megállította a felvételt. A Bíbor osztag erős csapatnak tűnt, úgy együtt, mint egyenként, ezáltal pedig megfelelt a céljainak. Bár néhány pilóta annyira öntudatos volt, hogy az szinte már veszélyt jelentett a tervére, a férfi úgy hitte, a szokásos módszerrel ezt a problémát képes lesz orvosolni.

A kém jelentései, még ha az nem is tudott róla, folyamatosan érkeztek a hídra, és rögtön elraktározódtak egy memóriaegységre, amihez kizárólag az Ubiqtorate tiszt férhetett hozzá.

Így hát most is, mint az elmúlt pár hétben annyiszor, hátradőlt a székében és átgondolta az információkat, aztán döntött. Lenyomta a kommunikációs panel egyik gombját.

-  A kettes beszivárgó egység induljon az Abregado-rae-re. A parancsokat nemsokára megkapják.

Egy mozdulattal elhallgattatta a komot, és újra elmosolyodott. Most elkapja őket.

Öt perccel később a Bantha kisiklott a Wind dokkolókapuján és fénysebességre gyorsított. A másodpilóta helyét elfoglaló Kewid Lorkleshar a társához fordult.

- Na, elmagyaráznád, hogy mi folyik itt? Nekem csak annyit mondtak, hogy küldetést kaptam, az Abregadóra kell mennem, és hogy útközben mindent megtudok.

- Akkor kérlek, légy türelemmel, amíg beállítom, hogy a komputer riasszon, ha odasértünk. – Igazság szerint ezt a műveletet már indulás előtt elvégezte, de bosszantotta a férfi türelmetlensége. Szándékosan sokat babrált a műszerfalon, amikor viszont már kezdett elhúzódni a dolog, visszafordult Kewidhez. – Kaptunk egy fülest az ottani kapcsolatunktól, és szeretnénk egy kicsit helyben is tájékozódni.

- Aha… és ehhez kellek én. De az út legalább két napig tart, mit csinálunk addig?

A lány kutatott egy kicsit a zsebeiben, aztán előhúzta a keresett tárgyat: egy hordozható holovetítőt, a pilótaülés karfájára helyezte, aztán bekapcsolta. A kis korong fölött egy csoportkép jelent meg.

- Mivel lassan már két hete vagy nálunk, megtanulhatnád végre a többiek nevét, mert elárulom, hogy Syerra nem igazán preferálja a „kis szőke lány” megszólítást, ahogy Barak se kedveli, ha a „srác, aki mindig beveri a fejét”-nek nevezik. – A képre bökött. – Tehát, a feladat a következő: nevezd meg a pilótákat, aztán mondd meg, milyen viszonyt ápolnak egymással.

Kewid összevonta a szemöldökét, pár másodpercig tanulmányozta a holót, aztán rábökött a közepére, és sikerrel megnevezte Syerrát és a mellette álló Barakot – miután Ilis épp az imént mondta a nevüket. Ezek után a vörös hajú pilótanő képmása felé intett.

- Gratulálok, telbun! Úgy tűnik, megtanultad a nevemet. Gyerünk, mutasd meg, mit tudsz!

A fiatal férfi ismét a csoportképre irányozta a figyelmét.

- Az ijesztő lány a sötét hajú srác másik oldalán. Valami Shada. És mintha nem kedvelné a kis sz… Syerrát. – Connie-ra mutatott. - Ő itt a vezér, a neve… - egy pillanatra elgondolkozott - … Bonnie… vagy nem, nem, Connie-nak hívják. Ez a bimm… - értetlenül megrázta a fejét. – Ez meg ki? Az osztagba tartozik egyáltalán?

- Igen, ő Dorf. Nem keresi a feltűnést, csoda, hogy egyáltalán észrevetted. Folytasd!

- Ez itt Drachan… Drachozev… mindegy, valami hosszú neve van.

És ez így ment tovább. Bár Kewid memóriája – már amennyi megmaradt belőle – szinte tökéletes volt, a nevekkel nagyon nehezen boldogult. Miután Ilisnek sikerült megjegyeztetnie az osztag felét, belátta, hogy ennél többre nem megy, és elrakta a holovetítőt.

Tíz-tizenkét óra elteltével úgy döntöttek, hogy alszanak egyet, mert ha megérkeznek, teljes éberséget kell majd tanúsítaniuk. Ilis tehát negyvenöt foknyit hátradöntötte az ülését, a lábát pedig módszeresen felrakta a műszerfalra. Amikor észrevette, hogy a társa döbbenten mered rá, az utastér felé intett.

- Van hátul egy hálókamra normális priccsel, ha vízszintbe akarod helyezni magad.

- Jó nekem itt is – vont vállat Kewid. – Csak le kéne hajtani a háttámlámat… áú! – szisszent fel, amikor egy gomb megnyomása után az említett támla orrbavágta. Pár gombnyomással helyrehozta a hibát, aztán az orrát dörzsölgetve összekuporodott. Öt perc csend után, mikor a társa azt hitte, már alszik, megszólalt.

- Ilis…

- Mi van? – morogta a lány.

- Nem ismerjük mi egymást valahonnan?

Ilis kinyitotta a szemét, és pislogás nélkül meredt rá.

- Persze, hogy ismerjük egymást. Ugyanazon a hajón szolgálunk.

- Úgy értem, korábbról. Nem vagy te véletlenül Kuati?

- Ha arra gondolsz, hogy esetleg testvérek vagyunk, ki kell, hogy jelentsem, nem ilyen öcsikéről álmodoztam. – A másik irányba hajtotta a fejét. – Egyébként az Abregado-rae-n születtem.

- Biztos szép hely – jegyezte meg a férfi.

- Ízlés kérdése.

- És soha nem gondoltál rá, hogy visszatérsz oda? Én mindig arról álmodtam, hogy visszamegyek a Kuatra, és megkeresem az úrnőmet.

A lány elnyomott egy ásítást.

- Nem akarlak lelombozni, de ha az a nő kidobott, nem valószínű, hogy ok nélkül tette. Most pedig szép álmokat! – azzal a beszélgetést lezártnak minősítve ismét lehunyta a szemét.

A Főváros nagyobb utcáin nappali világosság uralkodott, a csatornák pedig csillogtak a lámpások fényében. Mindenki a közelgő ünnepség felé vette az irányt, tehát az utcák tele voltak színes ruhák minden típusába öltözött lényekkel. Ezek az alkalmak hétről hétre megismétlődtek. Eleinte csak pár ember húzott maskarát és ragadott lámpást, hogy körbejárja az utcákat, végül viszont már tömegeket vonzott a felvonulás. Voltak, akik gyalogosan, voltak, akik csónakokkal vágtak neki, a birodalmiak pedig nem tehettek semmit: az alkalmak soha nem fajultak el, és ha egy-egy résztvevőt ki is kérdeztek, mindig ugyanazt a választ kapták az ünnepség mibenlétére: „Lámpást gyújtunk Birodalmunk békéjéért.” Ebbe pedig hivatalosan nem köthettek bele, úgyhogy meg kellett elégedniük azzal, hogy időnként őrizetbe vettek egy-két személyt csendháborításért.

Ám amíg a főutcák fényárban úsztak, a kisebb sikátorokban sötétség honolt. Ezekben csak a koldusok, részeg kocsmatöltelékek és eltévedt turistákra vadászó tolvajok bujkáltak, na meg azok, akik észrevétlenül akarták megközelíteni a felvonulást.

Skygger Barlow és négyfős csapata az utóbbi csoportba volt sorolható, azzal a csekély eltéréssel, hogy ők nem eljutni akartak a karneválra, hanem megakadályozni, hogy egyesek eljussanak oda.

- Kettes beszivárgó egység, jelentést! – szólt bele a csuklókomjába.

- Itt Skip és Mills. A kikötőben minden csendes, még nem hagyták el a hajót.

- Etkins és Etkins, és itt sincs semmi mozgás.

A parancsnok elégedetten bólogatott.

- Rendben, ha elindulnak, körbezárjuk őket. Ne feledjétek, élve kellenek, úgyhogy kábító fokozatot használjatok!

Megszakította az adást és a falhoz lapult, amikor a sarok mögül kilépett valaki; de csak egy részeg rodiai volt, aki egyik kezében egy üveg - bizonyára hamisított, feketepiacról beszerzett vagy lopott - Whyren’s Reserve-et szorongatva botladozott. A whiskey minden egyes lépésnél kilöttyent a koszos járdára, de a gazdáját ez nem igazán zavarhatta, mert éppen azzal volt elfoglalva, hogy akadozó nyelvvel magyarázzon valamit a saját nyelvén az üres levegőnek.

Barlow keze ökölbe szorult. Mocskos idegenek. Legszívesebben bevitette volna valamelyik itteni rendészeti parancsnokságra, de nem tehette, hiszen feladata volt. Nem mozdulhatott innen, amíg meg nem jelentek a célpontjai.

A komor csendet hirtelen Mills hangja törte meg.

- Uram, leeresztik a rámpát. Skip a másik oldalon vár.

- Kövessétek őket! – utasította a parancsnok.

Pár perc múlva Mills fiatal társa jelentett:

- Kettéváltak. Most mit csináljunk, uram?

Barlow egy pillanatig gondolkodott, aztán döntött.

- Maradjatok a nő nyomában. A másikat majd később begyűjtjük.

- Vettem, uram.

Elindult a két Etkins felé; a testvérpár valahol közte és a kikötő közt állt két sikátor kereszteződésénél. Az ő dolguk volt megakadályozni, hogy a célpontok letérjenek a kijelölt útvonalról.

Pár perc múlva mag is pillantotta a két kopasz fejet, amint megcsillannak a holdfényben. A férfi némán átkozta magát, amiért nem erőltette jobban azt a símaszkot. Ám még náluk is feltűnőbb volt annak a vörös sörénynek falhoz lapulva közeledő gazdája, ami gyakorlatilag világított a sötétben. Módszere tökéletes lett volna, ha a haja és rikító szalagokból álló köpenye nem hívja fel rá a figyelmet.

Még egy kicsit, csak pár lépést, szuggerálta Barlow. Három… kettő…egy.

Mills elkapta, és hátracsavarta a nő karját. A parancsnok elmosolyodott, de ettől inkább tűnt ragadozónak, mint embernek. Most megvagy.

- Miért kaptuk meg a leszállási engedélyt? – tudakolta Kewid, miközben a társa leállította a Bantha rendszereit.

- Semleges jelzésünk van, és elvileg a rakterünkben háromszáz láda aleubogyó csücsül – felelte Ilis, és lekapta a férfi karját, amikor az fel akart állni az üléséből. – Várj egy percet.

Kewid visszaereszkedett a helyére, és figyelmesen a másik felé fordult.

- Tudnod kell, hogy ez egy űrkikötőre alapozott város. Hemzseg a szélhámosoktól, tolvajoktól és bűnözőktől, úgyhogy nagyon figyelj, hová lépsz. – Lehajolt, kinyitotta a műszerfal alatti tárolórekeszt, és kivett belőle két csomagot. Az egyiket odadobta a hajdani telbunnak, a másikból maga csomagolt ki egy köpenyszerű ruhadarabot, amit a szivárvány összes színében pompázó szalagokból varrtak össze. Magára terítette, ügyelve, hogy egyenletesen takarja fekete kezeslábasát, aztán kikászálódott a pilótaszékből, és ellenőrizte a sugárvetőjét meg a bakancsa szárába rejtett kést.

Miután mindketten felöltötték jelmezüket, gondosan lezárták a hajót, és kiléptek az Abregado-rae hűvös éjszakájába. A szél enyhén fújt, meglengetve a köpenyük szalagjait, de az ég tiszta volt, a hold pedig fényes gömbként ragyogott az égen.

- Nem olyan helynek tűnik, ahol érdemes éjjel az utcán kóborolni – jegyezte meg Kewid, ahogy átvágtak az űrkikötő épületei közt.

- Nem is érdemes – értett egyet a társa. – De aki itt nőtt fel, megtanulja, hogy vigyázzon magára. Gyerekkoromban a barátaimmal sportot űztünk a kódorgásból.

A férfi akaratlanul is felnevetett, ahogy elképzelte Ilist lányos ruhákban, lobogó hajjal szaladgálni a kanálisok partján.

- Most meg mi van? – vonta össze a szemöldökét a lány gyanakodva.

- Semmi, semmi – legyintett a másik. – Csak olyan furcsa a gondolat, hogy valamikor te is kislány voltál. Mármint – tette hozzá, amikor látta, hogy Ilis vissza akar vágni -, úgy értem, szoknyás, copfba font hajú kislány.

- Ha ennyire tudni akarod, tizenöt évesen levágattam a hajam – jelentette ki a lány, aztán a kikötőből nyíló sikátorok felé intett. – Szétválunk, te kapod a délebbi utcát. Lehetőleg próbálj meg épségben eljutni a főtérre, a holovetítőn van térkép, ha esetleg eltévednél – dobta oda neki a kerek szerkezetet.

- És ha megtámadnak, mit csináljak?

Ilis vállat vont.

- Bizonyítsd be, hogy férfi vagy.

Azzal hátat fordított neki, és besurrant az egyik sikátorba.

Sötét volt, jóval sötétebb, mint odakint. A szél kevésbé mozgatta a levegőt, így a fülledt meleg keveredett az elhajigált szemét bűzével. A lány a felhoz lapult, valahányszor akár egy apró neszt is hallott, ám minden alkalommal kiderült, hogy csak a szél gördített arrébb egy zacskót vagy egy Coruscantról behurcolt sólyomdenevér húzott el a feje fölött. Lassan kezdett megnyugodni. Otthon volt, igen, annyi év után ismét a szülőbolygója utcáit taposta, ez pedig friss önbizalommal és optimizmussal töltötte el. Még az is lehet, hogy ez a küldetés sikerrel zárul, beszélnek a kapcsolatukkal és elkapják azt az áruló hajótolvajt, akiről a küldetésük tulajdonképpen szólt. Sőt, akár még Kewidből is sikerülhet életképes katonát faragnia – be kellett vallania, a tebun napról napra emberibben viselkedett.

Valahol, messze egy lámpa világított egy csatorna partján, de az ő utcája olyan sötét volt, hogy alig látott messzebb az orránál. Hoznom kellett volna egy éjjellátót – gondolta, miközben próbálta elhessegetni az érzést, hogy valaki figyeli.

Ostobaság – korholta magát. – Nincs itt semmi, csak mocsok, patkányok és sólyomdenevérek.

A következő pillanatban valami megragadta az alkarját és durván a háta mögé csavarta. A lány ösztönösen hátracsapott a szabad könyökével, egyenesen a támadója gyomorszájába, mire az felhördült és elengedte. Pont jókor, hogy el kelljen hajolnia egy sugárvető kábító lövedéke elől. Arrébb gurult egy láb útjából, közben pedig felmérte a környezetét.

Öten voltak, talpig feketébe öltözött férfiak; hozzájuk képest a színes szalagjaival világított, mint Vader a rohamosztagosok közt – szárazan felnevetett. Ezt a viccet utoljára Kewidnek sütötte el, de nem hitte, hogy ilyen komoly helyzetben is eszébe juthat -, ráadásul a köpeny zavarta is a mozgásban, de most nem volt ideje levenni. Az elsőszámú célja az volt, hogy élve kijusson innen. Furcsa mód, mintha nem akarták volna megölni, csupán ártalmatlanná tenni próbálták egy időre.

Ilis belerúgott egy, a nyakához közeledő csuklóba, de egy másik kéz megragadta a haját – ez azért elég nagy teljesítménynek számított -, és a földre rántotta. A lány elveszítette az egyensúlyát, a tüdejéből pedig kiszorult a levegő, ahogy a kemény betonnak csapódott. Miközben megpróbálta kipislogni a szeme előtt táncoló szikrákat, a fegyverei után tapogatózott, és remélte, a társa nem került ilyen szerencsétlen helyzetbe, és képes lesz véghezvinni a küldetését.

Felnézett az előtte magasló nagydarab, középkorú férfire, pontosabban a kezében tartott sugárvetőre és várta a kábító lövéssel járó kellemetlen bizsergést.

A sikátor nem volt valami szép látvány, ezt el kellett ismernie. Emlékei szerint a Kuat sokkal szebb hely volt… és jóval kevésbé büdös, ami azt illeti. Legszívesebben ledobta volna a köpenyt, ami lassan kezdte átvenni az alacsony raktárépületek és a mellettük álló konténerek szagát.

De legalább csend volt. A csendben pedig az ember elég sok mindent meghallhatott, ha jól figyelt. Ilis az övével közvetlenül szomszédos utcában haladt, csak egy sor alig két méter magas, előre gyártott elemekből összeállított, négyoldalú, tárolóegységként funkcionáló épület választotta el őket.

Bár mindeddig nem látott kereszteződést vagy mellékutcát, azért a biztonság kedvéért elővette a holoprojektort és áttanulmányozta a Főváros térképét. Már nem sok választotta el az egyik főbb úttól, ott pedig világos lesz, és újra fújni fog a szél. Ugyanis kezdett már elege lenni a szagból, ami úgy tűnt, az itteni utcák sajátja volt.

A következő pillanatban belelépett egy meghatározatlan eredetű pocsolyába. Megborzongott, de kivételesen nem a bűz miatt. Ez a momentum emlékeztette valamire. Egyszer, valamikor az emlékezetében uralkodó nagy fehér folt közepén ugyanez történt vele. Lopakodás egy sötét utcán… egy tócsa, ami a vesztét okozta. A víz vezeti az áramot, erre gondolnia kellett volna. Tudta, hogyha elkapják, vége. Túl sokat tudott, és túl gyenge volt a teljesítménye, hogy megérje megtartani. Aztán belelépett a vízbe, a kecses női kéz pedig meghúzta a sokkolópisztoly ravaszát.

Megrázta a fejét, elraktározva az emléket az agya „később majd végiggondolom” szekciójába.

Hirtelen kiáltás hasította keresztül a levegőt, aztán elfojtott káromkodást, végül pedig sugárvetők visításával kevert tompa puffanásokat hallott.

Egy pillanatra ledermedt. Végig arra számított, hogy őt fogják megtámadni, erre most Ilis van veszélyben. Hasznavehetetlen vagy – suttogta a fülébe egy rég elfeledett, de mégis olyan ismerős hang. Megint megrázta a fejét. Nem, nem, nem szabad hinnie a hangnak. Igenis méltó volt az életre, sőt képes lett volna megvédeni mind magát, mint a társát… persze ahhoz el is kellett jutnia odáig.

Bizonyítsd be, hogy férfi vagy… A hang meglehetősen hasonlított az előzőhöz, a gazdája mégis sokkal szimpatikusabb volt, mint azé. Már ha a két személy nem egy és ugyanaz.

Felkapaszkodott a legközelebbi konténerre, onnan pedig a raktárépület tetejére. Végigrohant a sima plasztik burkolaton, de amikor a tető széléhez ért, megtorpant.

A másik oldalon ugyanis nem volt semmiféle konténer vagy hasonló, ami megkönnyítette volna a lejutását.

Lenézett az alant küzdőkre. Ilis egyedül harcolt öt férfival, bár el kell ismerni elég ügyesen. Az egyikük csuklóját telibe találta a bakancsa talpával; a lendülettől az illető orrba vágta magát. A következő pillanatban azonban fordult a kocka: Ilis a földre került, és egyenesen egy sugárvető csövébe bámult.

- Viszlát, lázadó – morogta a férfi, ujját pedig a ravaszra helyezte. A lány kétségbeesetten próbálta elérni a bokáját… A tekintete egy pillanatra a tető felé villant, ahol Kewid is rejtőzött, de a férfi nem tudta eldönteni, hogy észrevette-e vagy sem.

Bizonyítsd be, hogy férfi vagy.

Egy másodpercig tétovázott, aztán lendületet vett, és ugrott.

- Itt az utad vége – jelentette ki a férfi. Magasságban nem győzte le, súlyban azonban jóval több volt a lánynál. Ilis tudta, hogy ebből a helyzetből csak nagy szerencsével és a meglepetés erejével szabadulhat ki. Most viszont úgy tűnt, a csempészek híres szerencséje elpártolt tőle.

Már éppen elgondolkozott volna rajta, hogy csukott szemmel könnyebb lenne, amikor a szemközti alacsony raktárépület tetején észrevett egy vörös villanást, aztán egy futva közeledő férfialak vált ki a sötétből.

Telbun! Soha nem volt még ennyire hálás Lorkleshar megjelenéséért.

Kewid a tető szélén hirtelen megtorpant, mintha mérlegelte volna, hogy mi legyen a következő lépése. Vedd már elő a rohadt sugárvetődet, szuggerálta a lány. Vedd már elő és lődd le!

- Viszlát, lázadó – mondta a sugárvetős fickó, ajkán halvány mosollyal. Ez beteg.

Amikor Kewid hátralendítette a karját, Ilis egy pillanatra azt hitte, tényleg a fegyveréért nyúl. Azonban az nem a hajdani telbunra vallott volna, ha ésszerűen viselkedik. A következő pillanatban elrugaszkodott a párkányról. Ami azt illeti, egész szép ívet írt le; fél-egy métert emelkedett, aztán rézsútos pályán zuhanni kezdett... egyenesen a fegyveres felé.

A pilótanő épp idejében jött rá a terv lényegére, hogy félregurulhasson. Lorkleshar csizmájának talpa pont tarkón találta a célpontot, aki a lendülettől arccal a földre zuhant – a reccsenésből ítélve eltörte az orrát.

A többi támadója lassan kezdett felocsúdni a döbbenetből, amit az újonnan érkező okozott, de a lány addigra már talpon volt, bal kezében sugárvetővel, jobbjában a késével. A talán még meglévő meglepetés erejét kihasználva megeresztett egy lövést a földről felkászálódó, homlokát dörzsölgető feketeruhás felé. Mivel a férfi időközben talpra állt, az ő keze pedig még mindig remegett egy kissé a hirtelen stresszhelyzet utóhatásaként, csak a lábszárát találta el. Egyelőre azonban most ez is elég volt.

- Gyerünk, telbun! – sziszegte összeszorított fogai között. A hátát a pilótáénak vetve próbált apró lépésekkel úgy helyezkedni, hogy egy szerencsés pillanatban el tudjanak menekülni. – Próbálj meg lelőni legalább egyet, aztán, ha szólok, futás!

A másik fél tagjai behúzódtak egy-egy konténer takarásába, és onnan tüzeltek rájuk.

- Semmi esélyünk – állapította meg Kewid. – Addig, amíg nekik van fedezékük, nekünk meg nincs, addig semmi.

- Akkor hát elő kell csalogatnunk őket. – Mély levegőt vett, aztán kifújta. – Három lépés múlva vetődj oldalra! Akkor az a konténer téged ugyanúgy védelmezni fog, mint őket. – Első lépés. - Elő fognak jönni. Ja, és még valami… - Második lépés. – Ne feledd, hogy van egy hatalmas előnyöd: ők csak kábító fokozatot használnak, te viszont megölheted őket. – Harmadik lépés. – Most!

A férfi lendületet vett, aztán jobb lábával elrúgta magát a helyéről. Az alkarján csúszva ért földet – a köpeny alatt a kezeslábasa ujja elszakadt, a könyöke pedig felhorzsolódott, de legalább biztonságban volt. Egészen két másodpercig, mert a csapda bevált: a másik oldal egyik embere kigurult a fedezékből, és közelebb kúszott. Ilis már emelte volna a kését, de Kewid gyorsabb volt: a fickó egy lyukkal a homlokán végezte.

- Egész szép volt – biccentett a lány, miközben ő is a fedezék felé hátrált. Amikor a következő férfi előlépett a konténer mögül, egy határozott mozdulattal elhajította a kését, ami az illető gyomrában állt meg. – Na, most viszont futás! – mondta.

Nem kellett kétszer mondani. A társa felpattant, és teljes erejéből rohanni kezdett. Ez mondjuk annyira nagyon nem volt tőle jó ötlet, állapította meg Ilis. Félúton ki fog dőlni. Utánaeredt, cikcakkban futva, mivel így volt a legkevesebb esélye, hogy eltalálják.

Az utca hosszabbnak bizonyult, mint első látásra feltételezhették volna. Túl hosszúnak, és az esélyek az üldözőiknek kedveztek. Két harcedzett, nagydarab férfi egy nyakigláb pilótanő és a nyeszlett telbun ellen.

- Már csak kétszáz méter, addig bírd ki! – könyörgött a másiknak, ahogy a főút kis szelete egyre nagyobbra nőtt előttük. Egészen pontosan maga sem tudta, hogy mit fog tenni, ha elérték. A karneválozó jelmeze mindkettejüknek erősen rongálódott a közelharc közben, de talán még így is sikerülne belevegyülniük a lámpásos tömegbe.

Megragadta Kewid könyökét, hogy – ha nem is sikerülhetett gyorsabb futásra ösztökélni – minden erejét beleadva szinte maga után vonszolja az elkövetkező métereken. Pár végtelennek tűnő perc elteltével kibukkantak a fényárban úszó utcára, üldözőikkel a nyomukban. A jelmezes-lámpásos emberek úgy váltak szét előttük, mint a vaj a kés alatt, Ilis pedig azon vette észre magát, hogy semmi csak fél méter választja el az utca két járdacsíkja közt futó csatornától. Tökéletes.

Még szorosabban megmarkolta a kuati karját, és ugrott; Kewid tiltakozását elnyomta a jéghideg víz, ami pár másodperc múlva körülölelte őket.

Odalent természetellenes csend uralkodott – ez volt az első dolog, ami feltűnt a lánynak. Fél kezével – a másikkal még mindig a pilóta karját fogta – megpróbálta minél mélyebbre hajtani magukat. Két-három méter mélyen, ahol az utca fénye még éppen megvilágította őket, megállt, azzal a szándékkal, hogy vár pár másodpercet, mielőtt a felszínre rúgja magukat. A hajdani telbun arca sápadt volt és rémült kifejezés ült rajta, ahogy megpróbálta kitépni a karját a pilótanő szorításából. Mondani akart valamit, de a szájából csak buborékok törtek elő. Ilis megrázta a fejét, és feltartotta a mutatóujját, jelezve, hogy várjon egy kicsit, de lassan az ő tüdeje is feszíteni kezdett, úgyhogy jobbnak látta, ha felúszik a felszínre. A két üldözőjük valószínűleg már szem elől vesztette őket, a sodrás miatt pedig már több száz méterre, ha nem messzebb lehettek tőlük. A szorítása Kewid karján gyengült, annak pedig sikerült kiszabadulnia, és pánikszerűen elindult felfelé. A lány követte. Valahol félúton kénytelen volt kifújni a tüdejében rekedt levegő egy részét, hogy a mellkasát szorító nyomás valamelyest enyhüljön. Végül – neki öt-hat, Kewidnek nyolc-kilenc csapás után – sikerült a felszínre törniük.

A csatorna tényleg elég messzire elsodorta őket a kiindulási ponttól, mert a lámpásos tömeg már csak tenyérnyi nagyságban látszódott mögöttük, állapította meg Ilis, miközben kirázta a hajából a vizet, pár liternyi folyadékkal elborítva kuati társát, aki hálából – ha nem is szándékosan - az arcába köpte a félrenyelt vizet.

- Legközelebb legalább szólj, hogy vegyek nagy levegőt! – köhögte.

- Majd gondolok rá. Tudsz úszni?

A férfi bólintott.

- Nagyszerű, mert az űrkikötőig kénytelenek leszünk így közlekedni. Többnyire a víz alatt, úgyhogy előre szólok, hogy vegyél nagy levegőt!

Lorkleshar összevonta a szemöldökét.

- És mi lesz a küldetéssel? Az a csempész, vagy ki…

- Nem olyan fontos. Ahhoz képest, hogy ez az első küldetésed… - a lány megrázta a fejét. - Tudod, mit? Majd a hajón megbeszéljük. Azt hiszem, az életünk többet ér, mint egy csempész elfogása.

- De…

- Azt mondtam, a hajón. És örülnék, ha addig csendben maradnál, mert a vízen gyorsan terjednek a hangok.

Azzal pár erőteljes tempóval megindult a kikötő felé.

- Hogy értik azt, hogy elmenekültek?! – Dywis Antilles hangja halk volt, de annál fenyegetőbb, az előtte álló három férfi pedig önkéntelenül is összehúzta magát. – elvesztették Etkinst és Millst, mindemellett pedig hagyták őket elmenekülni? Szégyen.

Megforgatta a kezében tartott kést, amivel az egyik beszivárgót megölték, aztán hirtelen felindulásból az őt a három beosztottjától elválasztó asztalba vágta. A penge rezegve állt meg a szintetikus falapban. Értelmetlen cselekedet volt, de elérte a célját: az előtte álló Skip, Etkins és Barlow összerándult, neki pedig sikerült levezetnie egy kis feszültséget.

- Szóval elvesztették őket.

- Elvegyültek a tömegben – mondta Skip enyhén remegő hangon. – Átfésültük az egész utcát, de nem voltak sehol. Mintha csak a föld nyelte volna el őket. U-uram – tette hozzá.

- Nyilván a föld tette – bólintott gúnyosan az ubiqtorate tiszt. – Köddé nem válhattak, mert a köd ritkán öl meg két embert és sebesít meg egy harmadikat – mutatott a beszivárgók vezetőjének fáslival átkötött vádlijára. – A Császár vagy Vader nagyúr, sőt, még Ysanne Isard is gondolkodás nélkül kivégeztetné magukat. – Hatásszünet. – Én azonban nem ők vagyok, és ezért legyenek végtelenül hálásak. Most pedig, vissza a helyükre! Nem akarok több hibáról hallani.

A három beszivárgó tisztelgett, aztán kihátrált az ajtón, Antilles pedig hozzáláthatott ahhoz, amire már fél órája készült: megnézni a kéme által küldött jelentéseket.

Ilis soha az életben nem gondolta, hogy valaha ezt kell majd tennie: lelket önteni egy összetört telbunba. Kewid ugyanis valamiért nem volt hajlandó felfogni, hogy már az is szép teljesítmény volt tőle, hogy túlélte az első küldetését. Voltak olyanok a történelem során, akiknek ez úgy sem sikerült, hogy nem támadt rájuk öt birodalmi – mert a lány biztos volt benne, hogy azok voltak. Ki másnak állna érdekében elkapni őket?

- Eltoltam – ismételte meg az elmúlt két napban legalább háromszázadszor Lorleshar. Ilisnek kedve lett volna képen törölni, de végül meggondolta magát, amikor eszébe jutott Shadree esete. Persze, ha ő most szájba vágta volna a társát, az teljesen más tészta lett volna, de akkor sem helyes cselekedet megütni azt, aki szinte már a barátod. Úgyhogy maradt a kedves, bíztató szavak szajkózása és a meleg tea töltögetése, mert úgy tűnt, a pilóta összeszedett egy kellemes kis meghűlést. A Wind droidjai úgyis kikúrálják majd nagyjából fél nap alatt, de neki semmi kedve nem volt ennyi időt a baktatartályban tölteni, úgyhogy jobbnak látta megelőzni a bajt.

- Idd meg! – nyomta a következő bögrét Kewid kezébe. – És fejezd be a nyavalygást. Örülök, hogy nem vagy olyan töketlen, mint Andrus, de ha lehet, Jorkát se próbáld meg utánozni, jó? Az idegeimnek elég belőle egy is…

- De majdnem elkaptak…

- Na, ide figyelj! – mondta, miközben kicsomagolta az orvosi dobozban talált vitamin granulátumot és beledobta a férfi teájába. – Azt hiszed, mi soha nem kerültünk ilyen helyzetbe? Példának okáért, Moront, Barakot és Connie-t ténylegesen elkapták. Azért vagy te itt, és nem valami menekültszálló mocskában. Úgyhogy szerintem örülj, hogy a majdnem is csak nem! Vetted?

A hajdani telbun kipréselt magából egy halvány mosolyt.

- Vettem.

A Corellian Wind társalgója, mint általában két bevetés között, most is pilótáktól hemzsegett. A teljes Bíbor Osztag jelen volt, kivéve Kewidet, aki a gyengélkedőt látogatta meg, és Tansohikkát, aki még mindig aludt.

- Gyanús vagy te nekem, hadnagyka – ráncolta a homlokát Shadree. – Nem voltál ilyen vidám, mióta… szóval régen. És te, zöldfülű – bökte bordán a másik oldalán helyet foglaló férfit. – Mi ez a nagy vigyorgás? Valamiről tudnom kéne?

A gyanú már kezdett kicsírázni a gondolatai közt, de Syerra továbbra is szélesen mosolyogva megrázta a fejét.

- Ne gondolj semmi rosszra. Csupán… törlesztettem egy régi tartozásom. Egészen pontosan kettőt, ha azt vesszük alapon, hogy miattam ütötted meg Moront.

- Akarom én ezt tudni? – A lány meglehetősen rosszat sejtett.

- Akarod. Hidd el, akarod – kuncogott a Caamasi.

Már éppen rá akart kérdezni, hogy mit is ért ez alatt, amikor a pilóta-szállások felől félreismerhetetlen üvöltés harsant fel, a következő pillanatban pedig berontott a meglehetősen felzaklatott Tanoshikka… szalagokkal átkötött apró tincsekbe font bundával.

- Valaki adjon egy holokamerát – hallatszott Ilis hangja valahonnan a terem sarkából.

Syerra most már rázkódott a visszafojtott nevetéstől.

- Ezzel mennyit vacakoltál? – kérdezte Shadree félig döbbenten, félig elismerően.

- Csak öt órát, a vuki alvási ciklusának kellős közepén. Esélye sem volt felébredni.

- Büszke lehetsz magadra – lépett a nagydarab, szőrös pilótához Barak két nevetési roham között, és megveregette a hátát. – Nem mindenki kapja meg a Caamasi rituális törzsi fonatokat álmában.

- Gazdám, mégis mit képzel? Halálos fenyegetéssel élni egy kiskorú ellen illetlenség! – sivította Csipogó. – Igen, tudom, hogy nem gondolta komolyan, de akkor is!

- Édes a bosszú – vigyorgott az osztag legfiatalabb tagja.