A kopó

 

A Nar Shadda éjszakai égboltját bevilágították a Nal Hutta fényei, így az utcákat furcsa árnyékok borították. Az egyik árny megmozdult, s sebes léptekkel elindult a bűzös utcán. A mocsok Coruscant alsóbb szintjeihez hasonlított. A rejtélyes figura sandán körbepillantott, majd felsietett az egyik épület lépcsőjén. Az ajtó előtt megkönnyebbülten kifújta a levegőt, ám mielőtt kezét az ajtónyitó panelra helyezte volna, összeesett. A szemközti sikátorból egy lila páncélos alak lépett ki a fényre. Sisakjának szemellenzője félreismerhetetlen T alakot formázott. Ellenőrizte a terepet, majd az ájult testet behúzta a két épület közé. Vak sötét volt, de ez nem zavarta, maszkjába többek között éjjellátót és hőérzékelőt is bépítettek. Pár perc alatt eszméletéhez pofozta foglyát, majd megragadta gallérját, s talpra állította.
-Mit akarsz? –kérdezte amaz rekedtes hangján.
-Csak információt. –a mandalori beszédét eltorzította a sisak.
-Miről? –rémültnek tűnt, joggal.
-A lázadókról. –olyan higgadtan válaszolt, mintha csak csevegne.
-Nem tudok semmit róluk.
-Szerintem meg igen. Pár napja egy Nebulon-B fregatt és néhány transzport hagyta el a Sebirist. Sietősen távoztak, de a vezérhajó megsérült, és megálltak a Danoornál alkatrészekért. Értesüléseim szerint te is ott voltál.
-Esküszöm, semmi közöm hozzájuk!
-Nem is érdekel! Azt mondd meg, hova mentek onnan?
-Fogalmam sincs. Honnan tudhatnááá…- a fejvadász szabályosan elhajította szerencsétlen flótást, aki hangos puffanás után több métert gurult, s egy pocsolyában állapodott meg. Mielőtt feltápászkodhatott volna, a másik megragadta a tarkójánál zsíros haját, és felemelte a fejét.
-Szóval? –kérdezte hűvösen.
-Tényleg nem tud…- a fickó képe a betonon csattant, s a tócsa vize vörös árnyalatot öltött.
-Ááá!- ordított fel fájdalmába. –Elmondom amit tudok. –arca pár centire állt meg a földtől.
-Egy hajó levált a konvojtól. Legközelebb a Baroonda bolygón látták. Aztán tegnap meg már itt volt a jármű, csak ők nem. Valószínűleg valaki ellopta tőlük. Ez minden, amit tudok.
A mandalori szó nélkül eleresztette, s elindult a hangárok felé.
-Pénzt nem kapok az információért? –kiáltott utána. –Hadd markoljon egy kis gubát ez a csontos marok!
A fejvadász megfordult, kezében a pisztolyával, s egy halálpontos lövéssel a szeme közt találta informátorát.
-Tartsd meg a borravalót!

Nem sokkal később Werdon Keed, a fejvadász űrhajója emelkedett fel az egyik platformról. Más volt, mint amivel a Sebirist elhagyta. Azt a roncsot az első adandó alkalommal lecserélte saját gépére, a Burning Shadowra. A különféle szakadt külsejű járműveket csak megbízói megtévesztésére használta. Kevés hozzá hasonló fejvadász volt már csak a galaxisban, így senkiben nem bízhatott. Ő sajnos nem Boba Fett volt, aki oly hírnévre tett már szert, hogy senki sem mert packázni vele. Az ifjú Werdon alig lépett ki huszonötödik életévéből, s ezen rövid időből is csak néhány év telt el a fejvadász szakmában. Tapasztalta volt már, de sajnos, vagy talán szerencsére kevesen ismerték még a nevét. A lila mandalori vért, melyet még apjától örökölt, elég tiszteletet parancsoló jelenségnek számított galaxis szerte, ám sajnos sokan mégis szélhámosnak tartották. A gyilkolás azonban a vérében volt, s hamar meg is torolta az effajta becsületsértéseket, legtöbbször a vádaskodó életének elvételével.

Nem tellett többe fél standard napnál, s el is érte a célbolygót. Ismerte a Baroondát, s tudta, hogy csak egy jelentős város jöhet szóba úti célként, ahogy azt is, hogy onnan saját hajó nélkül nem jutnak ki egyhamar. „Ha még itt vannak, könnyen megtalálom őket, és akkor kiszedem belőlük a többi lázadó hollétét.” –gondolta. Biztos volt a dolgában, hisz specialitásának számított másokat szóra bírni. A nyugodt leszállást azonban megakadályozta valami. Egy szuper csillagromboló tűnt fel előtte, de valami nem stimmelt vele. Túl nagy volt, jóval hatalmasabb, mint egy átlagos nyolc kilométeres jármű a típusból.
-Ön a Galaktikus Birodalom hadizónájába lépett. Haladéktalanul azonosítsa magát, vagy megsemmisül- hallatszott a diszpécser unott hangja.
A fejvadász nem esett kétségbe, hisz egy sor különböző kódot tartogatott ilyen esetekre. Úgy tűnt valamiféle katonai akció folyik éppen, így ilyen azonosítót diktált be. Rövid csönd után meg is érkezett a válasz.
-Rendben, tovább mehet!
A légkörbe érve azon morfondírozott, vajon mit keresnek itt a Birodalom ilyen nagy erőkkel. A planéta elsősorban az Indakapu nevű fogatversenyről volt híres, s bár a sport illegálisnak számított, aligha emiatt érkeztek ide. Egy oka lehetett csak, a lázadók. De honnan tudhattak róluk, mikor az a tiszt pont a felkutatásuk miatt bérelte fel őket? Igaz, hogy a fickónak csak egy bizonyos űrhajó kellett, de ahhoz sajnos csak az itt megbúvó felkelőkön keresztül vezetett az út, ráadásul a megbízásban az is szerepelt, hogy kerülni kell a feltűnést, még a Birodalom előtt is. Akármi is állt a háttérben, feladata volt, melyet végre akart hajtani, mindenfajta nehezítő körülmény ellenére is.

Gépe lassan leereszkedett az egyik dokkba. A H alakú szárnyak vízszintes helyzetben a törzs mellé fordultak, leszálló talpként szolgálva, s hamarosan a rámpa is leereszkedett. Werdon lila páncélját barna poncsó takarta, és a sisak helyett inkább egy széles karimájú kalapot vett fel, mely eltakarta hosszúkás arcát, zöld szemét, s félhosszú barna haját. Az átlagosnál csak pár centivel tűnt magasabbnak, s igen vékony testalkatú volt. Gyanakvó pillantással figyelte a városban járőröző rengeteg rohamosztagost. Szinte minden sarokra jutott egy a fehérpáncélos katonákból. Szerencsére úgy tűnt, csak járőröznek, figyelik a terepet. „Különös.” -gondolta. „Nem úgy néznek ki, mintha keresnének valamit, vagy valakit, ez pedig egy dolgot jelenthet. Fontos személy van a városban. A csillagromboló flottát elnézve pedig kiemelten fontos.”
Kinézett magának egy hóembert, aki egy koszos üzlet előtt állt, majd úgy tett, mintha a boltba akarna bemenni, de az ajtóból odaszólt a fickónak.
-Hé, lúzer! Gyáva vagy bejönni, mi?
A katona nem volt rest, fegyverét előreszegezve berontott a helyiségbe. Ám mielőtt lőhetett volna, a mandalori ökle olyan erővel vágódott a sisakjának, hogy az elfordult a fején, tulajdonosa pedig hanyatt vágódott. A fejvadász megragadta, beljebb vonszolta, majd lerángatta róla a fejfedőt. Egy középkorú, barna bőrű férfi feküdt előtte. Werdon a homlokának szegezte pisztolyát.
-Játszunk felelsz vagy merszet. Ha felteszek egy kérdést, válaszolhatsz, vagy, ha mered, kipróbálhatod milyen érzés, ha a lézer lyukat éget a homlokodba. Tehát, melyik osztaghoz tartozol?
-Az ötszázegyes légióhoz. –hangja magabiztos volt, s egyáltalán nem rémült meg a fegyvertől. Talán azt gondolta, hogy a névtől majd megrémül.
„Ötszázegy…Ez a félig titkos alakulat Vader rohamosztaga. Ez megmagyarázná a nagy felhajtást, de…”
-Miért vagytok itt?
-Minek mondjam el? Így is úgy is megölsz…
-Igaz? –felelte egykedvűen. –De nem mindegy, hogyan. –egy vibrokést rántott elő, s egyenesen a férfi felsőcombjába döfte, a combpáncél, s a herevédő között, pár centire a nemi szervétől.
-Úgyis untam már a szolgálatot. –nem mutatta jelét a fájdalomnak, bizonyára nagyobb kínokat is átélt már, s a pszichikai terror sem hatotta meg. –Vader egy lázadót keres. Különleges figura lehet, mert nagyon kell neki. Csak érte jöttünk ide.
-Szóval nem tudod miért különleges. –inkább mondta, mint kérdezte. –Na és azt tudod, hogy ki ő?
-Bizalmasan kezelték. De valami fogatversenyző, ha minden igaz. Legalábbis ott ütnek rajta. Ez minden, amit tudok. Megölhetsz.
-Ne siessünk annyira! Fogatverseny? Mikor?
-Most…
-Rendben, köszönöm! –meghúzta a ravaszt. A pultnál álló fiatal lány, aki eddig kővé dermedve, némán figyelt, most halkan felsikkantott. A mandalori odakapta a fejét.
-Oh, magácska is itt van? –szólt tettetett kedvességgel, s lassú léptekkel elindult felé.
-Mondja csak –hangja egyre fenyegetőbb lett-, mennyire pletykásak errefelé az emberek?
-Egyáltalán nem. –felelte, miközben le sem merte venni pillantását a pisztolyról.
-Biztosan?
-Igen, kérem, ne öljön meg!
-Ó, ha az ilyen egyszerű volna. Tudod, kegyetlen az élet… Én miért lennék másmilyen? –megragadta a nő torkát, s áthúzta a pult fölött, majd a földre lökte. Szerencsétlen rákjárásban próbált hátrálni. –Neked ma nem volt szerencséd. –a fegyver újra elsült, majd Werdon sietve távozott.
Tetszett neki a lány, hiszen sosem volt még csak futó kapcsolata sem, de a gyengéd érzelmeket már gyerekkorában kiölték belőle. A hivatásáért élt, nem holmi szenvedélyekért, mint a nők. Gyereket persze akart, hogy legyen, ki tovább viszi a tiszta mandalori vérvonalat, de csak később, idősebb korában, így úgy gondolta, ráér még a nőkkel foglalkozni. Egyelőre a megbízás végrehajtására koncentrált, s a sikerhez nem engedhette meg, hogy szemtanúk maradjanak, akik esetleg köphetnek. Az a szerencsétlen úgy meg volt rémülve, hogy valószínűleg már csak a sokk miatt is hallgatott volna, ám még így is, ha minimálisan is, de kockázatot jelentet. Különben is, ha nem ő, akkor a birodalom végzett volna vele, mikor megtalálják a rohamosztagos hulláját. „Halott volt már, mikor becsaltam oda a katonát.” –gondolta, de érezte, hogy ezzel csak önmagát akarja megnyugtatni, hiszen jól tudta, egyedül ő felel a haláláért, a körülményektől függetlenül. Nem is az ártatlan megölésé nyomasztotta, sokkal inkább magának, a lelkiismeret furdalásnak a ténye. Elgyengült, mélyen odabent, s ez elfogadhatatlan volt.
Időközben egyre több Birodalmival találkozott, ahogy közeledett az Indakapu pályájához. Ám nem jutott el a lelátókig, mert hirtelen nagy felbolydulás támadt. Az emberek össze- vissza szaladgáltak, miközben a rohamosztagosok a pálya felé siettek, bele- bele lőve a tömegbe. Kénytelen volt fedezékbe vonulni, hogy ne sodorják el, vagy ne lőjék le. Úgy tűnt, sikerült elkapni akit kerestek, mert amint lecsillapodtak a kedélyek, egy lambda osztályú űrkomp emelkedett fel, majd a levegőben egy osztagnyi TIE csatlakozott mellé. „Vader gépe… tehát megvan, amit akart, elfogták a lázadót… De vajon egyedül volt, vagy többen jöttek? Ha igen, mi történhetett a társaival?” Nem gondolkozhatott sokáig, mert hirtelen mély búgás hallatszott, mely egyre erősödött, majd három bombázó húzott el a feje fölött. Hamarosam óriási robaj, egy robbanás sorozat rázta meg a várost, ahogy a fogatverseny pályát porig rombolták, néhány környező épülettel egyetemben. Menekülnie kellett, mert a porfelhőből fehér páncélos alakok bukkantak elő, s válogatás nélkül tüzeltek mindenkire. „Szégyen a futás, de hasznos!” -gondolta, miközben szaladt, ahogy csak tudott. Azonban elzárták az utat, körbevéve az utcában rekedt több száz fős tömeget. Mint a szemét prés falai, úgy közeledett az ellenség, egyre szűkebb helyre szorítva a lakosokat. Már nem tüzeltek, nyílván foglyul akarták ejteni az embereket, de Werdonnak eszem ágában sem volt fogságba esni. Bekapcsolta a rakéta hátizsákot, s felrepült a tetőre. Néhány lövés centikre húzott el tőle, ami azt jelentette, üldözni fogják. Átfutott az épület túlsó oldalára, majd leereszkedett. A leszálló helyek nem voltak már messze, így elindult arra felé. Elhaladt a bolt előtt is, ahol megölte a rohamosztagost, azt a gyönyörű lányt. Akaratlanul is odanézett, s egy kövér férfit látott meg, puskával a kezében. Éppen csak annyi ideje volt, hogy ösztönösen elvágódjon, mielőtt a lövés elhasított ott, ahol alig egy másodperce a feje volt.
-Te! –ordította a pufók pacák –Megölted a lányomat, te szemét!
„Honnan tudja? Áh, biztos valaki látta, hogy bemegyek oda. A francba, nem voltam elég alapos. Lehet, hogy kezdek elgyengülni?” A gondolat cseppet sem tetszett neki, fiatal volt ő még a gyengéd érzelmekhez.
A gondolkodásban az újabb lövés zavarta meg, mely elől sikerült elgurulnia, de a következő már a vállpáncéljáról pattant le. Nem volt ideje a pisztolyáért nyúlni, ezért hasra fordult, s lehajtotta a fejét. A háti rakéta lángcsóvája megégette a tarkóját, ahogy elsüvített fölötte, majd a bosszúéhes apukába csapódva, s keresztül hasítva rajta, becsapódott a házba, mely apró darabokra robbant, s dőlni kezdett. „Hogy az a… Nem kelltettem én már elég feltűnést? A fene abba a szukába, hogy így összezavart. Mindent elrontok.” Talpra szökkent, majd pár lépés előre lendült, s újra a földre vetette magát. A romok közvetlenül mögötte hullottak a földre, s a törmelék maga alá temette. A kezével védte a fejét. „Persze, hogy nem vettem sisakot…” Amint az utolsó kődarabok is lepattogtak, felegyenesedett, leporolta magát, s megropogtatta a hátát. Kellemetlen esés volt, s a ráomló épület sem esett jól neki. A tarkóját dörzsölve megfordult, s szemre vette művét. Totális pusztítást végzett, ugyanakkor örömmel vette észre, hogy elzárta a mögötte érkező rohamosztagosok útját. „Végre egy kis szerencse.” Sietősen elhagyta a környéket, nem akarta megvárni, hogy a katonák átvágják magukat az omladékon.

Már csak pár saroknyira járt a hangároktól, mikor meglátott egy ismerős arcot. „Maas, mit keresel itt?” Ismerte a fickót, besúgó volt a Birodalomnak. Most azonban úgy tűnt, rosszban sántikál, még a szokásoshoz képest is. Egy különös társasággal lopakodott be egy koszos sikátorba, akik nem tűntek katonáknak. Sokkal inkább hasonlítottak a lázadókra. Megvárta, hogy eltűnjenek, majd követte őket. Bár sarokkal mindig lemaradt, de szerencsére nem vesztette nyomukat. A káoszban amúgy sem volt idejük, hogy eltüntessék azokat. Egészen egy romos épületig osont utánuk. Megvárta, míg bemennek, majd utánuk eredt, azonban az egyetlen helyiségben nyomuk veszett. A szakadt szoba poros padlóján egy tiszta folt éktelenkedett, mely fölül felhajtották a szőnyeget. Fél térdre ereszkedett, s megvizsgálta a terepet. Ahogy sejtette, egy csapóajtót talált. Óvatosan felhajtotta, s lemászott egy titkos járatba. „Nocsak, mire készülsz te gazember?” Óvatosan haladt, nehogy észrevegyék, mígnem eljutott egy másik épületig. A bal alkari komputer helyzet meghatározója szerint a városon kívül jártak, valahol az erdőben. Óvatosan belopakodott a hangárba, s elrejtőzött. Hallotta, ahogy Maas a különös társasággal beszél. Volt köztük twi’lek, zabrak, nautolian, sőt még togruta és ember is. Igazi söpredék.
Társalgásukból sikerült megtudnia, hogy a besúgó valójában kettős ügynök. Úgy tesz, mintha a Birodalmat szolgálná, de közben a lázadóknak köp. „A sunyi patkány… a becsület nem divat ma már…” Kiderült, hogy az elfogott személy egy nő, valami Ardana, s hogy a csapat valójában a Morvogodine felé tart. Sisakja híján kénytelen volt az emlékezetébe vésni az űrhajót, mely lassan felemelkedett, majd eltűnt. „Kövessem? Áh, a blokádon úgysem jutnak át. Inkább Maas után megyek. Meglepett az álnoksága.” A bitang visszament arra, amerről jöttek, Werdon pedig szorosan a nyomában maradt. Legszívesebben már itt elkapta volna, de többet ki akart deríteni erről az Ardanáról. Egy magán dokkig követte, melyet jól őriztek. Elővett egy kis pisztolyszerű eszközt, s célba vette a hajót. Ahogy meghúzta a ravaszt, egy apró lövedék süvített ki belőle halkan, s Maas gépébe fúródott. Egy apró jeladó volt az. Az ügynök, s a katonák ebből semmit nem vettek észre. Dolga végeztével vissza sietett a Burning Shadowhoz. Menet közben aktiválta a távvezérlést, hogy mire odaér, egyből indulhasson. Mindössze pár őrt kellett kiiktatnia, s már fel is szállhatott. A kém időközben kiért az űrbe, s hiperűrsebességre ugrott. A mandalori még a légkörben kiszámítatta a navikomputerrel az irányt, így, mikor elhagyta a Baroondát, egy pillanat alatt eltűnhetett a rá támadó vadászok elől. Csak ekkor realizálta, hogy úti céljuk a Carida. „Normális vagyok? Egyenesen bemasírozok a Birodalmi kiképzőközpontba?” Megrázta a fejét, majd droidjára bízta az irányítást, hogy felkészülhessen. Ott aztán végképp nem parádézhat a mandalori vértben. Hátrament a kabinjába, s kinyitotta a ruhás szekrényét. Volt itt minden, többféle rohamosztagos páncél, szolgálaton kívüli öltözék, de még tiszti egyenruha is, nem beszélve a lázadók katonai viseletéről. Ezúttal a rohamosztagos közlegények fekete, civil uniformisát választotta.

Nem sokkal később, az ellenőrzést kijátszva landolt egy félreeső helyen, s elvegyült a kiképzőbázis melletti város lakosai között. Egy lepukkant kocsma környékén sok rohamosztagos ődöngött, így arra vette az irányt. Feltűnés nélkül sikerült leülnie egy asztalhoz. Kért magának egy italt, majd azt kezdte szürcsölgetni. Hamarosan egy enyhén ittas fickót evett oda a fene, aki foltos egyenruhát viselt.
-Hátte mit kereseh itt? –mondta borgőzös hangon. –Nem háttahak még erre fehe.
-Csak most helyeztek át. Talán nem tetszik?
-Nem igazán. –felborította Werdon korsóját, majd elégedetten vigyorgott. A mosoly azonban az arcára fagyott, ahogy a mandalori megragadta a karját, majd kicsavarta, s az asztallapra nyomta a fejét. A többiek azonnal körbevették, s szétválasztották őket.
-Elég a balhéból. Tartalékoljátok az erőtöket a csatatérre. –mondta az egyik veteránnak tűnő férfi. –Szóval új vagy? –fordult a fejvadászhoz. –Honnan jöttél?
-Coruscanton szolgáltam eddig.
Egyből többen gyűltek köré.
-Na és milyen az élet a fővárosban? –kérdezte az egyik.
-Unalmas. Majd kiugrottam a bőrömből, mikor megtudtam, hogy végre kiszabadulok onnan. Csupa begyöpösödött puhapöcs lakik ottan.
Mindenki jót röhögött a beszólásán, s elhelyezkedtek körülötte. Úgy tűnt nem gyanakodnak és befogadták.
-Na de mondjátok már, erre felé mi újság? Egy közlegénynek nem sok hír szivárog a külvilágból.
-A lázadók egyre erősödnek, egyre több csatát megnyertek. A Yavinról is meglógtak, nemrég meg csúnyán átráztak egy csillagrombolót a peremvidéken.
-Az a szóbeszéd járja- vágott közbe egy másik-, hogy van velük egy nagy harcos. Az lőtte szét a Halálcsillagot.
-De most feltűnt még valaki. Vader nem rég hozta ide.
-Nem, hülye vagy… Az a Skywalker fiú, itt van.
-Ő most az üdvöskéjük, vigyáznak rá, ha elfognák, nagy győzelemmel járna és annak híre menne.
-Annak a szivarnak varázsereje van, ezért igyekeznek titokban tartani.
-A piának van varázsereje, amit ittál. Tisztára megbolondultál tőle.
Werdon látszólag közömbösen hallgatta a temérdek információt. Lassan össze is állt a kép. Skywalkerről már tudott, de úgy tűnt most nem ő a főszereplő. Más valaki, az az Ardana volt, aki Vadernek kellett. „De vajon miért akarják ennyire? Mégis csak lehet valami különleges benne.” Nem akart gyanúba keveredni, ezért hanyagolta a témát. A nap hátralevő részében semleges dolgokról beszélgettek, bár igyekezett minél több szeszt a társaságba önteni, hátha kifecsegnek még valamit, de nem tudott meg több hasznos infót.

A hajóján éjszakázott, s másnap úgy tett, mintha a hálókörletek felől érkezett volna az ivóba. A bejárat előtt ott lézengett a tegnapi asztaltársaság, akik vidáman köszöntötték. Odabentről kellemes zongoraszó hallatszott. Szokatlanul kellemes… „Gyanús ez nekem.” Nem lepődött meg, mikor a hangszernél Maast látta játszani. Mikor abbahagyta a zenélést, elvegyült, úgy ahogy előző nap ő is tette. „Érti a dolgát, annyi szent.” Werdon is odaült az asztalhoz, hogy meghallgassa az érdekes beszélgetést. A fickó ügyesen vette rá a csőcseléket, hogy elmondják, amire kíváncsi. Arckifejezéséről lerítt, hogy ő sem tudott meg semmi újdonságot. A nőt, ezt az Ardanát, valami misztikus alaknak állították be, de sajnos ez a küldetés szempontjából lényegtelen volt, Maas pedig alighanem tudta már. A mandalori úgy döntött egyenesen tőle kell érdeklődnie, ha el akar jutni az ominózus fregatthoz. Egészen késő éjjelig itt lézengett, majd mikor látta, hogy indulni készül, elhagyta a kocsmát. Úgy tett, mintha valami nehezet akarna megemelni, és odaszólt neki.
-Hé, zongorista! Segítsé’ má’!
Amint közel ért, megragadta a karját, s rövid dulakodás után a földre küldte. Jól harcolt a másik, de kettejük közül ő volt a képzettebb.
-Mit akarsz? –kérdezte a zenész.
-Mit tudsz a lázadókról?
-Semmit.
Werdon ökle az arcába csapódott.
-A csapat, aki a Morvogodinera indult, egy Nebulon-B fregattal utazott előtte. Mondj el mindent a hajóról. Hol van most? Hova tart?
-Honnan tudsz te… -újra orrba vágta.
-Most én kérdezek!
-Az ördögbe is, nem mondok semmit.
-Akkor meghalsz!
-Bánom is én…
A fejvadász térde a férfi legbecsesebb részét érte.
-Ááá, Corellian Wind! Ez a neve, nem tudom hova mennek….
A következő ütés a veséjét érte.
-Áh, az Umgulra. Ott vannak most!
-Ha hazudsz, megöllek!
Otthagyta az összevert Maast, s egyenesen a Burning Shadowra sietett. Még aznap éjjel elhagyta a Caridát. „Remélem nem vert át ez a patkány. Az Umgul messze van innen, a peremvidék határán. Szerencsére csak egy jelentős város van ott. Ha ott vannak, és remélem ott vannak, nem menekülhetnek. Ezúttal nem!”
Végrehajtott egy hiperűr ugrást, hogy biztonságos távolságba érjen, majd kódolt csatornán felvette a kapcsolatot a Fekete Rózsa kapitányával.
-Áh, Werdon! –üdvözölte. –Sikerrel járt?
-Még nem. – feltelte hidegen. –Követtem őket a Baroondára, de az egyik nőt elfogták. Egy zabrak, valami Ardana. Különleges képessége lehet, mert maga Vader hallgatta ki.
-Ez kedvezőtlen fordulat! Ezért hívott?
-Nem. A többi felkelő elmenekült és a Morvogodinera mentek.
-Na és a fregatt.
-A neve Corellian Wind. Gyűjtök róla információt, de ha minden igaz az Umgulra ment.
-Akkor indulok is.
-Még ne! Hadd ellenőrizzem a terepet.
-Rendben van, szép munka!
A mandalori csak biccentett, majd zárta az adást.

Wah Rodhar idegesen járkált fel- alá a kabinjában. Magánakciónak szánta a bosszút, erre fel pont maga Darth Vader fogta el a Corellian Wind egyik utasát. Szerencsére az csak egy ember, s nyílván a különleges ereje miatt kellett a Nagyúrnak, de félő volt, hogy esetleg számára fontos információkat ad ki. „Na és a Morvogodine? Vajon eljutottak oda?” Felsietett a hídra, s egyből a kommunikációs részlegre ment.
-Hívják a helyőrséget a Morvogodineon! –parancsolta. –Mondják meg, hogy egy lázadó csoport érkezik hamarosan! Jelezzék, hogy élve kellenek nekem!
-Igenis! –felelte a tiszt.
„Ha tényleg oda tartanak, akkor a végzetükbe mennek. Onnan nincs kiút.” Elégedetten fonta össze a karjait. Érezte, hogy már nincs messze a bosszú, s hamarosan láthatja apró darabokra szakadni, ezt a Corellian Windet.

Írta

Szűcs Attila