Egy Miraluk könnyei

Febri kilépett egészen a sziklaszirt szélére, aztán a szeméhez emelte a Rizanntól kölcsönkapott mesterlövész puskát. Nem állt szándékában senkit sem kivégeznie (ezzel csak lebuktatta volna önmagát), viszont az arra szerelt távcső tökéletesen alkalmasnak bizonyult a felderítésre. Egy kicsit csavargatott rajta, majd amikor a kép kristálytisztává vált, végigpásztázta a lába alatt elterülő völgyet.

Odalent egy barna, hatalmas erődítmény terült el. A hegységet alkotó kőzetből emelték, így avatatlan szem meg sem tudta különböztetni egy sziklakupactól, a togruta lány viszont szinte azonnal behatárolta az épület körvonalait. Talán, mert tudta, mit kell keresnie.

Az üldözött vad, vagyis a Rhufo névre hallgató csempész rezidenciája bevehetetlennek tűnt a masszív falaival. Valószínűleg még egy atomrobbanás sem lenne elég az elpusztításához, mérlegelt magában Febri. Marad hát a beszivárgás. Tekintete őröket keresett, de elsőre egyetlen élőt sem sikerült felfedeznie. Pedig, biztosra vette, hogy az építmény komoly védelmi rendszer alatt áll.

A lány egy pillanatig még a barnaságot fürkészte, majd leeresztette a fegyvert és visszalépett a szikláról. Sietősen lesietett a szirtre vezető meredek ösvényen (arra persze szigorúan ügyelt, hogy ne csússzon meg és essen el), majd eltűnt a fák között. Kikerült pár sziklát, átugrott egy kidőlt fatönköt, és nem sokára meg is érkezett a táborhelyükre. Naomi kivételével mindenkit ott talált. Damien éppen a tűznél ücsörgött, Rizann hátrébb bütykölt valamit a Maastól kölcsönzött gépükön, Jacen pedig egy szőrös állatot nyúzott.

Mióta megérkeztek a Morvogodine-ra, szinte folyamatosan ez volt a felállás. A két lányt előre küldték felderíteni, és amikor úgy érezték, biztonságos a terep, tovább álltak. Az élelmiszer-ellátás Damienre és Jacenre hárult; a két férfi az erdőben élő vadakra vadászott, majd tüzet raktak, megnyúzták és megsütötték a zsákmányt. Rizann ezzel ellenben a kölcsönbe kapott gépet tartotta karban.

- Nagyon fontos, hogy egészben maradjon- mondogatta mindig- máskülönben itt ragadtunk.

- Mi a helyzet?- nézett fel a togruta lányra a zabrak férfi, amikor beazonosította az érkezőt.

- Már közel járunk. Ott van a völgyben az erődítménye. Őröket nem láttam, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek is- felelte Febri. - Naomi?

- Még nem jött vissza- Damien újból a tűzbe bámult, a togruta pedig leült mellé.

- Valami baj van?

- Miért lenne baj?- kérdezett vissza a zabrak ingerülten.

- Ezért. Mogorva vagy és komor- mutatott rá Febri.

- Az ellenség bolygóján vagyunk és bármikor megölhetnek. Szerinted ilyen körülmények között komolyan örömtáncot kellene járnom?!

- Hiányzik Ardana- jelentette ki Febri ellentmondást nem tűrően.

- Még szép!- csattant fel Damien. - Olyan helyzetben vagyunk, amilyenben bármilyen segítő kéz jól jönne. Főleg, egy fejvadászé.

Febri fejet csóvált. Ardana eltűnése mindenkit aggasztott, de cseppet sem annyira, mint a másik zabrakot. A togruta lány felsóhajtott. Ardana volt az összetartó erő a csapatban, és nélküle a tagok kezdtek egyre jobban eltávolodni egymástól. Csak a legszükségesebbekről beszéltek és Febri hiába próbált meg valami társalgásfélét kezdeményezni, a próbálkozásai minduntalan kudarcba fulladtak. Ardana, térj vissza, különben a brigád atomjaira hullik!

***

A kocsma közönsége tapsorkánban tört ki. Maas diadalmasan elvigyorodott, és mosolyogva figyelte, ahogyan Lynette meghajolt a katonák felé. A zongorista is biccentett, majd felállt, de a miraluk lány intett neki. Maradj még!

A férfi csodálkozva visszaült, és hamarosan a nézők is elcsendesedtek. Akkor aztán Lynette elüvöltötte magát:

- Vissza a könnyeimmel!

Maas mozdulatlanná merevedett, de amikor a miraluk felé fordult, felengedett a dermedtségből és játszani kezdett. Ez a dal eddig egyetlenegyszer sem csendült fel a zongorán közönség előtt, és a férfi tudta, hogy többször nem is fog. Ez volt Lynette búcsúja.

A miraluk lányt még az egyik rohamosztagos (Bodalla - az egyetlen, akinek Maas tudta a nevét) hozta ide a kocsmába, mert máshoz nem értett, csak az énekléshez. A családját a birodalmiak ölték meg, mert tudomásuk szerint a lázadókat támogatták, és az árván maradt lányt a katonák nevelték. Maasnak tizenhét éves korában mutatták be, és a zongorista hamar a bizalmasává vált. Lynette ugyanis nem sokkal az ismeretségük kezdete után elmesélte neki, mennyire gyűlöli ezt az életet, amikor látta, hogy a férfi is rokonlélek.

- Itt nőttem fel, de úgy érzem, csak az időmet vesztegettem! Nem arra születtem, hogy a családom gyilkosainak jópofizzak!- tört ki a lány, amikor egyszer kettesben voltak. Hajnali hat körül lehetett, és rajtuk kívül senki más nem tartózkodott az ivóban. Lynette az egyik asztalon terpeszkedett, Mass pedig a zongorát nyektette. Most, a lány szavaira új dallam íródott meg a fejében, amit azonnal ki is próbált. Nem is rossz… de milyen szöveg illene hozzá? A kérdésre szinte azonnal meg is kapta a választ:

- Elegem van!- folytatta ugyanis a miraluk lány magából teljesen kikelve. - Egyszer majd elmegyek innen, és megbosszulom ezt a sok szenvedést, amit eddig át kellett élnem!

- Szóval vissza akarod kapni a könnyeidet- dünnyögte Maas, és lenyomott pár billentyűt. Nem. Ez itt nem jó. De, ha egy kicsit finomítanék rajta…

- Mit?- Lynette összeráncolta a homlokát.

- Vissza. A könnyeidet. Az elvesztegetett idő miatt hullajtott könnyeidet- a zongorista növelte a hangközt, és így már sokkal jobban tetszett neki a műve.

- Már te is kezded?!- csattant fel a lány. - Pedig komolyan hittem abban, hogy te más vagy, mint a többiek, de úgy látom, tévedtem!

- És erre a dallamra jöhetne az, hogy vissza a könnyeimmel… nem is rossz…- mormogta maga elé Maas.

- Figyelsz te rám egyáltalán?- kiáltott fel a miraluk lány hisztérikusan.

- Figyelsz te rám… nem, ez nem lenne jó szövegnek, kevés a szótagszám és nem jönne ki…

Lynette elgyötörten sóhajtott. Maas megint dalt ír, és ilyenkor se hall, se lát… így hát türelmesen megvárta, amíg a zongorista végzett az alkotással, és még végig is hallgatta a most született dalt.

- Szöveget is írtam neked rá- fűzte hozzá Maas a végén. - És a címe: Vissza a könnyeimmel!

A lány fejet csóvált.

- Nem fogom elénekelni- jelentette ki határozottan.

- De miért nem?- csodálkozott a férfi. - Nem tetszik? Igen, beismerem, hogy a refrénje szokatlan, de…

- Megáll az eszem, és még játszod is az értetlent! Ugyanolyan tapló vagy, mint a többiek!- a miraluk sértetten elfordult, Maas pedig értetlenül pislogott.

- Mivel bántottalak meg? Megjegyzem, nem állt szándékomban…

- Vissza a könnyeimmel?! Szerinted hogyan énekelhetek ilyet, amikor nincs szemem és könnyem sem?- üvöltötte a lány. - Ti, emberek mindig elfelejtitek ezt, és ezen gúnyolódtok folyton!

- Imádom, amikor mérges vagy. Gyönyörű, erőteljes a hangod- jegyezte meg a zongorista, majd komolyabbra váltott: - Különben pedig nem sértésnek szántam. Egyéb probléma?

- Maas, úgy gondolom, hogy ez kellően nagy probléma!

- Az Erőért, próbálj meg egy kicsit képletesebben gondolkodni!- a férfi a zongorára csapott. - A könnyek itt az elveszett időt jelentik.

- Nem- kötötte Lynette az ebet a karóhoz. - És különben is, azzal tudnál leginkább segíteni, ha elvinnél valami lázadó csoporthoz. Csatában tudnék törleszteni, és nem azzal, hogy erről énekelek. Csak ismersz valakit, ha kém vagy, nem igaz?

Maas egy pillanatig még mérlegelt, és csak aztán szólalt meg:

- Alkut ajánlok. Elénekled a dalt. Egyetlenegyszer, te választod ki, mikor, és az után segítek neked belépni a harcba.

- Ez nem alku, hanem ultimátum- sziszegte a miraluk dühösen. A zongorista vállat vont.

- Túlságosan tetszik ez a dal ahhoz, hogy ne adjuk elő soha. Holnap leírom neked a szöveget.

Ez a beszélgetés hónapokkal ez előtt zajlott le, és Maas szinte teljesen meg is feledkezett róla. Legalábbis váratlanul érte, amikor Lynette hirtelen a dalt követelte, és még jobban meglepődött azon, hogy hiba nélkül adta elő.

A koncert után még egy kicsit maradtak bájcsevegni a lelkes közönséggel, de a férfi látta, hogy a miraluk lány csak az alkalmas pillanatot várja a „menekülésre”.

- Azt hittem, soha nem akarnak leszállni rólunk!- morogta, amikor végre sikerült elszabadulniuk.

- Nem beszélgettünk tovább, mint ahogyan szoktunk- ellenkezett Maas.

- Nekem mégis napoknak tűnt. De, ami azt illeti, az alku rám eső része teljesült, most te jössz!

- Tudom. Erre!- a férfi megindult a hangár felé. - Kerítünk egy járgányt, és lelépünk.

- Hova lesz a menet?

- Van pár ismerősöm, akik küldetést teljesítenek. Becsatlakozunk hozzájuk. Ez lesz a vizsgád, hogy alkalmas vagy-e rá. Ha túléled, bekönyöröglek egy osztagba. De ha nem…

- Akkor írsz nekem egy requiemet- fejezte be a miraluk lány baljóslatúan a mondatot.

***

Ardana irtózott önmagától, amikor benyomta a robotpilóta vezérlő gombját, de nem tehetett mást. Már legalább harminchat órája egyhuzamban vezetett, és hiába küzdött a fáradtsága ellen, nem tudta már nyitva tartani a szemét. Így, habár viszolygott a gépi irányítástól, mégis aktiválta. Hátradőlt, és a következő pillanatban pedig el is nyomta az álom…

Egy hegység kiugró sziklaszirtjén találta magát, ahonnan hatalmas távolságokra ellátott. Alatta, a völgyben egy erődítményt fedezett fel, a háta mögött pedig néhány fa állt. Valamint még valaki, akinek a tekintetét a hátában érezte. Már az előtt felismerte, hogy az alak megszólalt vagy felé fordult volna.

- Nem Anakin a valós neved, igaz?- kérdezte a zabrak, de a tekintete a völgyet fürkészte.

- Nem- Ardana nem látta a rég halott férfi arcát, de biztosra vette, hogy elmosolyodott.

- Akkor nem ártottam, hogy elmondtam Vadernek.

- Még segítettél is vele.

- Azzal segíthettem volna, ha meg tudom ölni Vadert. De, egy ex-fejvadász esélytelen egy Sith ellen!- a zabrak dühösen felsóhajtott.

- Ne gondolkodj végletekben!- figyelmeztette őt türelmesen „Anakin”. - Már azzal is sokat tettél, hogy elgondolkodtattad.

- Hogyan tudsz ennyire hinni abban, hogy vissza fog állni a világos oldalra?

- Az emberek eredendően jók, és ez alól Vader sem kivétel. Csak ő a helyes út keresése közben eltévedt az élet útvesztőjében.

Ardana legyintett.

- Akkor is kudarcot vallottam. Nem tért meg.

- Nem is fog egyik napról a másikra. De te irányt mutattál neki, vissza a világos oldalra, és ezért köszönettel tartozom neked.

Dermedt csönd következett, majd Ardana tétován megszólalt:

- Nem. Én tartozom köszönettel neked. Ha nem vagy ott, már halott volnék- emlékezett vissza a tűztó esetére, vagy a mentális párbajra. Ha nem mondja, hogy az akaratommal fegyvert tudok kreálni magamnak, Vader gond nélkül legyűrt volna.

- Örömmel tettem. Nekem okoz fájdalmat, ha valakit szenvedni látok.

Egy ideig még némán álltak, aztán a zabrak törte meg a csendet:

- És most? Ez a hely micsoda?- de a nő szinte azonnal meg is válaszolta a saját kérdését: - Rhufonál vagyok, a Morvogodine-on- aztán a tekintete a kísértetre villant. - Te miért vagy még mindig velem?

A zabrak a férfit most látta ismeretségük során először hezitálni.

- Tudod, figyellek már régóta- kezdte aztán a kísértet lassan, minden szót alaposan végiggondolva. - És arra gondoltam, hogy remek Jedi lovag lehetne belőled. Megvannak hozzá a képességeid.

A külső szemlélő úgy láthatta, hogy Ardana hirtelen valami iszonyatosan érdekes dolgot fedezett fel a szakadt csizmája orrán, mert azt kezdte el figyelmesen tanulmányozni. Igazából azért hajtotta le a fejét, nehogy meglássa a kísértet az elképedt arckifejezését. Végül aztán nem bírta, felnézett és megszólalt.

- Jedi? Belőlem?- a hangjából tömény kételkedés sugárzott. A férfi bólintott.

- Átjár az Erő. Persze, Jedinek lenni nem jelenti azt, amire te elsőképp gondolsz. Nem leszel tőle legyőzhetetlen a csatatéren, és ha úgy döntesz, egy lemondással és kemény munkával kövezett útra fogsz rálépni.

- Ha úgy döntök?- hangsúlyozta ki Ardana azt a három szót, ami leginkább meglepte.

- Meghagyom neked a választás lehetőségét. Megérdemelsz ennyit.

- Legyen- határozott a zabrak rövid tűnődés után. - Az eddigi éveim során sose találtam a helyemet… Jedi még úgysem voltam, és ki tudja, hátha annak kell lennem. Készen állok- jelentette ki, és magabiztosan felemelte a fejét.

- Tudnod kell, hogy a kiképzésed hosszát években, pontosabban évtizedekben lehet mérni. Senkiből nem lesz mester egyik napról a másikra.

Ardana bólintott.

- Tudom. Pontosan ezért vágjunk bele azonnal!

***

Naomit a térdébe nyilalló, pokoli fájdalom kínja rántotta vissza az öntudatlanság világából. A twi’lek lánynak eltartott egy pár percig, mire felfogta, hol is van.

A Morvogodine egyik erdejében hevert, nem messze Rhufo erődítményétől, egy barlangban és teljesen gyengének, valamint kiszolgáltatottnak érezte magát. Nem emlékezett rá, hogyan került ide. Az utolsó emlékképe szerint megbotlott egy gyökérben, nekicsapódott egy fának és aztán… aztán minden valószínűség szerint elvesztette az eszméletét. Most pedig egy sötét lyukban ébredt.

Lassan kinyitotta a szemét, ülő helyzetbe tornázta magát, és felsikoltott. A bal térdénél ácsorgó, nagydarab, szőrös lény, amely eddig a lány bőrét próbálta meg lefejteni a testéről (innen a fájdalom!) hasonlóképp meglepődött, és riadtan felkapta a fejét. Aztán, amikor belátta, hogy ő az erősebb, felbődült, majd a lány torka felé harapott. Naomi az utolsó pillanatban tudta csak lekapni a lézerpisztolyát az övéről, így alig maradt ideje célozgatni. A vakszerencse azonban mellé állt: a lövedék a ragadozó torkába fúródott. A nagydarab állat megingott, aztán a gravitációnak engedelmeskedve elterült; egyenesen rázuhant a twi’lek lány sérült lábára. Naomi felkiáltott, de összeszedte magát, nagy-nehezen lelökte a baljáról a tehetetlen testet és arra tekergett, amerre a barlang bejáratát sejtette. Hamarosan megpillantotta a kivezető nyílást és a máskor vidám arca elkomorult. A fényviszonyok szerint ugyanis már esteledett. Sokkal többet voltam távol, mint amennyit egy átlagos felderítő út igényelne. A többiek biztosan aggódnak. Megpróbált feltápászkodni, de nem sikerült neki, és valahol még a kis távközlésre alkalmas kütyüjét is elvesztette, amit Rizann nyomott a kezébe. El fog tartani egy ideig, amíg képes leszek lábra állni és járni. Szóval, semmiképp nem tudom értesíteni őket rövid időn belül. Csak nehogy elinduljanak megkeresni engem, és Rhufo őrei csapdába csalják őket!

***

- Már egy napja késik- dünnyögte maga elé Damien. Febri nem tévedett; a zabraknak valóban ritka pocsék hangulata volt Ardana eltűnése miatt. Erre most pedig még a twi’lek lány hiánya is rátett egy lapáttal. El fogunk fogyni, aztán az ellenség egyenként elintéz minket.

Amikor felvetette javaslatnak, hogy meg kellene keresni az eltűnt lányt, senki sem tiltakozott, így a zabrak hamarosan Febri és Rizann társaságában vágott neki az útnak. Ezúttal Jacent hagyták a gépnél, aki önként magára vállalta a felvigyázó szerepét.

­­***

Lynette, ha más lény lett volna, valószínűleg csillogó szemmel figyelte volna az űrt. A lelkesedés viszont így is látszott rajta. Élete során eddig egyszer volt átutazóban két bolygó között, akkor is elkábítva, félholtra váltan, így nem sok mindenre emlékezett. A „látvány” így, gyakorlatilag elsőre teljesen elbűvölte.

Maas egész úton hallgatott, de a miraluk lány nem nyaggatta. Biztosan megint dalt ír, ilyenkor pedig jobb nyugtot hagyni neki.

Csakhogy a zongorista kivételesen a művészet helyett a félelmeivel volt elfoglalva. A fejvadász mostanra már biztosan tudja, átvertem. Mennyi idő neki, amíg rám talál? A Caridán kellett volna maradnom… ott nem merne megölni a nyilvánosság előtt. Ismerem a fajtájukat, és tudom, hogy egyik sem olyan. Viszont megígértem Lynette-nek, és nem küldhettem el egyedül.

Morvogodine. A Birodalom nemrégiben szállta meg. Még szerencse, hogy Rhufo a hegyekben él, elrejtve. Talán nem fog a birodalmi helyőrség ránk találni. De mi van, ha a fejvadász felkészítette őket?

Mélyet sóhajtott. Mindegy! Az nem segít, ha ezen rágódok. Csak magamat fogom vele felhúzni.

***

Jacen mozdulatlanul ült szorosan a gép mellett, világos ruhájával teljesen beleolvadt a szürke járgányba. Az ifjú már órák óta nem mozdult, külső szemlélő úgy hihette volna, alszik, de félig behunyt szemhéja alól éberen figyelt. A többiek már nagyon rég elmentek, és a férfi kezdett egyre nyugtalanabbá válni. Megígérték, hogy üzennek, bármi is történjen. Vegyem úgy, hogy eddig nem történt semmi? Se jó, se rossz?...

Ekkor, mintegy parancsszóra, megszólalt a mellette, a földön heverő, mobiltelefonra emlékeztető távközlési eszköz. Jacen felkapta és beleszólt:

- Erre minden csendes. Veletek mi van?

- Fegyvert le!- üvöltötte egy mérges hang, és az ex-fogatversenyző kis fáziskéséssel fogta csak fel, hogy az ismeretlen a „telefonból” szól.

- Elkaptak!- zihálta aztán a készülékből Febri hangja. - Menj el és üzend meg a Windnek! Ne gyere el értünk, ahhoz túl sokan…- tompa, elfojtott nyögés, majd az ismeretlen folytatta: - Attól tartok, kölyök, egyet kell értenem a togrutával. Lásd, jókedvemben vagyok, így hagyok neked egy esélyt a menekülésre, és nem említem meg Rhufónak, hogy te is itt vagy. Mentsd a bőrödet, és imádkozz, hogy ne keresztezzék többé egymást az útjaink!- majd egyetlen lövéssel működésképtelenné varázsolta a Febrinél lévő szerkezetet. Jacen reflexből felpattant; a lövés valószínűleg odaát, a völgyben dördült, mégis idáig elhallatszott. Riadt tekintetét körbejáratta, és legnagyobb csodálatára fel is fedezett három ide nem illő alakot. Kezébe vette a lézerpisztolyát, tett egy lépést, majd hallgatózni kezdett.

***

Ardana követte a koordinátákat, és hamarosan a Morvogodine-on landolt, az álombeli terepen. Leparkolta a lopott hajót, kiszállt belőle, aztán magára hagyta. Ha megtalálom a többieket, úgysem lesz már rá szükségem, gondolta, majd megindult Rhufo erődítménye felé. Csak pár lépést tett meg, aztán lelapult a fűbe, mert valahol, mögötte valami megmozdult. Nem sokára beszélgetés hangjai törtek utat a fülébe.

- Mi a valószínűsége, annak, hogy időben érkeztünk?- érdeklődött az alacsonyabb, egy köpenybe burkolózott női alak. Minden egyes lépésért komolyan meg kellett küzdenie, mert a növényzet igyekezett megállítani a hosszú ruhájánál fogva. Ismeretlen… de a másik…

- Ötven százalék- felelte rá a másik hang. - Vagy igen, vagy nem.

Maas. Febri megbízhatatlan külsejű ismerőse. A leskelődő zabrak nemsokára meg is pillantotta őket; a férfit és a köpenyes miraluk nőt. Pechjére azonban a két utazó is észrevette őt.

- Hé, te ott! Melyik légióhoz tartozol?- szólította meg legnagyobb ámulatára a zongorista. Mi a baja ennek? Aztán megvilágosodott. Hát persze! Még mindig a rohamosztagostól csórt páncélomban rohangálok. De Maas honnan van ilyen jó viszonyban egy birodalmi katonával?

- Ide osztottak be, a helyőrséghez- felelte elmélyített hangon, majd kilépett a bokrok takarásából. Tudta, hogy a Morvogodine nem is olyan régen a Birodalom fennhatósága alá került, ezért a hazugsága hihető. Ezen kívül pedig ki akarta deríteni, honnan a baráti - vagy legalábbis nem ellenséges - viszony.

- Ilyen messze a várostól?- a férfi kérdőn összeráncolta a homlokát.

- Rhufo miatt vagyok itt- felelte Ardana.

Szóval a fejvadász máris intézkedett, morogta magában Maas. Nem is tudom, mi javíthatna még a helyzetünkön.

- És te?- kérdezett vissza a zabrak.

- Pont őhozzá igyekszem. Ismerősöm, bírja a zenémet. Játszok neki valamit, a csajszi meg énekel hozzá- mutatott Maas a miralukra és játszotta a magabiztost. Még egy megnyerőnek induló mosolyt is kipréselt magából.

Játszik? Zene? Miket fecseg ez össze? Én meg azt hittem, közönséges tolvaj! De a lényeget megtudtam: az ellenséggel van. És ez nekem elég. Ardana tett egy lépést, aztán villámgyors mozdulattal bemosott egyet a zongoristának. Az ütés a férfi állát érte, aki megtántorodott és értetlenül pislogott mellé.

- Ezt miért kaptam?- kérdezte, aztán villámgyorsan elhajolt a következő csapás elől. - Nem tetszett a múltkori számom? - Fel nem bírom fogni. A legtöbbel találkozok a kocsmába, és még sohasem panaszkodtak sem rám, sem a zenémre. Akkor ennek mi a baja?

A zabraknak nem volt kedve szavakkal megindokolni a tettét. Nézzenek oda, áruló, és még csodálkozik is?

A következő pillanatban lövés dördült, és a töltet Ardana hátába csapódott. A nő csillagokat látott, de erőt vett magán és megfordult. A páncélzata sokat tompított, és különben is csak egy kábító lövést kapott.

Először egy nagy, fém valamit tudott kivenni, majd beazonosította az előtte álló alakot is.

- Jacen?- nem tudta türtőztetni magát, és a támadója neve döbbent hangsúly kíséretében kicsusszant a száján.

- Honnan ismersz te engem?- a valamikori fogatversenyző hasonlóképp meghökkent. A pisztolyát mindenesetre nem eresztette le.

- Innen- Ardana egyetlen mozdulattal megszabadult a sisakjától, és keserűen elmosolyodott, ellenben Jacen csak megkönnyebbülten felsóhajtott.

- És túlélted! Mit művelt veled Vader?

- Megkínzott és kifaggatott. Persze, nem mondtam neki semmit. - Ha akartam, se tudtam volna. - Aztán, miután nem vette hasznomat, elengedett.

- Milyen szerencse, hogy nem öltelek meg! Igazán kár lett volna ezek után. De miért támadtál rá Maas-ra?

A zabrak megpördült, és szembe nézett a zongoristával.

- Felettébb gyanús nekem, ha valaki a rohamosztagosokkal jópofizik- közölte ridegen. A férfi nyugodtan állta a tekintetét.

- A legtöbbel jóban vagyok- válaszolta. - A Caridán játszom egy kocsmában. Zenét az információkért.

- Nem bízok meg benned- jelentette ki Ardana pókerarccal. - És az énekesnődben sem.

- Nem is számítottam másra- közölte ugyanilyen érzelemmentesen Maas.

- Csakhogy, kénytelenek lesztek megbízni egymásban- vágott közbe Jacen. - A többieket Rhufóék elkapták, és nem hagyhatjuk ott őket!

- Micsoda hősies hozzáállás!- dünnyögte gunyorosan a zabrak. - De ha ennyire segíteni akarsz nekik, miért nem mentél velük?

- A gép miatt- bökött az ifjú a járgány felé. - Itt kellett hagyni valakit, nehogy úgy járjunk, mint ti a Baroonda-n.

- A lényegen nem változtat- legyintett Maas. - Febriék bajban vannak- komoran Ardana szemébe nézett. - Nem tudom, mit gondolsz rólam, és nem is érdekel. De egyet el kell hinned: Febrinek sohasem akarnék rosszat.

- A hajó is tőle van- támasztotta alá az állítást Jacen.

***

Ardana hosszan mérlegelt. Álmában hiába is győzködte a kísértetet, semmi olyat nem tanított neki a mai alkalom során, aminek a nő saját véleménye szerint hasznát vehetné.

- Nagyon fontos, hogy rá tudj hangolódni az Erőre, hogy meg tudd érteni az üzeneteit- magyarázta a férfi, mire a zabrak kérdőn felvonta a szemöldökét.

- Miért üzenne az Erő pont nekem?

- Mindenkinek üzen- érkezett egy válasz, amely sajnos nem volt képes felvilágosítani a zabrakot. - Csak, a legtöbben nem értik meg.

- Ilyen sokrétű lenne az Erő?- kérdezte Ardana. - Eddig csak azt tudtam, hogy a Jedik és Sithek harc közben használják- emlékezett vissza a gyerekkorára, amikor a nagymamája elsősorban ilyen jellegű történeteket mesélt neki.

- Sohasem szabad lebecsülnöd, mert nem tudhatod, mire képes, vagy mire képesek általa mások. Mindig oda kell figyelned a rezgéseire, mert alkalmas arra, hogy olyat látassanak vagy éreztessenek veled, ami nincs ott- a jelenés háta mögött a zabrak öreganyja bukkant elő a semmiből. Ardana tétova lépést tett felé, mire az idős nő alakja ugyanilyen hirtelen el is tűnt. De nem nyomtalanul - a földön ott maradt utána egy kés. Minden étkezéskor ezt használta. A nő lenyúlt érte és felvette. Eddig egyszer tarthatta a markában, akkor is puszta figyelmetlenségből elvágta vele az ujját. Most viszont a markolata úgy simult a tenyerébe, mintha egyenesen az ő kezébe szánták volna.

- De, lehetséges az is, hogy meglévő dolgot láttatnak másnak- folytatta a halott férfi, mire a kés egy szál virággá alakult. Ardana egy darabig nézegette, de miután úgy határozott, nem veszi hasznát, ledobta, aztán visszafojtott egy döbbent kiáltást. A növény ugyanis, amint földet ért, azon nyomban visszaváltozott.

- Az Erővel nem csak az efféle csalásokra jöhetsz rá. Ha kellően ráhangolódsz, azt is megérezheted, mikor hazudnak neked. Legyen elég mára ennyi- zárta le a témát a férfi, majd az álom véget ért.

A zabrak Maas arcába nézett. Rájönnék, ha át akarna verni? Hiszen, gőzöm sincs, hogyan tudnám érezni az Erőt, pedig, az a mester szerint segíthetne... Másfelől, Jacennek igaza van. Nincs más választásom. A többieket ki kell hozni, és Rhufót meg kell ölni. Ez a feladat. Ő pedig valaki, aki ajánlkozik, hogy segítsen. És a segítség sose jön rosszul.

- Hát jó. Hadd nézzem meg, milyen dolgok vannak a hajón, aztán találjunk ki valamit!

- Miért, mi történt?- szólította meg őket akkor egy kislányos hang. A hátuk mögül Naomi közelített erősen bicegve. Vörös bőréből minden szín kiveszett, és ezt elsősorban a térdén tátongó seb miatti vérhiánynak köszönhette.

- Ardana! Élsz!- kiáltott fel örömteljesen, és megpróbált a zabrakhoz szaladni, csakhogy sérült lába nem bírta a kiképzést, és a lány összecsuklott. Ardana szánakozva nézett rá. Csak a csoda segíthetett rajta - máskülönben hogyan vonszolhatta volna el magát idáig?, futott végig az agyán, miután alaposan szemügyre vette a twi’lek sérüléseit.

- Jacen majd elmondja, mi a helyzet- jelentette ki, és belépett a hajóba. Egy terv máris elkezdett körvonalazódni az agyában - a kérdés csak az volt, talál-e a megvalósításhoz szükséges eszközöket.

***

Febri a fogát csikorgatta. Nem elég, hogy egy buta figyelmetlenség miatt (konkrétan, mert Rizann rátaposott egy faágra és az hangos reccsenéssel adta meg magát) lebuktatták magukat, még Naomit sem találták meg.

- Nincs itt semmiféle twi’lek lányka- közölte kaján mosollyal az az őr, aki Jacennek felkínálta a menekülés lehetőségét. - Pedig de örülnék neki! Úgyhogy addig kénytelen leszek beérni veled- a nő felé nyúlt, de Febri a közeledését egy csattanós pofonnal jutalmazta.

- Hozzám ne érj!- sziszegte. Válasz gyanánt a többi őr fegyvert rántott, de a vezetőjük leintette őket.

- Ne pazaroljátok a lőszert! Te pedig, kis hölgy, ezért még megkapod a magadét… szóluk Rhufónak az érdekedben.

Ezek után a kis hármast a csempészvezérhez vitték. A togruta lány Rhufót elkényelmesedett, meghízott, idős ember férfinak képzelte el, de mindösszesen csak a lény faját találta el. A valóság merőben mást mutatott. Rhufo magasságra nem érhette el a százötven centit, vékony, cingár alakjával pedig bármilyen kicsi résen át tudta volna préselni magát. Fekete köpenyt viselt, ami alatt ki tudja, milyen eszközöket rejtegetett. Ez hát a rettegett Rhufo. Nem is tudom… valahogyan nagyobbnak képzeltem. A kis ember sötét szemeiben csillogó ravasz értelem azonban meggyőzte Febrit, hogy a foglyul ejtőjüket nem éri meg hülyére vennie.

A férfi gonoszul méregette őket.

- Lázadók, mi? Akik az életemre törnének?- morfondírozott félhangosan. - Ez mind?

- Egy még maradt, de mostanra már valószínűleg széttépték a vadállatok, vagy elmenekült. Jelentsem őket a Birodalmi helyőrségnek?- ajánlkozott az egyik őr.

Rhufo alaposan megnézte magának a foglyokat.

- Ne- határozott aztán. Febri megkönnyebbülten felsóhajtott, de elkomorodott, amikor Rhufo folytatta: - Túl jó a fizikai állapotuk ahhoz, hogy kihagyják a mai arénaharcot. Vezesd el őket és „szereld fel”!- az utolsó két szó hangot különös hangsúllyal ejtette, mintha inkább meg akarta volna fosztani őket az egyszerű fegyvereiktől is.

- Arénaharcot?- kérdezett vissza Rizann, mint aki abban reménykedik, rosszul hall.

- Pontosan- a csempész gúnyosan rájuk vigyorgott. - Így jár, aki megpróbál engem eltenni láb alól. El velük!

***

- Bonyolult terv- dünnyögte Maas, amikor Ardana beavatta őket az elképzelésébe. A zabrak előzőleg alaposan kifaggatta a zongoristát Rhufo szokásairól. Mindent tudni akart, nem elégedett meg az erődítmény katonai védelmének leírásával, kitért a csempész cipőméretére,a  kedvenc gyermekkori történeteire valamint a kedvenc időtöltéseire is.

- De ha van valami, ami működik, akkor csak ez- mondta Jacen komoran. - Én legalábbis nem tudnék egyszerűbben járható tervet javasolni.

- Kockázatos- csatlakozott a zongoristához Naomi.

- Az Erőre, akkor javasoljatok jobbat!- fakadt ki Ardana.

- Lopakodjunk be!- vetette fel a twi’lek lány. - A hátsó bejáratot kevesebben őrzik.

- Nem- Maas azonnal leintette. - Ott is ugyanolyan sokan vannak, csak elrejtőzve. Csak a másik alternatíva működőképes - ha az működőképes.

***

Febrinek eltartott egy pár percig, mire a szeme hozzászokott a fényhez. Az őrök sötét folyosókon kísérték végig őket, majd egy tágas, de ugyancsak erősen félhomályos terembe terelték a kis hármast. Ott a lézerpisztolyaikat kezdetleges fabotokra, lándzsákra és dárdákra cserélték, majd hasonló sorstársak közé lökték be őket.

Elsőként Febrire került sor. A lány a sötét üregből napsütötte térre jutott, és eltartott neki egy ideig, mire sikerült beazonosítania, hol is van. A felismerés lehangolta. Egy szabadtéri aréna szélén ácsorgott, egy szál lándzsával a kezében. A nézőteret több ezer fő befogadására tervezték, de a lány ezúttal csak Rhufót látta itt, természetesen az elmaradhatatlan testőrei kíséretében (szám szerint jelenleg hat alak vigyázott a csempészre). Aztán megpillantotta a szörnyeteget is maga előtt.

A nexu a csatatér túlsó felén ácsorgott, a togruta lány azonban tudta, a lény a köztük lévő távolságot néhány ugrással könnyedén áthidalhatja. A ragadozó pontszemei gyilkosan csillogtak, és ez meggyőzte a togrutát, hogy ez hamarosan be is fog következni.

Más talán megpróbálta volna kicsire összehúzni magát, hogy elkerülje a nexu figyelmét, Febri viszont csak kivicsorította a fogait. Én is ragadozó vagyok, és nem fogok meghátrálni! Megfeszítette az izmait, és felkészült a védekezésre.

A szörnyeteg egy darabig még mérlegelt, majd, ahogyan azt a lány önmagának lefestette, támadásba lendült. Iszonyatos fogsora csak pár centivel kerülte el a togruta fejcsápjait, Febrinek ez azonban nem vette el az önbizalmát. Egyetlen fürge mozdulattal eltáncolt oldalra, és a lándzsával a szörnyeteg felé döfött. A nexu válasz gyanánt fájdalmasan felüvöltött. Szóval talált. A lány azonban csak minimálisan sebezhette meg a lényt, így a bömbölés okának a fájdalom helyett a harag bizonyult. Aztán a szörnyeteg is csapott.

Febri látta a támadást, de ezúttal nem bizonyult elég gyorsnak. A póktigris karmai az oldalát érték, feltépték a ruháját és a felszántották bronzszínű bőrét. A lány érezte, ahogyan a sebeken kibuggyan a vére. Hasonló sérülés. 1-1.

Léptek zaja ütötte meg a fülét: az aréna sok bejáratának egyikén új nézők léptek be. Biztosan a többi őr, gondolta Febri és több figyelmet nem is szentelt nekik. Inkább hátrébb lépdelt, és maga elé emelte a lándzsát. Még hallotta, ahogyan Rhufo kedélyesen üdvözli a jövevényeket, aztán a külvilág megszűnt létezni számára. Immáron csak a csatateret és a nexut hallotta, látta, érezte.

***

Maas, amint Rhufo műmosolyát meglátta, mérhetetlenül megkönnyebbült. Nem igazi öröm, ez igaz. De gyanútlan. Ez segített a zongoristának lenyugodni, és hasonló vigyort bűvölni a vonásaira. Még vállon is veregette a csempészt.

- Rhufo, öreg barátom, hát hogy vagy? - Utálom az ehhez hasonló üres udvariaskodást, de attól tartok, most erre van szükség.

- Azt leszámítva, hogy néhány lázadó csőcselék az imént az életemre akart törni, remekül- az alacsony férfi kutató pillantást vetett Maas-ra. Azt várod, hogy arra utaló magatartást tegyek, miszerint velük érkeztem? Csalódnod kell. A zongorista könnyedén legyintett:

- Úgy csinálsz, mintha a pitiáner lázadók bármit is tehetnének akár a birodalmi helyőrség, akár a testőreid ellen!

- Attól még igenis bosszantó- dünnyögte Rhufo, még mindig gyanakodva. - Ők meg kik?- a pillantása a Maas-zal érkezett három alakra esett. Egy közülük a rohamosztagosok fehér páncéljában virított, a másik kettő pedig suhogós, fekete köpenybe burkolózott. Az arca mindegyiknek rejtve maradt.

- Az én testőreim- a zongorista csak egyszer pillantott hátra, mindössze hogy leellenőrizze, Rhufo is rájuk gondolt-e. - A múltkor volt egy kis zűr a Baroonda-n, és a birodalmiak kis híján engem is hidegre tettek. Azóta nem merek egyedül kimozdulni sehová sem. Ez a kettő fejvadász- mutatott a köpenyesekre - a rohamosztagos meg a Caridáról jött velem.

- Nocsak, beijedtél?- gúnyolódott az alacsony férfi, mire Maas közönyösen megrándította a vállát. Rhufo egy pillanatig még a látogatója arcát fürkészte, majd hirtelen goromba stílusra váltott: - És, mi kéne?

- Ezt hogy érted?- Maasnak most nem kellett megjátszania önmagát; valóban váratlanul érte a kérdés.

- Máskor mindig csak abban az esetben kerestél fel, ha szükséged volt valamire- morogta a csempész. - Többnyire fegyverre.

A zongorista zavart mímelt.

- Nos, igen, volna itt valami, ami azt illeti…

A mondandóját azonban egy éles sikoly szakította félbe, amely az aréna közepéből származott. Mindannyian szinte akaratlanul is odakapták a tekintetüket.

Az artikulátlan üvöltés Febri száját hagyta el. A togruta lányt ugyanis elhagyta minden ereje, és a nexu sokadik próbálkozása elől nem tudott kitérni. A póktigris fogai a lány bokájába martak, és az ex-fogatversenyző a földre rogyott.

Maas elkeseredett csatát vívott az arcizmaival, nehogy meglátsszon rajta a fájdalom. Febri volt a kevés, ámde nagyon közeli barátai egyike, és most szótlanul kellett néznie, ahogyan egy szörnyeteg végez vele. Külön iszonyt jelentett számára a Rhufo ábrázatán megjelenő szadista vigyor.
- Jól van… most megtanulja a kislány, mire vállalkozott- kommentálta a csempész elégedetten.

A zongorista háta mögött valami megmozdult. A magasabb köpenyes alak a csempész egyik testőréhez hajolt, egyetlen villámgyors mozdulattal leakasztotta annak övéről a lézerpisztolyát, és rövid célozgatás után elsütötte. A lövedék a nexu koponyájába fúródott bele, és a fenevad rövid úton kilehelte a lelkét. A korábban előle menekülni próbáló togruta most tétován felnézett, hálásan a megmentője felé biccentett, majd erejét vesztve összerogyott. Ha az az alak nem avatkozik közbe, halott lennék. A párbaj utóbbi részében ugyanis többnyire a póktigris dominált, Febri mércéje szerint 6-1-re vezetett, és nem állt messze a mindent eldöntő találattól.

A köpenyes húzása azonban nem tett mindenkit ilyen boldoggá. Rhufo arcán dühös vicsorgás adta át a helyét a korábbi önelégült vigyornak, Maas pedig azon igyekezett, nehogy az aggodalma kiüljön az arcára. Igen, Febrit meg kell menteni, de ezzel nem lepleztük le magunkat kicsit korán?

- Mi volt ez, szolga?!- dörrent rá az elkövetőre a csempész vérben forgó szemekkel.

- Nem vagyok szolga- jelentette ki a merénylő teljesen higgadtan. - Te pedig több tiszteletet mutathatnál az ellenségeiddel szemben.

- Ez egy lázadó korcs!- sziszegte Rhufo, majd Maas felé fordult, de a köpenyes folytatta:

- Nem. Ugyanolyan lény, mint te. És, mondd csak, miért kínzod? Miért nem választasz egy gyors és fájdalommentes módszert? Ennyi mindenkinek járna.

***

Ardana dühösen fejet csóvált a köpenye alatt. Miért kellett Jacenből pont most előtörnie a filozófusnak?! Csak lebuktat minket idő előtt! A zabrak azt várta, hogy Rhufo felképeli a fekete klepetusba burkolózott ifjút, de helyette csak elvette a pisztolyát és az értetlenkedő Maas kezébe nyomta.

- A testőrödnek meg kell halnia- jelentette ki ridegen. - A kérdés csak az, hogy te is vele akarsz-e halni. Lődd le, és megkímélem az életedet!

A zongorista felnézett.

- Sajnálom- szólt az „áruló” testőrhöz, de a tekintetét Ardanára és a rohamosztagos páncélt viselő kísérőjére emelte.

- Én nem- felelte Jacen magabiztosan. Szóval készen áll a terv megvalósítására.

- Tedd, amire a csempész utasított!- javasolta a birodalminak beöltöztetett Lynette. Neki is rendben. Végül a zabrak is biccentett.

- Hát jó. Ég veled- a pisztoly egy pillanatig még Jacen felé nézett, aztán Ardana előre lendült. A nő fejbe kólintotta Maast, mire a zongorista felkiáltott és eszméletét vesztve a földre zuhant. A zabrak kitépte a kezéből a pisztolyt, és villámgyorsan Rhufo felé lőtt. A töltet csak centiméterekkel, de elhibázta a csempészt.

Ez idő alatt a rohamosztagos és a másik köpenyes a Rhufo két őrét igyekezett lefegyverezni, elsősorban a meglepetés erejével. A bejáratnál ugyanis minden fegyvert elvettek tőlük, hiába is bizonygatta Maas teljesen hihetően, hogy békés szándékkal jöttek. Még a vibrokést is kiszúrták, amit Jacen a csizmája szárába rejtett el. A váratlan támadás, na meg Lynette kemény páncélkesztyűje azonban a lázadókat segítette, így mindketten harcképtelenné tették a maguknak kinézett fegyvereseket. A miraluk lány így egy pisztolyhoz jutott hozzá, míg Jacen mindkét kezében egy-egy vibrokés pengéje csillant meg.

A megmaradt három őr sem késlekedett. Ketten azon nyomban Rhufo elé léptek, hogy ha kell, akár a testükkel védelmezhessék a vezérüket és egérutat biztosítsanak a számára, a maradék kettő pedig azon nyomban a három lázadóra támadt. Nem! Nem szökhet el!, futott végig Ardana agyán. A zabrak jó reflexekkel és persze egy jó nagy adag szerencsével kitért a felé záporozó lövések elől (egy elől nem tudott csak elugrani, ez a térdébe fúródott, de nem okozott több fájdalmat egy tűszúrásnál), majd a csempész után iramodott. Jacen és Lynette megpróbálta fedezni őt hátulról és magukra vonni az őrök figyelmét, de ez nem bizonyult elégnek. Rhufo túl gyorsan haladt. Mindjárt kiér az arénából, és az épületben ő van előnyben! Az idő lelassult a zabrak számára. Mintha valaki háromszor olyan hosszúra nyújtotta volna a másodperceket. Hiába - reménytelen. Csak az segítene, ha az a kijárat zárva volna. Hirtelen jeges nyugalom - az esélytelenek nyugalma - szállta meg és egy furcsa érzés kerítette a hatalmába. Olyasmi, mint a Vader elleni párbajában - amikor felfedezte azt a rejtélyes energiát, aminek a segítségével a Sithet kitaszította a tudatából. Most ugyanazt a titokzatos erőt érezte maga körül. Engedelmeskedj!, szuggerálta magában. Ezen múlik minden!

Válasz gyanánt kattanást hallott; pont az előtt, hogy Rhufo megragadta a kifelé vezető, ódivatú módon zárral működő, ámde masszív ajtó kilincsét. Az alacsony ember nagyot rántott a nyílászárón, de az konokul ellenállt a kísérletnek. Ardana ezt kihasználva leszedte a csempész két testőrét, majd ráérősen felé lépdelt. Rhufo homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek, a férfi idegesen cibálta az ajtót, miközben a tekintete felváltva Ardanára és a kijáratra rebbent. Mint a sarokba szorított préda.

- Milyen érzés, hogy fordult a kocka?- szólította meg őt a zabrak, de a mondatának a vége beleveszett egy artikulátlan üvöltésbe.

Időközben ugyanis Jacen és Lynette sikeresen eltette láb alól a maradék két testőrt. A csempész immáron egyedül maradt, ami még inkább bizonytalanná tette a férfit. Ardana hirtelen ötlettől vezérelve hátratolta a csuklyáját, láthatóvá téve cseppet sem bizalomgerjesztő arcát.

- Darth Maul a példaképem- jelentette be, és megeresztett egy gúnyos mosolyt. Hadd higgye, hogy Sith vagyok! Vagy még annál is rosszabb.

Rhufo ekkor adta fel; eleresztette az ajtót, és hátrálni kezdett, de megbotlott és elesett.

- Ne ölj meg!- hangjából minden lélekjelenlét kiveszett, a könyörgése szinte egy sikolynak tűnt. - Bármit megadok érte! Bármit!

Ardana sóhajtott. Mint a huttnál. Egy fegyvertelen férfi, aki az életéért könyörög. A történelem ismétli önmagát.

- Nekem nem kell semmid- jelentette ki aztán a nő határozottan, és elsütötte a ravaszt.

***

Naomi remekül időzített, ugyanis nem sokkal Rhufo meggyilkolása, vagyis a feladat teljesítése után érkezett meg a géppel és szállt le a fedetlen aréna közepébe. Szerencsére sérült lába csak minimális mértékben hátráltatta a vezetésben.

Ez idő alatt Ardanáék minden ajtót bezártak, nehogy valaki rájuk ronthasson, és a szerencsétlen, párbajra szánt lényeket is kiszabadították. Febri, Damien és Rizann kivételével még egy miriali és egy iktotchi raboskodott odalent, akik örömmel csatlakoztak hozzájuk.

Hamarosan már az űrben siklottak, Damien a kis harc során lesérült Lynette-et és Febrit látta el, Jacen vezetett, Rizann pedig a rádióadót bütykölte.

- A kiképzőbolygó túl messze van, nem tudom elérni a tisztet- morogta a harmadik sikertelen próbálkozása után. - Most mi legyen?

- Próbáld meg a Windet!- javasolta Damien. - Minden rendben van?- fordult aztán Ardanához. A másik zabrak ugyanis kicsivel arrébb a fal mellett állt és maga elé, a padlóra bámult. Az agya viszont sebesen járt. Sikerült. Nem gondoltam volna, hogy Rhufo ilyen könnyű falat lesz. A bolond! Maga adta ide a pisztolyt, amivel végeztem vele. Igen, most is megöltem egy fegyvertelen személyt - de ezúttal jogosan. És, szerencsére a testőrei sem voltak annyira sokan, bírtunk velük.

- Persze!- vakkantotta a nő. - De miért nem hagysz békén?

- Szomorúnak tűntél.

- Csak elgondolkodtam. Törődj a magad dolgával!

- Elvileg van adás. Sikerült elérnem a Windet- jelentette be ekkor büszkén Rizann.

- Engedj oda!- Ardana félretolta a nautoliait, és beleszólt a mikrofonba: - Hallatok?

- Nálatok nem divat bemutatkozni?- felelte egy zsémbes hang. Jorka. Persze, ő sem mondta el a nevét…

- Nem veled akarok beszélni. Dravert keresem- közölte a zabrak szárazon. Már csak ő hiányzott ide!

- Az nem úgy megy!- morogta a bothai. - A kapitánynak jelenleg fontosabb dolga van, minthogy egy kiképzendő újonc nyavalyáival foglalkozzon!

Ardana mérgesen felszisszent. Egyszer akkora pofont adok neki, hogy átrepüli tőle az egész Galaxist!

- Fontosabb annál, hogy Rhufo halott?- játszotta ki az adu ászát, majd a dermedt csendet hallva elvigyorodott. Ahogy sejtettem. A csempész kiiktatása túl nagy dolog ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyja - még akkor is, ha én voltam az elkövető. - Na, mi történt? Kiderült, hogy a puszta hangommal képes vagyok egy cicát megidézni, ami elvitte a nyelvedet?- jegyezte meg tíz másodpercnyi szünet után.

- Adom a kapitányt- Jorka hangja tompán hallatszott, majd felváltotta őt egy férfié: - Üdvözlöm, Zoer.

- Ardana, ha kérhetem. Semmi nem köt már a szüleimhez, és azt szeretném, ha a nevem se emlékeztetne rájuk- helyesbített a zabrak.

- Ahogy óhajtja. Milyen úton került kapcsolatba Rhufóval?

- A tiszt megbízott a meggyilkolásával. Teljesítettem a feladatot, de nem tudom a kiképzőbolygót elérni.

- Megadom a Wind jelenlegi koordinátáit, jöjjön ide! Egyedül van?

- Nem. Négyen indultunk útnak, de kilencen lettünk- vetett a zabrak egy pillantást a menet közben felszedett „utasokra”. - Az újak a „vágóhídról” vannak, mindnek a Birodalom vagy Rhufo keserítette meg az életét. Ennél fogva megbízhatónak tűnnek, hárman pedig be is segítettek a harcban.

- Jól van. Hozza ide őket! Majd megnézem, mit tehetek az érdekükben.

***

Külső szemlélő semmi különöset nem vett észre Maason, a fejét borító vastag kötést leszámítva. A zabrak hatalmasat sózott rá, pedig nem lett volna szükséges. Csak egy kis ütésre lett volna szükség.

A zongorista ötlete volt, hogy Ardana elsőnek őt csapja le. Így fenntartották azt a látszatot, hogy Maas útban volt neki, és igazából csak a testőrök akartak a csempésznek ártani, a férfi, aki behozta őket, nem. Erre pedig szükség volt. Ki tudja, titokban ki figyelt minket, aki utána elmondhatta volna bárkinek, ha magam is Rhufora támadok. Akkor pedig a Birodalom azon nyomban értesült volna a valós helyzetről.

A zongorista ezen kívül szemre ugyanolyan volt hát, mint máskor, a bensőjében viszont mindent elsöprő vihar dúlt. Ez a játékában bukkant a felszínre: még a megszokottnál és hevesebben csapkodta a régi zongorát, mintha az képezné a haragjának az okát. Igazából Maast Lynette elvesztése bántotta ennyire. A kocsmában (ahová, miután magához tért, az Ardana által elkötött gép segítségével tért vissza) azt hazudta, a lány meghalt, és nem is nagyon kellett színészkednie - ugyanolyan fájdalmat érzett a közéjük ékelődő hatalmas távolság miatt, mintha a miraluk már dimenziót is váltott volna.

Gyűlölt itt lenni, de itt legalább biztonságban volt. Most viszont elment - és mibe, hogy pár napon belül a fronton lesz. Ott viszont bármikor lelőhetik. Még rendesen el sem búcsúzhattam tőle. Kinek írjak ezen túl dalokat? Egy pillanatra hatalmába kerítette a reménytelenség érzete. Ujjai leálltak, és pár perces szünet következett. Aztán újra felcsendült egy dallam, amelyet ezúttal a remény ihletett. Csak az veszít, aki feladja. Csak akkor veszítem el őt végleg, ha feladom. Márpedig, azt nem teszem! Küzdeni fogok, hogy újra lássam!

Írta
Liliána