Árnyföld

A Kashyyyk

Bielh Donson a Birodalom tizedese végigszáguldott a rabszállító siklóval a wroshyrfák koronája felett, legszívesebben köpött volna egyet, ha a helyőrség parancsnoka nem figyelt volna a járművek tisztaságára. Bár ezen a temetővilágon, ahová csak az olyan katonákat küldték, akik máshová nem voltak jók minden csak berozsdásodott és bemocskolódott hála a levelekből felszálló párának és a hátul utazó vukik bundájának.

Ez a bolygó utálta az emberi életet, ahogy az univerzum utálta a tizedest.

Az egyik vuki felüvöltött, a másik is csatlakozott. Bielh felsóhajtott, majd odafordult a másodpilótájához.

- Menj hátra, és nyugtatózd be őket!

A fiatal tiszt nyelt egyet.

- De…

- Le vannak bilincselve, és megőrjít az üvöltésük. Na, nyomás!

Inhumán, ocsmány söpredék. A tizedes annak idején még a Caridán végzett, az osztályelsők között volt, beválogatták a rohamosztagosok közé, de a miatt a szemétláda Wolson miatt… Miért árulta be, hogy kipróbálta a halálpálcát?

Legszívesebben belerúgott volna a műszerpultba.

- De…

- Na, takarodj hátra!

A fiú benyúlt a műszerfal alá, majd előhúzott egy kábító puskát és hátrasietett. Donson jobbra kanyarodott a gépével. A francnak akar annyi vukit a Birodalom, mit építenek ezek már megint? A Halálcsillaggal már befürödtek…

Ekkor az egyik fa koronájában kiszúrt egy alakot, humanoidnak tűnt, első látásra embernek is gondolhatta volna, de ahogy jobban megnézte… Egy ormótlan, bundás vuki, de ennek fekete bundája zöldes árnyalatú volt, a nyakában pedig csontokból készült nyakék…

És a kezében egy nehézkes, nagy kézifegyver…  A vuki a vállához emelte, majd lőtt. Bielh jobbra fordította a siklót, de későn. A lézersugár telibe kapta a gép oldalát, az megpördült a saját tengelye körül, majd száguldani kezdett a bolygó felszíne felé…

Bielh kinyitotta a szemét, a bal karja sajgott, a zuhanásból csak az ágak recsegésére emlékezett, lenézett… A lába természetellenes szögbe balra hajolt.

- Hogy egyetek banthaszart. – Inhumán söpredék, szőrös majomfajzatok.  Ekkor a levelek között megjelent egy alak, lepillantott rá, aztán felmordult. A következő pillanatban egy szőrös kar ragadta meg a tizedes nyakát… Egy újabb reccsenés hallatszott, de ez már nem egy ágé volt…

***

A Corellian wind a Kuhurrik gázóriás déli sarka alatt pihent. A 25 hold és a hatalmas bolygó által keltett gravitációs görbület elrejtette őket a Birodalmi szenzorok elől. Draver az irodájában ült, és a Kashyyyki ellenállás vezetőjét, Tarfful. A vuki  a fajtájához képes is magas és tagbaszakadt volt, a fején a szőrt hagyta megnőni és ezeket varkocsokba fonta. Két díszes vállpajzs jelezte, hogy háborús hős…

Gram bel Iblis csak jókat mondott róla, és tényleg. A vuki és a társai elszöktek a Halálcsillag építéséről, elkötöttek egy birodalmi hajót, majd azon a héten még három rabszállítót, majd megszöktették a rajtuk lévő vukikat.

- Tamva egy rendkívül elismert wookie mérnők. Ő dolgozott a Halálcsillag célzó rendszerén, részt vett a szabotálásában. A kormányzó állítólag trandoshanokat bérelt fel, hogy megtalálják. – A holovetítőbe beépített tolmácsgép fordította a vuki szavait. – Abban a körzetben zuhant le az őt szállító sikló, ahol az Árnynép él. Ezek veszélyes és ádáz harcosok, de meg kell menteni Tamvát, szükség van az információkra, amik náluk vannak.

A vuki képe eltűnt. Draver kiemelte a holoprojektort a foglalatból, majd az irodában lévőkre nézett. Tannoshika és az üzenetet hozó Merumeru az ajtó mellett állt, az első tisztjével Jonsonnal együtt. Tannoshika rosszkedvűen dörmögött

- Tannoshika gazda azt mondja, hogy az Árnynép becstelen és száműzött harcosok leszármazottai. Dögevők és fejvadászok. - Merumeru és morgott valamit saját nyelvén.- Merumeru szerint állítólag összejátszanak a trandoshan rabszolgavadászokkal.

- És gondolom vuki, nem ölhet vukit?

Tannoshika felmordult, Draver rámosolygott.

- Az egyik legjobb pilótám sokat mesélt önről – válaszolta Merumerunak. – Diplomáciai megoldás kell, van egy olyan érzésem, hogy a vuki és trandoshan faj között szinte zsigeri az ellenszenv, és szerintem az Árnynép sem kooperál velük. A Felkelésnek szüksége van egy ilyen szövetségesre, diplomáciai megoldásra van szükségünk. Tannoshika, Jonson. Elmennek a Kashyykra, vigyék magukkal Syerra Inotast is.

Tannoshika felmordult, Draver pedig csak most vette észre a vuki új frizuráját. Caamasi fonatok voltak. A koréliai elfojtott egy mosolyt.

- Leléphetnek, sok sikert.

Ahogy a kis küldöttség kisétált, a fregatt kapitánya felkuncogott.

Egy jó hajón mindig zajlik az élet.

***

A trandoshan trófeagyűjtők űrhajója rövid utazás után elérte a szomszédos Khassyykot. A közepes űrjármű fedélzetén öt gyíkember tanácskozott egy különös teremben. A falakon a galaxis legkülönfélébb lényeinek megtisztított trófeái függtek. A Krayt sárkányhoz hasonló vadakon kívül nem egy értelmes faj koponyája is ott díszelgett, valamint a hozzájuk tartozó jellegzetes tárgyak. Akadt Jedi fénykard, még a Köztársaság idejéből, vuki bunda, de még mandalori sisak is. A trandoshanok éppen a bolygó felszínének holografikus térképét böngészték, s felosztották egymás közt a vadászterületet. Mindegyikük egy két mérföld sugarú kört "kapott", azt kellett bejárnia, s felkutatni a prédát. A célpontot ezúttal nem maguk választották ki, hanem megbízást kaptak egy vuki mérnök levadászására. Sokszor vállaltak ilyen küldetést, számukra ez amolyan "kellemest a hasznossal" időtöltés volt.
A vezérük terepszínű harci öltözéket, szürke mellvértet és csont és duracél vállvédőket viselt, valamint egy kifejezetten a hüllő alkatú fejre kialakított sisakot viselt. A többiek szerényebb felszereléssel rendelkeztek, akadt félmeztelen példány, vagy olyan, aki szabvány repülősruhát hordott, akár csak hírhedt, ám a Falka által megvetett Bossk.
A jármű a vuki fővárostól nem messze hatolt be a légkörbe, majd egészen a több száz méter magas fák lombkoronájáig ereszkedett, s kinyitotta a raktér ajtaját. A hajó gyomrából öt egyszemélyes lebegő platform ereszkedett le, s indult el különböző irányokba.

Ezzel egy időben egy asztreoida közeledett a Kashyyyk felé, elszáguldott a bolygó holdjai mellett, átsuhant a birodalom érzékelőinek hálóján, a műszerfalnál ülő egyik tiszt egy egyszerű meteornak minősítette a tárgyat. A lombkorona felett hirtelen darabjaira robbant, és egy vízcsepp alakú űrhajó tört elő, majd szabadesésben elindult a fák felé.

- A gazdám azt mondja, hogy az erdőnek hét szintje van, és ebből a vukik a negyedik szintig lakják. Onnan lejjebb már csak a legbátrabbak merészkednek. A katarnok, és a vörös szövők és persze az Árnyak népe lakja. – Fordította Csipogó Tannoshika magyarázatát.

Merumeru felhorkant.

- Merumeru egyszer ifjú korában végzett egy mankamacskával .

- Mi az a mankamacska? – kérdezte Syerra.

Tannoshika átvezetette a lombban lévő járaton egy faplatformig amely mellett egy vuki katamarán parkolt.

- Nagy bundás vadállatok, hatalmas agyarakkal és karmokkal. A Caridán az egyik oktatónk kettőt is tartott, mindig azzal fenyegetett minket, hogy ha nem csináljuk végig a Jabiim szimulációt 100%-osan, akkor megetetett velük minket. Nehéz ez a flottakadémia – vigyorodott el Jonson. – Ezért ilyen arrogánsak a birodalmi tisztek.

- Akkor már mindent értek – morogta Jorka. A wookie hajó hamarosan leszállt, a rámpa leereszkedett, és a kis csapat kilépett. Az ágak és a levelek megszűrték a napfényt, félhomályossá téve az egész helyett. A levegőben ázott avar és valami virág illatának a keveréke terjengett.  Mellette négy vuki katamarán volt. A kis csapat tagjai felszálltak, majd elindultak. A vuki tábor egy fa odvában volt, egy tucatnyi sátor volt, amik körülvettek egy nagyobb, központi kunyhót. A katamaránok szélen szálltak le.

Tarfful sietett eléjük, és elkezdett beszélni a saját nyelvén. Csipogó fordította az üdvözlést.

- A vukik hálásak a lázadóknak a segítségért, és az erőfeszítéseikért, amit a Köztársaságnak tettek. Komoly a baj, a kémjeink jelentették Kachirho városából, hogy a birodalmiak az egyik legveszélyesebb trandoshan zsoldos bandát bérelték fel.

- Komoly lehet az ügy– morogta Syerra.

- Igen – fordította Csipogó Tarfful mondandóját. – A Birodalomnak szüksége van a célzó rendszere, amit Tamva tervezett.

- Valamit építenek – gondolkodott el hangosan Jorka.

- Talán egy újabb Halálcsillagot? – kérdezte magától Syerra és megborzongott.

- Egyszer már befürödtek vele, szerintem húsz évbe is beletellene hogy egy újat létrehozzanak – válaszolta Jonson. – Akkor hol is van az Árnynép tábora?

Tarfful felbőgött, amikor egy karcsú, ezüstbundájú vuki lépett oda hozzájuk.

- Krigaaa egyszer megszökött az Árnynép fogságából, tudja, hol van a táboruk.

A nőstény vuki felbőgött, majd elindult a tábor széle felé. A csapat követte. Hamarosan átvágtak egy fába vájt járaton, ami egy másik széles részre vezetett, amiről egy rámpa vezetett le a mélybe.

- Árnyföldére vezet az utunk – fordította a nőstény vuki mondanivalóját Csipogó. Krigaa előkapott egy sípot, majd belefújt. Zümmögő hangot adott ki a hangszer, az ágak közül néhány hatalmas rovar ugrott elő.

- Can-cellek – mondta Csipogó, miután Tannoshika eldörmögött pár mondatot. – Tanoshikka gazda kiskorában leesett egy ilyenről.

Krigaa felmordult.

- Krigaa azt mondja, hogy akkor most ne játszza el a téliszonyos vukit.

Erre mindannyian elmosolyodtak.

***

A trófeagyűjtők vezére, Lyka, izgatottan ugrott le a siklóról, s karmos kezével megkapaszkodott az egyik fa törzsében. A hatalmas kérgen könnyen talált fogást, de amúgy sem jelentett neki gondot a stabil pozíció felvétele. Hüllő szemeinek keskeny pupillái egészen kitágultak, ahogy beleszimatolt a levegőbe. Érezte a fák kipárolgását, az állatok szagát, s a nedves vuki bunda félreismerhetetlen aromáját. Lejjebb mászott, egy darabig várt, majd ugrott. Szabadesésben zuhant, ám a talaj még mindig nagyon távolinak tűnt, mikor becsapódott egy szitakötőhöz hasonlatos vuki járműbe. Zuhanás közben úgy kormányozta magát, hogy kikerülje a lapátokat, így oldalról érkezett a repülőbe. A hátul ülő lövészt azonnal megölte a jobb karjára erősített félhold alakú éles pengével, ám a pilótát életben hagyta. Amaz a talaj felé kormányozta a gépet, s kényszerleszállást hajtott vége. Lyka dühösen konstatálta, hogy nem élte túl a becsapódást. Nem tudta kikérdezni, így ott hagyta a füstölgő roncsot, s elindult abba az irányba, amerről a kopter érkezett. A magányos jármű elég alacsonyan repült, még ahhoz is, hogy felderítő legyen. Alighanem a szökevényekhez tartozhatott. Ez azonban azt jelentette, hogy a lázadók a közelben járhatnak, s talán a birodalmiak is. Sebes léptekkel haladt, kétkezes puskáját tüzelésre készen. Jól ismerte a sötét talajszint vadállatait, s nem akart üres kézzel összefutni velük.

***

Trikk volt az öttagú falka alvezére. A zömök termetű gyíklény egyik ujjai hiányzott, bal karját pedig egy az egyben egy szigonyszerű protézis helyettesítette. Kaphatott volna robot kart is, ám lemondott róla. Méltóságán alulinak érezte, hogy a saját hibájából elvesztett végtagot teljes mértékben pótolják.

Ahogy ereszkedett, fülét motorzaj ütötte meg. A platformba nem építettek be semmilyen letapogató műszert, egyedül a gyors és feltűnésmentes közlekedést szolgálta, így csak az érzékszerveire hagyatkozhatott. Idelent már alig fújt szél, így a szaglására csak akkor hagyatkozhatott, ha a préda már a közvetlen közelében volt. Most azonban ezt érezte, s hamarosan meg is látta az ellenséget. Egy vuki helikopter közeledett felé, majd húzott el alatta. Olyan magasságban repült, hogy a radarok még akkor sem érzékelték volna, ha az óriási fák nem árnyékolják le a területet. Szerencsére elég gyorsan haladt, így nem vették észre a platformot.

Amint a sikló eltűnt a sötétben, a harcos pedig leereszkedett a talajig. Már tudta az irányt, s jó vadászként gyalog folytatta az útját. Időről időre körbe fordult, lövésre készen, de csak elsuhanó árnyakat látott. Egy közönséges katona alighanem vaktában közéjük lőtt volna, hogy elriassza őket, ám Trikk vadászott, s a préda is meghallhatta a lövéseket. Jó pár kilométert megtett már, mikor a vukik jellegzetes szagát sodorta felé a szél. Ám a jól ismert aromába belekeveredett valami vad, ismeretlen is. Ezek a szőrös teremtmények általában ügyeltek bundájuk tisztántartására, nem ritkán olajokat is magukra kentek, hogy fényes és illatos maradjon. Persze, ezzel még csak elfedni sem tudták szagukat, nemhogy megszüntetni, de mégis elviselhetőbbé tették a kevésbé kifinomult szaglással rendelkező egyedek számára. Ám azok, akik most közeledtek, semmilyen szert nem használtak, sőt kifejezetten ápolatlannak tűntek. Fegyverét átvetette a vállán, s mászni kezdett az egyik törzsön. Nem akart összefutni a mélyebb szintek kitaszított népével, legalábbis nyílt harcban nem. Hamarosan meg is látta őket. Magas, szürke –némelyik piszkosfehér- bundás vukik, fakó szemekkel, már amelyiknek kilátszott, bozontos arcszőrzete alól. Dísztelen szőrük csomókban lógott. Kezükben különös fegyvereket tartottak, a hagyományos fa alapú vuki technológia, és a fentről lehullott birodalmi eszközök keverékei. Ahogy közelebb értek, észrevette, hogy némelyik a rohamosztagosok sisakjából kialakított fejfedőt viselt, vagy éppen a páncélok darabjait aggatta magára, de akadt, aki a míves kidolgozású vuki vértet viselte, ami- abból ítélve, ahogy lógott rajta- zsákmány lehetett, akár csak a hosszú, keskeny fa pajzs. Egy egész horda közeledett, legalább harminc fő. A kopter útvonalára merőleges irányból érkeztek, alighanem a jármű zaja vonzotta ide őket.

A távolból újra motorzúgás hallatszott, ezúttal erősebb, s legalább kettő. Az árny vukik egy pillanat alatt szétszóródtak. Eltűntek az ágak között, vagy meglapultak az aljnövényzetben. Trikk megúszta, egyik sem pécézte ki az ő fáját, így „páholyból” nézhette végig az eseményeket. Két katamarán érkezett, az egyikben csupa lázadó ült, a másik, elöl haladó pedig fentről érkezett vukikkal volt tele. Az árnyak népe egy szempillantás alatt lecsapott. A fákról ugráltak át a siklókra, mialatt a bozótban lapulók tüzet nyitottak. A hátsó gép pilótáját eltalálták, s pörögve a földre zuhant, a másik azonban viszonozni tudta a tüzet, s a rácsimpaszkodó fehérbundások ellenére elmenekült. A lázadók túlélték a landolást, ám fogságba estek. A talajlakó vukik némelyike tudott repülni, így a még működőképes járművet is magukkal vitték a táborukba.

***

Rosh, a csapat harmadik tagjának platformja lassan ereszkedett le az óriásfák szintjei között. A talajhoz közeledve egyre sötétebb lett, ám a trandoshant ez nem zavarta, látását nem befolyásolta a napfény mennyisége. A felszíntől pár emeletnyi magasságban lefékezett, s vízszintesen haladt tovább. Azonban alig tett meg egy kilométert, mikor járműve elakadt. Megpróbált visszatolatni, majd magasságot váltani, de az eszköz nem mozdult. Előrántotta kardját –lőfegyvert nem tartott magánál, jobban szeretett szemtől szemben megküzdeni ellenfeleivel- s óvatosan áthajolt a korláton. Valami ragacsos szálban akadt el.  „Kashyyki óriás takács!” –gondolta. Ez a pókszerű lény a wroshyr fák között élt, s hálóval ejtette csapdába zsákmányát, ám szükség esetén kilométereken át követni tudta áldozatát. Roshnak volt annyi esze, hogy ne piszkálja a szövedéket, így inkább hagyta a siklót, s kiugrott belőle, hogy megkapaszkodhasson az egyik fa törzsén. Ám a ragacsos szálak mindent beborítottak, így beléjük gabalyodott.  Ekkor már nem érdekelte, hogy előcsalogatja-e a szörnyet, hevesen kaszabolt össze- vissza, miközben felfelé pillantott, az ereszkedő pókszörnyet várva. Sikerült átvágnia a szálakat, s zuhanni kezdett, azonban néhány méter után valami puhán ért földet. Óvatosan pillantott maga alá. Mintha egy vörös matracon feküdt volna. Üvölteni sem volt ideje, az óriás takács belemélyesztette mérges csápjait, kivégezve a hüllőt.

***

-Itt hagytak. Ezek tényleg nagyon itt hagytak! –panaszkodott Jorka.

-Csak tették a dolgukat. –vágott vissza Syerra. -Krigaaa is velük van, ő tudja hol a tábor, ahová minket visznek, és hoz segítséget. –a lány kisöpört egy izzadt tincset az arcából.

-De akkor is! –kötötte az ebet a karóhoz a bothan. –Mi van, ha őket is elfogják? Mondjuk a birodalmiak?

-Jobb lett volna, ha őket is elfogják? –kelt a caamasi védelmére Jonson. –Így legalább van esély rá, hogy kiszabadulhassunk.

-Syerra, talán, ha megpróbálnál szót ér... -az egyik árnyvuki nyílpuskája tusával egy jókorát vágott a kutyafejű tarkójára.

-WrrkRrrrhh! –mondta.

Jorka fájdalmasan Tarffulra és Tannoshikára pillantott, ám a két óriás csak megvonta a vállát. Az árnyak népe Shyriiwook és a másik gyakori dialektus keverékét használta, ám a nyelvtanuk egy holt nyelven alapult, így még a saját fajtabeliek is csak néhány szót értettek beszédükből.

Hamarosan elérték a tábort, mely néhány kisebb hegy lábánál terült el, egy katlanszerű medencében. A magaslatok miatt a wroshyr fák még óriásibbnak tűntek, s a felszínen szinte éjszakai sötétség uralkodott. A telep körül fáklyák égtek, közepén, egy keményre döngölt padlójú téren pedig óriási tábortűz lobogott, fényt és meleget adva, mivel idelent elég hűvös idő volt. Ettől a kellemes hőforrástól a legtávolabb vitték a foglyokat, egy kiszuperált űrkompba, még a klónháborúk idejéből. Az áramkörök mér rég nem működtek, így a hideg fémfalak között még a leheletük is látszott a  keskeny szellőző rácsokon át beszűrődő tűz fényében. A vukik és Jorka, bundájuknak hála tűrték a hideget, Jonson, aki jó példával akart járni, nem mutatta ki, mennyire fázik, ám Syerre fogai vacogtak, s nem bírta leplezni didergését. A szálfa termetű Tarfull kinyújtotta hosszú karját, s intett a lánynak, hogy jöjjön közelebb. Amaz nem habozott, s odabújt az öreg harcoshoz. A bothan a szemét forgatta, Tannoshika azonban meg sem lepődött a jeleneten, a vukik nem szégyellték megosztani barátaikkal, amilyük volt, még a testmelegüket sem.

-Javaslom pihenjünk egy kicsit.- szólt bölcsen a parancsnok. –Mást úgysem nagyon tehetünk.

***

Lyka alig gyalogolt fél órát, mikor egy másik vuki jármű húzott el a feje fölött. Ez már nagyobb volt, egy katamarán. A sebességéből ítélve nagyon sietett valahová, a trandoshan elrejtőzni sem tudott, mégsem vették észre. Még néhány kilométer után szagot fogott. Vukikat érzett, pontosabban a nyomukat, ők maguk már messze járhattak. Újabb néhány száz méterrel távolabb nyomokat látott. Az aljnövényzetet letarolta valami, s két ösvény vezetett valahová. Alaposabban felderítette a környéket és megpróbálta rekonstruálni az eseményeket. A feltúrt föld és kitépett bokrok alighanem egy zuhanás emlékét őrizték. Talán rajta ütés történt. „De hová tűnt a jármű?” –morfondírozott. A két párhuzamos vájat arra utalt, hogy a korábban látott katamarán párja foghatott talajt itt. „Tehát ezekhez tartozott a felderítő, amit elintéztem.” –tűnődött tovább. A cselvetés elméletét megerősítette, hogy a közelben talált két fehérbundás vuki tetemet, lőtt sebbel a testükön. Azt is megállapította, hogy északkeleti irányból érkeztek, majd arra merőlegesen, többé- kevésbé nyugati irányba haladtak tovább. A jellegzetes majomszerű talpnyomok között észrevett még valamit. Egy háromujjú lábnyomot. Lehajolt, s beleszimatolt. Megismerte, hogy egyik társáé. Néhány órával járhatott csak előtte, azonban úgy számította, hogy az árnyvukik tábora sem lehet messze, így alighanem beéri őt. „Csak nem olyan ostoba, hogy egyedül rontson rájuk.” Sietősebbre fogta lépteit. Nem sokkal később beigazolódtak számításai, erősödött az ápolatlan bundák szaga, s a távolból hangok szűrődtek ki. Itt már lelassított, a közelben bizonyára őrök figyeltek. Felmászott olyan magasra, hogy elérje az alsóbb ágakat, s ott haladt tovább. Rövidesen meg is látta a tábort. Egy kisebb medencében terült el, el sík, kopár terepen. Az árnyék népe sátrakban és egyszerű fa tákolmányokban élt, de akadt néhány roncs is, melyet otthonnak rendeztek be. Óvatosan tett egy kört a falu körül. Az egyik roncs mögött meglátta Trikket. Az azonban nem látta a háta mögött ólálkodó két fehérbundást. Nem volt ideje figyelmeztetni, azonnal cselekedett. Puskájával hátba lőtte az egyiket, amire Trikk is megfordult, s azzal a lendülettel belevágta protézisét a másikba. Mindkét vuki holtan esett össze, s a lenti Trandoshan megmentőjét kereste. Gyakorlott tekintete gyorsan kiszúrta a fán lapuló bajtársát, s intett neki, ám vicsorszerű mosolya az arcára fagyott. Képére bamba ábrázat ült ki, majd az aljnövényzetbe rogyott, hátán egy füstölgő lyukkal. Mögötte ott ált egy árnyvuki, egy sugárvetővel. Távolabbról még többen sereglettek az erdő széle felé. Lyka tüzet nyitott, ám a túlerő ellen hátrálnia kellett.

***

Néhány órát pihenhettek csak, majd az árnyvukik kinyitották a „cella” ajtaját, s a tábor közepe felé terelték a foglyokat. A tűz mellett egy oszlophoz láncolva meglátták Tamwát. Szerencsétlen mérnökkel jól elbántak, de még élt. Mellette négy másik kopja állt. Tarfful kivételével mindenki Tamwa sorsára jutott, az öreget azonban egy kőlaphoz terelték. Az egyik talajlakó ott élezte jókora alabárdját. Ám mielőtt lesújthatott volna, zűrzavar támadt. A roncsok felől lövések hallatszottak, s két őr kivételével mindenki abba az irányba szaladt. Tarfful, kihasználva a helyzetet könnyedén elintézte a két alultáplált egyedet, s társai kiszabadítására sietett. Már mindenkit eloldozott, amikor néhány fehérbundás észrevette a szökési kísérletet. Feléjük rohantak, ám hirtelen megtorpantak, s hátrálni kezdtek. A lázadók nem értették mi történt, amíg Jonson a háta mögé nem pillantott. Az ő arcából is kifutott a vér. A fák közül egy AT-AR figyelte őket. Az AT-ST továbbfejlesztett nagy testvére hét méterrel magasodott a talaj fölé. Személyzetét mindössze egy pilóta alkotta, aki a széles ablakból sokkal jobban belátta a terepet, mint elődjéből. A borzalmas masina mindössze egyetlen, nehéz sugárvető ágyúval rendelkezett, Ki tudja, mióta figyelhette őket némán, a rögtönzött csatatér fölé tornyosulva. Most azonban hirtelen megindult, hosszú léptekkel, s tüzelni kezdett. Első célpontjául a lázadók csoportját választotta. Alig bírtak félreugrani az nagy erejű lövés elől.

-Futás! –ordította Jonson. –A katamaránhoz, gyerünk!

A jármű a tábor szélén parkolt, ötven méterre tőlük. Ám ez a távolság kilométereknek tűnt az AT-AR árnyékában és az árnyvukikat kerülgetve. Szerencsére a lépegető új célpontot választott, s a szőrös lényeket kezdte el lőni. Amelyiket eltalálta a sugárnyaláb, apró darabokra robbant szét, vér, hús és szőrdarabokat permetezve. A káoszban végül eljutottak a siklóhoz, Tannoshika beindította, felszálltak, s irányba álltak… egyenesen szembe nézve egy másik lépegetővel. A pilótafülke tágas ablakán keresztül még a pilótát is látták. Tannoshika az utolsó pillanatban rántotta félre a kormányt, így a lövedék mellettük húzott el, ám a fa hajótest így is lángra kapott az oldalán. A vuki minden repülő tudományát bevetette, ám nem bírta lerázni a birodalmit. Ennek a lépegetőnek háromszázötven kilométer per óra volt a végsebessége, s hosszú lábainak hála a sűrű aljnövényzetben is tartotta a tempót.

-Emelkedj magasabbra! –kiáltotta vuki nyelven Tamwa.

-Nem megy, meghibásodott a repulzor. –felelte a pilóta.

A lövések egyre közelebbről érték őket, viszonozni viszont nem tudták a tüzet, beépített fegyverek híján. Amúgy is elég kényelmetlenül ültek, hatan, a négyszemélyes járműben.

-Működik a rádió? –kérdezte Jorka. –Hívhatnánk azt az erősítést. Már ha Krigaaa tényleg azért hagyott minket a csávában.

Tarfful bekapcsolta a kommunikátort, s hamarosan meg is érkezett a válasz. A hátuk mögül.

A másik katamarán az AT-AR mögött repült, két kopter pedig két oldalt mellette. Együttes tűzerővel sem tudták áttörni erős páncélzatát, ám elérték, hogy az irányítója elvétse a lépést, így a lépegető végül megbotlott, s elvágódott. Abban a pillanatban, hogy a gondola a földbe csapódott, az egész szerkezet lángra kapott, majd felrobbant.

-Mindenki jól van? –érdeklődött Jonson.

A csapat minden tagja beszámolt égési sérüléseiről és zúzódásairól, kivéve Syerrát. A lány hirtelen habos vért öklendezett fel.

-Egy repesz eltalálta. –állapította meg Jorka. –Sürgősen bacta tartályba kell tennünk.

-Akkor gázt neki, irány a találkozási pont! 

***

Lyka menekülőre fogta, s a karjára erősített jeladóval hívta a platformját. Az ellenség túlerőben volt, ha túl akart élni, vissza kellett vonulnia. Márpedig ő most a túlélésre játszott.

Az árnyvukik jól ismerték a terepet, így hamar utolérték. Egy hődetonátort dobott közéjük, mely sokukkal végzett, azonban a horda egészét csak lelassítani tudta. Válaszul egy nyíl húzott el mellette, s egy közeli fába csapódott. „Csak ennyit tudtok?” –szinte nevetett magában, hiszen páncélja megvédte az ilyen primitív fegyverektől. Ám amint közelebb ért a lövedékhez, látta, hogy egy birodalmi gyártmányú gránátot erősítettek rá. Annyi ideje volt, hogy az arca elé kapja a kezét, majd a robbanás hátraröpítette.

Percekig, vagy talán órákig feküdt. Magánál volt, de nem látott, nem hallott semmit, csak várta, hogy elfogják, vagy megöljék. Azonban az árnyvukik nem jöttek. Végül látása kitisztult, s nagy nehezen feltápászkodott. Minden csontja sajgott, vértje darabokra tört, ruhája elszakadt, s több helyen vérzett, vagy megégett. Hallását még mindig a lökéshullám okozta fülzúgás tompította el. A fehérbundásoknak nyomuk veszett. Úgy tűnt visszavonulnak. Nem akarta követni őket. Alighanem megtámadták a tábort. A lázadók, vagy a birodalmiak, az nem érdekelte. Egyedül a bosszú számított neki. Meg kellett torolnia, ezt az arcátlanságot. Úgy döntött, összegyűjti az egész klánt, s megsemmisítik az elveszett törzset. Már ha még marad belőlük valami a csetepaté után. Sántikálva indult tovább, de szerencsére két megmaradt társa felvette őt.

-A többiek? –kérdezték.

-Trikk meghalt. –közölte nyersen. –Roshnak nyomaveszett.

-Megkeressük?

-Nem. Indulás!

***

A sikló átrepült a fák ágai között, majd megérkezett a vuki lázadók táborába. Szerencsére a pilóta már rádión értesítette őket, hogy van egy sebesültjük. Az egyik vuki orvos hozzálátott a lány műtétjének, miközben a többi lázadó a kórház sátor előtt álldogált.

- Tamwát magunkkal vinnünk – fordította Tannoshika dörmögését Csipogó.

Jonson zordan bólintott, majd a kórház felé nézett.

- A Kashyyykon nincs biztonságban.

A többi vuki elkezdte felpakolni a fegyvereiket és a felszerelésüket a katamaránokra. Tarfful odalépett hozzájuk, majd megszólalt.

- Tarfful köszöni a segítségünket, és előkészített nekünk egy hajót, hogy visszatérjünk a Windre. Tamwa információi fontosak a felkelésnek.

Az oldalán álló Tamwa bűnbánóan morgott.

- Tamwa tartozik a lázadásnak az életével, így törleszti az adósságot.

- Jó – mondta Jonson. A vuki orvos kilépett a sátorból, a nyomában két megtermett szőrös lény egy hordágyon hozta Syerrát. A lányt baktával és helyi gyógyfüvekkel átitatott kötések borították. Hamarosan beszálltak a nekik előkészített álcázott hajóhoz, aminek az oldalára olyan repulzorokat szereltek, amik utánozzák a helyi óriás rovarok szárnyainak mozgását. Hamarosan felpakoltak, majd elhagyták a Kashyyykot. Három óra múlva megérkeztek a gázóriás felé, ahol a Wind várta őket…

- Mi a franc történt? – kérdezte Tannoshika.

Előttük egy fémdarab lebegett az űrben. A hajóik szenzorai felsípoltak, egy trandoshan hajó közeledett feléjük…

- Másik kérdés, vannak e fegyverek ezen a teknőn? – kérdezte Jonson…

Folytatjuk…